Halk zümmögés, mely mint nyáron a fridzsider

(regényrészlet)

Szerdán nagyjából reggel hét óra után pár perccel történt, hogy Kuka megfejtette a szívét. Azaz, egészen pontosan nem is a szívet, mint olyat, csak a benne néha-néha fölhangosodó, egyre sűrűbb alapzajként beléköltözött, halk zümmögést, mely mint nyáron a fridzsider. Olyan hangja volt. Egészen olyan valahogy Kuka lelki fülei számára. Valahogy így, lassan építkező, nehézkes mondatokban rakta össze a diagnózist. Szerelemre gyúlt, szerelem lobbant hirtelen, ahogy a gáz. A gáz robbanhat így, ha gyufával. Ha valaki nem veszi észre, hogy. Hogy a gázszagot, s gyufát az éji sötétben. Azt gyújt, na. Szerelmének sudár és karcsú tárgya, mint a nádfa. Nádszál. Ajka, mint a valami. A piros. Piros cseresznye. Szeme akkor dió. Meg a haja is. Mije van még. Orr. Az is van. Szép az orr is, bár azt most így, hajnali hét óra valahány perc magasságában lelki szemei elé idézni nem volt megoldható, mert nem emlékezett rá, nem figyelte meg jól az eddigi kevés adandó alkalom során, mikor az ezidáig eltelt pár hónap során lopva lefotózta lelki fényképezőgépével a lányt, hogy aztán otthon, mikor már csend és nyugalom, sebtiben elfogyasztott uzsonna és matekházi és ehhez hasonlatosak társaságában elővette a napközben, titokban és kapkodva készített negatívokat, a nádszálat, a cseresznyét és a diót. Vagy gesztenyét. Nád barna törzsét. Vagy az nem barna. Meg nem törzs. Nem ért különösebben a nádhoz, de ezt majd, ha arra kerül a sor, bepótolja alkalmasint, nyáron, ha évek óta először eljut a család nyaralni, pláne olyan helyre, megfigyeli a nádat, hogy az barna-e, valamint van-e törzse. Nádfa akkor nincs, a szálfára gondolt, ami vajon miért szál, szálai talán épp a Móni haja. Hajkoronája. Ezekből még mind ki kell művelnie magát. Alkalmasint.
Mindenesetre akkor hát ez az, ez volt a gyújtóláng belső csendjében, mely most zümmög. Vagy nem, eddig zümmögött, most már, hogy tudja, mi ez, belobbant, s Kuka immáron lángol, lángra kapott. Tüzet fogott. Egyszóval: ég. Szerelemtől ittasultan ég. Szerelme ég. Valami ég, ő ég, mindegy is. Így történt, hogy eszébe jutott a matekfüzet. Szerelmének matekfüzete, sorsa sorsfordító sorsa. Kulcsa. Kulcsfordító. Nem, sors. Szóval az, amin most megfordulhat minden. Lassú volt a reggel, hideg, de nem hűvös, inkább langyoskásan hideg az idő, az a lényeg, hogy nem csípett, így lassú volt az ébredés is. Kuka megnyugtatta magát a tekintetben, hogy ennél azért ő valamivel élesebb eszű, választékosabb. Gyorsabban. Gyorsabban gondolkodik, forog az esze. Kerekek. Az agyában a fogaskerekek forgása. Gyorsabb az, gördülékenyebb, gördül a kerék általában, ha nem ilyen lassú a reggel és langyos a hideg, hanem csíp. Na de a matekfüzet. És a legutóbbi nátha, amely miatt egy hét kiesett, nem volt iskolában, négynapnyi matekanyag maradt ki, mely nélkül így nem csoda, ha tovább tart az elfogyasztott uzsonna magányos emésztése közbeni füzet fölötti görnyedés. Már előző és azelőtti napon is el kívánta kérni Bödön vagy Sziránó vagy Tóni füzetét, amelyet persze, ezért is