Dzsentrifikáció

(Gentrification)

Emlékezzünk a darazsakra,
Amik a szomszéd ház falaiban
Hibernálódtak. Azokon a falakon
Kidomborodik kilenc kilónyi darázs
És fészek, kilenc kilónyi fekete
Csomó és zümmögő ököl. Aludtunk,
anélkül, hogy tudnánk, a méhek ott
alszanak, közel hozzánk. Fekete kényelemben
aludtunk, gubóinkba csomagolva,
amíg a halál ismerősei egymás
között rajzottak, de nyüzsöghettek volna
közöttünk is. Ne bízz a gubókban.
Ez, ennek a versnek a tanulsága.
Vagy ez: A szerencse gyönyörködtet.
Dicsérjük hát a mesébe illő
fehér szomszédunkat. Írjunk verseket
hozzá, aki megtalálta a darázsfészket
amikor újraépítette a roncsot.
De emlékezzünk, hogy az a roncs
volt öt évszázadig a fészke
egy fekete férfinak és az apjának.
Mindkét férfi beteg volt és magányos.
Szóval tudták, hogy milyen az az elhagyatottság.
De az a kedves halál eljött az apáért,
És kegyetlenül hátrahagyta a fiút,
Akinek a testvérei gyorsan eladták a házat,
Mert az csak egy ház volt.
Az a részeg és kitaszított fiú hónapokig úgy
bukkant fel az utcánkban, akár egy kísértet.
Tébolyodottan ült a kocsijában és sírt,
mert senki más nem sírt eleget
az apjáért, akinek a szelleme
felvette tízezer darázs alakját.
Ez ennek a versnek a tanulsága:
A gyász olyan veszélyes és kiszámíthatatlan,
mint kilenc kiló darázsnyi fészek.
Vagy ez: Házak, amiket nem kísértenek
a halottak. Szóval imádkozzunk
az élőkért. Imádkozzunk
A méhekért és a fiainkért, akik kísértenek minket.

Ferencz Mónika fordítása

A lélek szeizmográfja

 1.

Ketten voltunk és egymással szemben ültünk, mindkettőnk karosszékben, köztünk alacsony, gyöngyházfényű asztal tele frissítőkkel. A kávéfőző alatt kékessárga láng ragyogott, a víz szórakoztatóan kezdett bugyborékolni. Vendéglátóm nem engedett segédkezni a világ legnőiesebb tevékenységében, a kávéfőzésben, hanem a férfi meglett tapasztalatával kavarta a vízbe a kávéport megszokott mozdulatokkal. A kávé valódi mokka volt, és vendéglátóm jónak látta, ha tart nekem egy kis előadást a kávéfajtákról és azok különlegességéről, ami az ízt, az illatot és a hatás teljesítményét illeti. Nem segített, ebben alázatosan be kellett ismernem alárendeltségem és tudatlanságom, mint olyan sok mással kapcsolatban, és szépen le kellett nyelnem a gúnyolódását.
A kávéfőzőből csábító illat áradt. Házigazdám megragadta a metszett kristályüveget, amelyben cseresznyepiros likőr lapult, de gyorsan elfedtem kezemmel poharam és megráztam a fejem.
– Ahogy akarja, szívélyes asszonyom – mondta azzal az állandó udvariasságával, amely valójában egy kissé idegesítően hatott az árnyalatnyi irónia miatt. – Vagy talán fél valamitől? – adta hozzá nagy hirtelenséggel, mintha próbálta volna meglepettségét tettetni.
– Félek? És mi okom lenne nekem félni? – válaszoltam esetlenül.
– Például tőlem is félhet – válaszolt. – Vagy saját magától. Soha nem félt még önmagától? Egyébként épp az imént találtam fel a lélek szeizmográfját.
– Szeizmográfot? Vagyis a földrengésmérőt?
– Pontosan, tanult jóasszony! De hallja-e, én a lélek szeizmográfjáról beszéltem. Olyan készülékről, amelynek segítségével a legidegenkedőbb lélekből is ki tudom szedni az igazat. Semmilyen álarc, tettetés, titkolózás vagy erőltetett rejtegetés nem segít már. Mit szól mindehhez?
– Bizonyára nagy szolgálatot tesz a bűnügyek nyomozói számára. Találmánya kétségkívül lerövidíti a kihallgatások menetét, ha megátalkodott bűnözőkről van szó. Igazam van, feltaláló úr? Ki akarja fordítani az emberi lelket, akárcsak egy zsebet? És hogyan történik mindez, ha szabad kérdeznem?
– Egyelőre ez az én titkom – mosolygott. – Még nem szabadalmaztattam. Félek, hogy ez túlságosan ártana az emberi kapcsolatoknak. A lelki csupaszság rendkívül veszélyes dolog. Miféle tébolyda születne a világban, ha annak lakói hirtelen nyílt elmével vándorolnának?
– És mi, szerencsés tökfilkók, mit csinálunk itt maga szerint ezen az elmúló világ mezsgyéjén? – szúrtam közbe. Vadállatok módjára szaggatjuk szét egymást. De maga felkeltette a kíváncsiságom, bevallom, hogy izgatott lettem. Tehát, Lélekfurkász Úr, folytassa beszédét, szépen kérem.
– Jó, folytatom tehát. Képzelje el, hogy az általam feltalált lélekszeizmográf, vagyis rengésmérő közhasználatba kerül, netalántán kötelezővé válik. Az így kapott okfejtés meghatározó és kifogásolhatatlan lesz, és nemcsak a bűncselekmények kinyomozásában. Lehetne eredményesen használni, példának okáért, az életút megválasztásában. De a szerelemben is!
– A szerelemben? mondtam némileg akadozva. – Nem tartozik a szerelem egyik alapfeltételei közé a titokzatosság, az örökös rejtély?