nem kérte végül. Mert úgysem tudták volna rögtön odaadni, már emlékszik, ez jutott eszébe, ki tud hét közben egy egész napra nélkülözni egy matekfüzetet, valójában bármelyik, de oda nem adnák, mert közeleg a jövő heti dolgozat, ez jutott mindig eszébe, mikor már majdnem kölcsönkérte, hogy majd hétvégén, addig ő lemásolja, bepótolja, ami hiányzik, hétfőn visszaadja és még pont tudna készülni, ha szeretne, valójában persze nem fog egyik sem, az épp jövő szerdán esedékes dolgozatra. És ahogy ez meglett, végre egy egészben végigrágott gondolat, valahára az agy is fölpörgött a normál sebességre, üzemi hőfokra, tudott hosszabb egységekben is gondolkodni – már az utcán volt, a hideg ugyan nem csípte, de picit azért megcsipkedte, fölcsipkedte lassan hömpölygő, mázsás reggeléből. A füzetet akkor hát a Mónitól kéri majd el, még akár ma is, sőt, ez eddig miért nem jutott eszébe, kérhette volna a Bödöntől vagy a többitől is ma, csütörtökön úgysincs matek, péntekre vissza tudja adni a füzetet, hétvégén tudnak készülni, ha akarnak, bár nem akarnak, de ezt most még nem tudják, nem mondják, s ha fogják tudni, sem fogják mondani, mert még akkor sem fogják tudni, mikor már tudják, nem fognak tudomást venni róla, legalábbis ezt mesélik neki utólag, hogy ezért szarták el a legutóbbi dolgozatot is, mert leültek készülni, de elkalandozott a figyelmük. Neki nem szokott, nem is érti, hogy van ez, hogy a figyelem így elkalandozik, ő, amikor figyelni kell, figyel, kalandozni meg jut bőven elég idő máskor, annyi üresjárat van egy napban, az órák közti szünetekben vénséges vénné aszalódik a felesleges idő, míg mások beszélgetnek, meg ezt-azt csinálnak, meg aztán otthon is folyton csak az üres és még üresebb járat, ő ilyenkor kalandozik, ha már, vagy olvas, mert ez a rengeteg tétlen idő bőven túlzás arra a valamennyi kalandozásra, amikor például ezekre a fiúkra gondol, hogy miért nem tudnak készülni még akkor sem, mikor elhatározzák, vagy mikor így zümmög, most már lángol a lelke. Ilyen ez az utcán menés is, meg most a buszút, néz ki az ablakon, az ablak unalmas, a kilátás unalmas, most, hogy így a végére ért, ezt a kérdést is körbejárta, hogy a többiek miért nem tudnak összpontosítani (nem derült ki végül), illetve, hogy a lelke immáron szerelmileg lángol, most így momentán nem is maradt más végiggondolni való, az utca meg csak ugyanaz, mint tegnap is volt, meg holnap is lesz, szürkeség, beton, járda, rajta cekkeres öreg nénik, meg egyéb alakok, melyeket megfigyelni úgysem lehet, mert a busz lehagyja őket, most épp pont nem, mert várnak, hogy zöldre váltson a piros, de azért még így, hogy megfigyelhetné őket, sem kíváncsi a járókelőkre vagy másra, minden unalmas, előveszi hát a könyvét, most már, utolsó szavai épp lecsengenek fejében épp bezáródó gondolatmenetéből, míg kinyitja, ahol a könyvjelző van, annyi bizonyos, hogy semmi a világon nem teszi szükségessé az embert, csak a szeretet, meg is van, tegnap épp itt ülve épp itt hagyta félbe, most akkor innen folytatja, mára tehát a kalandozásból, hacsak más fel nem merül napközben, ennyi.

Móni persze szívesen kölcsönadja a füzetét, tessék, épp adja, Kuka köszöni, pénteken hozza, rendben, mosolyog a Móni, az orra semmilyen. Orr, nincs rajta semmi különös, nem szép, nem ronda, vagy hát mégis szép, mert a Mónin van, és ami a Mónin van, az mind szép, az is, ami nem, mert a Móni egésze, meg Kuka lelkének az a bizonyos általa történt begyullasztása, az voltaképp megszépíti a Móni egyébként érdektelen részleteit is, a részek fölértékelődnek az egész sugárzó fényében. Móni sugárzik, az ablakon besüt a nap, ő előtte áll, Kuka vele szemben, néz a napba, mert a Mónira nem lehet, leginkább főleg azért, mert a naptól káprázik a szem, így nehéz a Mónira nézni, a napba is, de hát valahová azért kell. Első körben elég volt ennyi beszélgetés, még szinte sok is, a jelenet túlnyúlik saját tartalmán, most állnak a Mónival, néznek egymásra, a Móni mosolyog, a füzet már nála, nincs mit mondani, Kuka is néz, bár kényelmetlen, mert ugye a nap. Oké, mondja a Móni és mosolyog, de nem mozdul semmit, Kuka erre mit mondjon, most van a baj, amikor nincs mit mondani és neki általában ilyenkor nincs, mit mondanak ilyenkor mások, nem tudja, akkor derülne csak ki, ha beszélgetne ilyenkor másokkal és akkor a mások mondanák neki, amit most őneki kéne a Móninak, de máskor is mindig így túlnyúlnak magukon a jelenetek és akkor mindenki hallgat, ami rendben is lenne, csak ne volna ez a hülye érzés, hogy kéne még mondani valamit, leginkább azért, hogy azután viszont már tényleg ne kelljen és mindenki mehessen a maga dolgára, Kuka vissza a helyére, ahol ott a táskája, amibe akkor berakhatná a füzetet és nem káprázna a szeme, illetve még káprázna egy darabig, fél-egy percig akkor is, mikor már nem néz a napba, de akkor már elmúlik azért, főleg, ha behunyja egy darabig, talán meg is dörzsöli. Telnek-múlnak a másodpercek, Kukából a jelenettúlnyúlás egyre növekvő feszültsége okozta agresszió válla meg-megrándulásában, fel-felröhintésekben tör ki, mígnem eszébe nem jut, hogy a Móni nem mozdulhat, mert mögötte az ablak, előtte Kuka, jobbra-balra a padok mellé rakott táskák, hát megfordul, dörzsölné már a szemét, de kezében a füzet, mindjárt odaér végre a padhoz, odaért, hát lerakja a füzetet, megdörzsöli a szemét, leül és elrakja a Móni füzetét, a szerelmi égés zálogát, melyből a hiányzó négy órát holnap, de talán inkább még ma bemásolja az övébe, pénteken pedig visszaadja a semmilyen, de azért szép orrú nádszál lánynak, egyszersmind közölve azt is, hogy szerelmes belé az első hét óta, csak majd valahova máshová kéne állni, ahol nem süt a szemébe a nap.

Át a hídon

Tételezzük föl, hogy a gyilkosság, mint valami járvány, megfertőzte az egész várost. Aztán játsszunk el ezzel a gondolattal, mert amíg beérünk a munkahelyre, ráérünk. Itt van például ez a nagypapakorú férfi, aki egy kerekeken gördülő koffert ráncigál. Lehet, hogy az éjjel megölte a szomszédját, és most éppen a tetemet szállítja valamilyen titkos rejtekhelyre. Az a kocogó nő meg szemtelen módon balra törekszik, pedig a járdán is működik a KRESZ-es jobbra tartás. Olyan gonosz a tekintete, mintha a férjét savazta volna le a fürdőkádban. Bármit elképzelhetünk, semmi sem lesz ahhoz képest, ami ebben a pillanatban a világban történik.
Három hete már, hogy gyalog jár munkába. Két és fél kilométer oda, ugyanannyi vissza, az összesen öt. Napi egy óra kényelmes mozgás. A híd nagyjából félúton van. Reggel még annyira üres, hogy csak a megszállottak mászkálnak rajta, de estefelé mindkét irányban megbénítja a forgalom. A kocsik lépésben vánszorognak, vonszolják maguk után a bűzt, amiről a lefizetett labormérnökök szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy nulla emisszió. A járdán eközben kitör az anarchia. A turisták fáradt ingamozgással téblábolnak a padkától a korlátig, közöttük pedig mérges darazsakként szlalomoznak a biciklizők. Érdekes, hogy mindnyájan remekül föltalálják magukat ebben a káoszban, pedig az embernek izzadva kell figyelnie az állandó, kiszámíthatatlan irányváltásokra.