2.

Éreztem, hogy nem hiába ülünk itt, hanem hogy lassan valamiféle összehasonlíthatatlanul fontosabb felé mozgunk. Olyan volt ez, mint a csónak, amelyet az örvény és az áram is húz.
A kérdés, amelynek érkezését ösztöneim megjósolták, amelytől féltem és ugyanakkor valahogyan vártam is, amely minduntalan úgy tűnt, hogy a nyelve hegyén van és mindig a legutolsó pillanatig kitartott, nem lehetett kikerülni. Tudtam, hogy nincs többé menekvés.
Nagyon higgadtan, csöndesen mondta házigazdám, felém fordulva: – Hogyan lehetne, csak kérdezem, beleegyezne ön, kész lenne megadni magát egy ilyen kísérletnek? A lélek szeizmográfjával, rengésmérővel, pontosítom.
A szemébe nevettem – ez túl mulatságos volt! –, majd folytattam a kacagást, habár láttam, hogy megsértődött. De éppen ez volt a szándékom.
– Aztán mit akar maga tudni rólam, amit egyébként nem jelentenék be önnek? – mondtam dühösnek álcázva magam.
Azonban ő teljes mértékben komolyan gondolta, és ez a komolyság engem is magával ragadott, akartam vagy sem.
– Azt akarom tudni, hogy ki ön, mi maga – válaszolta.
– Látni akarom, mi van az aranyozott külső réteg alatt, az álarc mögött. Látni akarom, milyennek mutatkozik arca, amikor egy nézelődő sincs a közelben, sem udvarlók. Tudni akarom, milyen szenvedélyeket, milyen bűnöket takar el a lelke. Röviden szólva: meg akarom oldani a problémát, amely az ön nevét viseli, kibontani rejtélyének csomóját.
Beszéd közben felhevült, tekintetével alaposan megvizsgálta arcomat.
– És hogyan történik egy ilyen kísérlet? – kérdeztem. – Biztosan nem jelent nagy kíváncsiságot, ha kérdezősködöm egy keveset. Lehet ez veszélyes?
– Testileg nem. Lelkileg néha, ezt el kell ismernem. A tesztalanyt a lélek szeizmográfjához kapcsoljuk, és különböző hatásoknak tesszük ki. A reakciót akkor értékeljük, amikor a szeizmográf az eredményeket a papírra rajzolta.
– Hogyan lehetséges az, hogy egy lélek nélküli gép jobban ismer engem, mint én saját magamat? – kérdeztem továbbra is pimaszul.
– A lélek szeizmográfja azt is tudja, hogy mi történik a tudatalattijában, ahová saját tudatossága nem ér el, legalábbis nem minden pillanatban – magyarázta türelmesen.
– Tehát ezen azt érti, hogy: a maga hatalmába lennék kerítve, a maga kegyelmére volnék hagyatkozva egészen addig, amíg ahhoz a szörnyű géphez lennék csatolva, nemde?
– Ahogy magának tetszik; igen, ez valóban így van – ismerte be. – Semmit nem lenne képes eltitkolni, még a meg nem született érzéseit sem.
– Ó, maga megrémiszt engem!
– A lelki fátyoltalanság, csupaszság mindig meglepő erővel bír. Első látásra félelmet kelt, mint például fizikai félelmet. Már a paradicsomi kertben is fügelevéllel próbálták ősapáink és -anyáink elrejteni meztelenségüket, ahogyan azt tudjuk. Maga is talán, vagy nagy valószínűséggel és finomabban szólva meghökkentené a saját lelkét.
– És milyen – milyen kérdéseket kíván feltenni, ha esetleg beleegyeznék – abba a kísérletbe? – kérdeztem sokkal kevesebb önbizalommal, mint azt magamtól vártam.