A reggeli átkelés ehhez képest maga a Kánaán, bár valamelyest elrontja az a sok szörnyűség, amit az ember otthon, a netet böngészve olvas. Ezzel az alapozással azon sem nagyon csodálkozna, ha a mellette elfutó zömök atléta se szó, se beszéd megragadná, és átbuktatná a korláton. Nem véletlen, hogy egy ideje az ok nélküli, önmaga által gerjesztett agresszióról gondolkodik. Csak úgy, minden átmenet nélkül veszélyessé vált a világ. Az utcán mászkáló, teljesen normálisnak látszódó háborodottak lelöknek bennünket a villamos elé, vagy elállják az utunkat és leütnek bennünket. Gyerek, öreg néni, nem számít. A neten is egyre több olyan videó kering, ahol csak úgy, heccből vernek békés járókelőket, és ez olyan, mint amikor az ember mellett egy parkoló autóban fölrobban a bomba: nem tehet ellene semmit.
Újabban minden reggel találkozik egy kéregető fiatalemberrel. A híd beugrójában, a korlátnak támaszkodva ücsörög. Nincs előtte kalap, és a ruhája is tűrhető, de következetesen megszólítja: elnézést uram, lehet egy kérésem? Régi beidegződése, hogy ilyenkor oda se néz, az pedig, hogy szóba elegyedjen vele, egyenesen képtelenség. Ha valakinek a szemébe nézünk, az minőségi ugrás a kapcsolatunkban, nem beszélve arról, hogy nézésért is öltek már embert, és nem is egyszer. Úgy lépked hát tovább, mintha ez az ember nem is volna a világon. Azt is elengedi a füle mellett, amikor provokatív módon szép napot kíván neki.
Nincs olyan reggel, hogy ne akadna össze ezzel az alakkal. Mivel délután már nem ül a helyén, logikus, hogy csak reggel van itt, talán arra spekulálva, hogy a kevesebb néha több. Mindig akad egy-két lelkiismeret-furdalással küszködő amatőr, aki az éj leple alatt elkövetett metaforikus gyilkosság után – az is annak számít, ha éjfélkor kiosonunk a konyhába és teletömjük magunkat édességgel – bűnbánatból pénzt ad az útjába vetődő koldusnak.
Tudja magáról, hogy csak idő kérdése, mikor követ el egy olyan hibát, ami új alapokra helyezi majd a kapcsolatát ezzel az idegennel. Megeshet például, hogy elveszíti az önuralmát, és visszaszól: önnek is legyen nagyon szép napja, uram. A megszólított ezt úgy fogja értelmezni, hogy dögöljön meg a neve napján, és másnap fölajzott idegekkel, bosszúszomjasan fogja várni. Már hogyha őrültről van szó, ami ugyebár nem kizárt, tekintettel isten állatkertjének befogadóképességére. Ezekkel a szikár, kicsontosodott terminátorokkal egy elpuhult irodista pedig nem veheti föl a versenyt. Nagy részük börtönviselt, és hiába tűnnek elhasználódottnak, a rongyos gúnya alatt hegekkel, egymást harapdáló halálfej-tetoválásokkal díszített igazi fenevadizmok feszülnek.
Azt már kiderítette, hogy az a beugró, ahol ez az ember letanyázott, a térfigyelő kamerák holtterében van, és az üvegburák reggel fátyolosak is. Hiába van bennük nagyfelbontású videokamera, ilyenkor még nem képesek értékelhető képet rögzíteni. Ha tehát az alak rövid birkózás után beledobta őt a folyóba, senki nem tudja meg, ki volt az elkövető.