3.

Soha nem fogom megtudni, hogy mi is történt pontosan, mivel a tudatom egy pillanatra elhomályosult, kifürkészhetetlen mélységekbe zuhantam, ahonnan lassan, mintha valamiféle földalatti áramlás emelt volna föl, emelkedtem fel újra a felszínre és tudatomba.
Finomabbnál finomabb fonalak és huzalok kanyarogtak körülöttem, akárcsak a kaszáspók hálója, egészen a lábam ujjától a fejem búbjáig. Próbáltam mozgatni a karomat, de nem volt helyes cselekedet, mivel a selyemvékony fonalak erősek voltak és merevek, mint a hajókötél. A látásom és a hallásom, mint minden más érzékem, zavartalanul működött, a szokásosnál is éberebben és érzékenyebben, legalábbis így éreztem.
Nem éreztem magam kényelmetlenül, még csak kellemetlenül sem, csak igen furcsán. Vendéglátóm hangját valamiféle ködön át hallottam, és rögtön ráeszméltem, csak úgy, mint a biztonságérzetre, amely a hangjából áradt, habár én magam nem tudtam egy szót sem kiejteni a számon.
Fényes csillagok járták előttem táncukat, a virágok kinyíltak, ismeretlen illatokat éreztem, és a világűr hárfái csilingeltek fülemben, akár az üdvözültek éneke.
Hirtelen mintha megint a vendéglátóm hangját hallottam volna.
– Az általános kérdések feltevése volt szándékomban. De ez alkalommal ez mind feleslegesnek bizonyul. Mit érek azzal, hogy miként viszonyul a különféle látvány- és fényjelenségekhez, vagy hogyan remegnek az idegei, amikor hallójáratait megérintik a mennyei és pokoli melódiák? Ez mind jelentéktelen. Legyen, kérem, nagyon csendben. Csak egy kérdést teszek fel. Jegyezze meg: a szeizmográf válaszol maga helyett!
A csillagok tánca eltűnt, a dallamok elhalkultak, az illatok elenyésztek.
Hallottam, ahogyan megkérdezi:
– Válaszoljon tehát: szeretett-e maga, szeretett-e magácska engem? Válaszoljon, mintha a lelkének üdvössége és hanyatlása függene tőle.

– – –

Hosszú csend, hatalmas sötétség esett ránk.
Ezután még egyszer hallatszódott a hangja a csenden át, elnyúzottan, színtelenül, reménytelenül.
– A lélek szeizmográfja nem válaszolt. A lélek szeizmográfja sem tudja a választ!