De még ha ez az egész csak képzelgés, akkor is megmérgezi a napját. Nem tud továbbmenni anélkül, hogy ne érezné a hátán ennek a féregnek a pillantását, és ne tapadna a karjára meg a lábára a belőle kisugárzó förtelmes rosszindulat. Ezekkel a kígyóméreg-érzésekkel ballag le a hídról, és mire az utcák labirintusába ér, minden porcikáját áthatja a keserűség. Képtelen a munkájára gondolni, mert úgy vonszolja maga után ezt a koloncot, ahogy a sivatagban botorkáló ornitológus az üres kulacsot.
És hogy a nyűgje még nagyobb legyen: ezt a megmagyarázhatatlan, fóbiaszerű félelmet egyszer már átélte. Akkor még metróval járt dolgozni, keresztülvágva a délelőtti rohamra készülődő piacon. Itt követte el azt a ballépést, hogy az egyik árusnál banánt vett reggelire, és valami vicceset mondott, amikor fizetett. Attól fogva ez az ember ismerőseként kezelte, ő pedig kénytelen volt minden reggel odakanyarodni hozzá, és megvenni tőle két fonnyadt, fekete foltokkal leprásított banánt.
Ezért határozta el, hogy átvált a gyaloglásra. Keresztülmegy a hídon, és betér azokba a széles, ámde gyér forgalmú utcákba, amelyeket masszív kormányépületek tesznek ünnepélyessé. Korábban kellett elindulnia, de megszabadult a banánárustól. Kezdetben kifejezetten élvezte a sétát, mert végső soron a reggeli tornát helyettesítette, de aztán megjelent a kéregető, és befellegzett a lépések ritmusához igazított, szinte már az alkotás izgalmát előjelző tűnődésnek. Ettől kezdve nem tudott másra gondolni, csak arra, miért éppen ide költözött ez a koldus, és miért szólítja meg éppen őt minden áldott reggel újból és újból, pedig nyilván tudja, hogy sosem kap tőle semmit.
Annyira bosszantja, hogy már arra is gondolt, csak úgy odalép hozzá, és egy kalapáccsal rásuhint a fejére. A horrorfilmekben nagyon menő mostanában az indíték nélküli gyilkosság, de más a fantázia és más a valóság. A hideg rázza ki, ha csak rágondol, milyen érzés lenne azzal kelni és feküdni, hogy megölt egy embert. Hiába úszná meg a dolgot, állandóan szorongatná a torkát az érzés, hogy bármikor előkerülhet egy figyelmen kívül hagyott nyom, és lebuktatná.
Még szerencse, hogy mindez csak képzelgés, de abban már nem ennyire biztos, hogy ezeken a reggeli sétákon teljesen biztonságban van. Rászakadhat például a vakolat valamelyik elhanyagolt épület homlokzatáról, vagy amíg a zebránál várakozik, egy betépett sofőr nemes egyszerűséggel letarolhatja. De itt, a hídon, másról van szó. Olyan ez a helyzet, mint amikor az embert várja a hóhér, ő pedig engedelmesen lépdel a vesztőhely felé.
Ha a Mindenható most elébe toppanna, és azt mondaná: teljes vagyonelkobzás mellett, egy szál semmiben vajon megjelenne-e a banánárus előtt, ha ezt a napot visszatekerhetné addig a pillanatig, amikor a lakását bezárva kilépett az utcára, tétovázás nélkül rávágná az igent. Mezítláb csúszkálna a piac frissen locsolt kövein, halovány mosollyal venné szemügyre a halaspultba jégzúzalékot töltő kereskedősegédet, aztán odalépne a kofához, és úgy kérné el tőle azt a két penészes, szarhurkára emlékeztető banánmúmiát, mintha azokban volna az örök élet elixírje.
A híd enyhén megemelkedik, erről a pontról nem látja a beszögellést, de már csak pár lépés és a járdán ott feketedik majd a fiatalember kinyújtott lába szára. Balra kell húzódnia, hogy úgy tűnjön, kezdettől fogva a padka vonalát követte. A lába gépiesen viszi előre, izzadt tenyere önkéntelenül is ökölbe szorul, amikor bekukucskál a zugba, de nem talál ott senkit.
Az eddig kitartó udvariassággal utána szólogató figura ezen a gyilkos indulatoktól lüktető reggelen a híd másik oldalára hurcolkodott.