Fordította Neer Beatrix

A magas ágy

Nyári délutánokon egyetlen fényfolt világítja meg elsötétített szobácskánkat. Mintha ósdi szitán keresztül. Nem lehet sokáig ebbe az erős fénybe bámulni. Egyedül én bírom ki. Összeszorítom a szemhéjam, és belenézek. Ebben a fényben áll a magas faágy a szalmazsákkal, amelyen az én anyám fekszik.
Kihunyva, akár egy gyertya.
A fejkendős asszonyok az ágy mellett, baloldalt, sorfalat állnak. Anyának még sosem volt ennyi látogatója. Még a szomszédoktól is át kellett hoznunk néhány fonott nádszéket és rozoga hokedlit. Igyekeztek az asszonyok, nehogy valamiről is lemaradjanak. A titokzatos betegségről. A maroknyi életről. Anyám testéről, mely tele van láthatatlan csomókkal. Egyikük sem akar állni. Amikor leülnek, hosszasan simítják szoknyájukat. Az ágyból anyám csak félarcokat és orrhegyeket lát. Én tudom, hogy mindegyik asszonynak a kötényzsebében ott lapul egy kockás zsebkendő, egy ikon és egy otromba házkulcs. Egy ilyen nap mindig szomorú asszonyruha-szagot áraszt. A fiatalasszonyok finom kis virágmintás kendőket hordanak. Az öregasszonyok sötét kendői a hőség ellenére hatalmasok, akár az asztalterítők, hátközépig érnek.
Keresztanyám, a Templom utcából, magával hozta kosárkáját, s benne a kötőkészletét. Összevissza hadonászik a kötőtűjével. Húsos ujjai úgy szökdösnek, mint köténybe fogott csibék. Az a legviccesebb, hogy pont ezek a kezek tartottak engem keresztvíz alá.
Az egyik fejkendő alól szomszédnőnk, Barbara sovány arca kandikál ki. Csak rajta van munkaruha és foltos kötény. A legtöbbször hirtelen bukkan fel nálunk. Egyszer csak ott áll hálóingben az udvaron, akár egy szellem. Máskor férficipőben jelenik meg. Áll a tornácon vagy a konyhánkban, gondtalanul, kapával a kezében. Vagy tyúkvágó, véres késsel. Ha a horpadt öntöző van nála, olyankor mindig a temetőbe indul. Férjéhez, ahhoz a szerencsétlen Cristoph-hoz, akinek megette az életét. Már amennyi maradt belőle szegénynek. Az sem ritka, hogy ruhamosásból érkezik. Sok baj van ezzel a fehérnéppel. Ezért tudok lelkiismeret-furdalás nélkül cseresznyét lopni a kertjéből.
– Ez a kecske! – mondogatja apám. – S még mindig él!
Púpos Rozinak a Kereszt utcából és egy másik szentfazéknak a ráncos kezében rózsafüzér. Mintha mindketten temetésre öltöztek volna be. Kezükben esernyő, lábukon kalocsni.
– Ez hiányzik még – zúgolódik keresztanyám azon a férfihangján. – Azonnal állítsátok esernyőiteket az ajtó mögé.
Amikor a szentfazékra rájön a jajveszékelés, be kell fogni a szánkat. Konokul, jó hangosan bele-belefújja orrát a zsebkendőbe. Aztán mindannyian szótlanul merednek aszott kezükre és hatalmas, kockás zsebkendőjükre.
Az asszonyok cipői az ajtó mögött sorjáznak. Balra Siblának, az öreg cipésznek a fekete bőrcipői, jobbra a fiatal Behrnek a kockás posztó lábbelii. Ezeket a faluban négerpapucsnak is nevezik. A családunk csupa vaskalapos emberekből áll. A mi házunkban, állítják egyöntetűen, már az utolsó háború előtt sem tűrtek meg semmi mást, csak a bőrcipőt.
Házunk most naponta tele van idegen asszonyokkal.
S ez még a vasárnapi templomba menetelnél is unalmasabb.

Az orosz ikrek

Mennyi mindent nem értek!
Itt vannak valami nők, vadidegenek. Anyám nem ismeri, mégis úgy szólítja őket, mint közeli rokonokat, akik hosszú távollét után végre hazatértek. Meglehetősen bizalmatlanul és zavartan néz barátnői arcába.
– Ki vagy? – kérdi Magdalenát. – Nem ismerlek.
Magdalena anyám legjobb barátnője. Kislány korukban kebelbarátnők voltak. Egymás titkait őrizgették. A táncesteken csókot dobtak egymásnak. A bálokon mindenki szeme láttára utasították vissza a fiúkat. Féktelenül táncoltak egymással, akár a szerelmesek. Lány a lánnyal, az utolsó táncig. Aztán meg egy ágyban aludtak, mint a macskák, egymáshoz simulva. Ébredésük után vihogva idétlenkedtek és fonták egymás hosszú, nehéz copfját.
Aztán mindkettejüket öt év kényszermunkára vitték Oroszországba.
Magdalena ugyan nem volt szép, de annál vidámabb természetű fehérnép – így emlegették őt a faluban. S mintha még most sem ismerné a búskomorságot. Gyakran és észrevehető ok nélkül gyöngyözik végig arcán a vidámság, csillogó esőcseppekként. Azt mesélik, hogy Magdalena a lágerben is , még amikor az elviselhetetlenné vált, akkor is vidám maradt. Vidám mindkettejük helyett. Anya azonban nem sak egy alattomos betegséget hozott magával. Hanem végtagjaiban remegést is, s egykor annyira szép, mélykék szemében egyfajta űzöttséget, mely az embereket gyakran megrémisztette és hirtelen megnémította.
Egyszer Magdalena kacagva mutatott nekem egy megsárgult csoportképet.
– Ez a te anyád – mondta. – Ez pedig én vagyok.
Ma már senki sem ismerné fel. Magdalena ujjával a kopaszra nyírt gyermekfejekre bök. Arcuk, benne mélyre süppedt szemükkel, korommal vagy sárral bemaszatolva. A fotón egy idegen, orosz ikerpár áll férfiöltözékben, néhány lépéssel egy fabarakk előtt. Mögöttük egy hatalmas mező, bogánccsal, csalánnal benőve. Szorosan összeölelkeznek. Azt sem tudni, gyerekek-e, férfiak vagy asszonyok.
Anyám és Magdalena egy életen át olyanok voltak, mint a testvérek.
Úgy tűnik, mintha anyám elaludt vagy mélyen a testébe süllyedt volna. Hirtelen megvonaglik. Ujja kifelé mutat az ablakon. Hatalmas árnyék siklik át a fénylő tetőkön. Egy sereg fekete madár. Még sokáig látszik a levegőben homályos füstcsíkként, míg szerte nem foszlik.
– Ne gyötörd magad, Anna – mondja egy hang, azé a nőé, aki az anyámra hasonlít, merthogy a húga.
Nénikémet mindig is jobban szerettem a keresztanyámnál. Mert ő nem kap mindig a fejem után és nem szorítja meg úgy, hogy majd szívbajt kapok. És nem is csókol folyton összevissza, mígnem ragacsos lesz tőle az arcom, hogy aztán a föld alá süllyedjek szégyenemben. A nénikém alacsony, lapos mellű asszony, pelyhedző bajusszal a felső ajka fölött. Akár egy félénk szemrehányás. Tacskókutya-szeme mindig enyhén nedvessé válik. Olykor kék is a szeme. A nénikémnek nincsenek olyan fekete karikái a szemei alatt, mint anyának. Nem, neki szép, kék szeme van. Egyszer megkérdeztem a nénikémet, hogy csinálják ilyenre, mert igencsak vicces. Mire anya lekent egyet nekem. A nénikém bármit is mond, bocsánatkérésként hangzik. A nénikém az, akit a faluban jámbor asszonynak szoktak nevezni. Aszott, esetlen, csontjairól hiányzik a hús.
Igen, már egy ölelés is fájdalmat okozna.

Róka a szekrényben

A magas ágy fölött, amióta az eszemet tudom, Mária ücsörög egy fényes felhőn. Ölében tartja az idegen, sápadt, kökényszemű gyermeket. A gyermek anyaszült meztelen. Az éjjeliszekrényen egy dobozka áll anya gyógyszereivel, melyek nemrég még ideig-óráig enyhíteni tudták a fájdalmát. Anyám engedelmesen, ábrándozva tartja ezeket a pirulákat a nyelve alatt. Ezt az izét szopogatni kell, mint egy cukorkát, nem szabad lenyelni. Most már ezek a szopókák sem használnak. Az ágy alatt a kék éjjeli edény. Apa vásárolta egy józsefvárosi kereskedőtől, hogy anyának örömöt szerezzen.
Anya néha igencsak rémülten néz szét a szobában. Talán azt a ronda repedést fedezi fel a falunkon. Vagy hirtelen felismeri a fényben a szőnyeg gyapjúfonalát vagy a nippeket ellepő porréteget. Egy törpe, egy röpködő fecske, vadász a lőfegyverével, két pimasz, pirospozsgás angyal, egy hegedülő cigány.
A mindenféle ok nélkül kinyílt szekrényajtó hetykén, csúfondárosan néz az arcába. A szekrényben ott ül a gyermekszemű róka. Ez a prémgallér egykor a temesdobozi erdőben élő rókáé volt. Múlt ősszel anya Rothas szűcshöz vitte a rókánkat, hogy fejétől farkáig megjavíttassa. Szőrös munkája iránti nagy szeretetéből a szűcs két baba-üvegszemet is tett neki. Most már valahányszor a hátára fordítják, ezt mondja: Mama. Rókánknak immár szomorú gyermek-kinézete van.
A használatlan ágyneműkupac mellett apám vasárnapi öltönye lóg. Egy hajszálcsíkos öltöny. Már enyhén szűk neki. A karjain és a hasán lehet ezt látni. Évekkel ezelőtt készítette idősebb Grasl, a szabó, angol szövetből, kimondottan templomba járásra. Az egész család büszke volt rá. Apám évek óta be sem tette a lábát a templomba. A szép öltönyt immár csak az állatorvos által szervezett vasárnapi kártyapartikra, néha meg a barátokkal játszott tekepartikra és sörözések alkalmával használja. Anya mindezt vedelésnek nevezi.
Amott az anyám hosszú barhentinge is kikandikál. Mindig levendulaillatot áraszt. A nénikém, összeroskadt vállal, lopva, többször is megcirógatta és végigsimította az inget.
A cserépkályha mögött kucorog Pundra. Leselkedve, mintha nem is az asszonyokat, hanem az ereszen ücsörgő madarak csivitelését figyelné. Ki-kinyújtja nyelvét, végignyaldossa a bundáját. Sértődöttnek tűnik.
Szívesen lennék kandúr, akit Pundrának hívnak.

Szenkovics Enikő fordításai