„Hol van a hiba?!”
(Géczi János: Vadnarancsok (Négy élettörténet-rekonstrukció). Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015)
Az olvasót orientáló fülszöveg szerint Géczi János Vadnarancsok című kötete „igazi könyvlegenda. Az 1980-as évek botránykönyve már megjelenése előtt óriási vihart kavart. Az akkor legszabadabb irodalmi folyóirat (Mozgó Világ) lapszámát az állampárt visszarendelte a piacról, bezúzatta, részben a benne megjelent Vadnarancsok-részlet miatt.”
Németh György a régi Mozgó Világ (továbbiakban: MV) történetét a kezdetektől végigkísérő és feldolgozó kötetére hivatkozom a továbbiakban, amely elsőrendű forrásként szolgálta a korszakban való tájékozódásomat. (Németh György: A Mozgó Világ története 1971‒1983. Palatinus Kiadó, Budapest, 2002) E kötet mellékletéből kiderül, hogy eredetileg az MV 1981/3. lapszámában foglalt volna helyet Géczi János Narkó című, műfaját tekintve szociográfia megjelölésű munkája.
Ahhoz, hogy az eredeti és a mostani megjelenés pontos helyi értékét ki tudjuk jelölni, elkerülhetetlen, hogy a rovatszerkesztő Berkovits György szociográfiáról vallott nézeteit, egyáltalán az 1980-as évekbeli gyakorlatot, a műfaj diskurzuslehetőségeit górcső alá vegyük. S bár az általam vizsgált interjúkban, riportokban Géczi János ennek a szellemi bázisnak a kisugárzására, hatástörténetére közvetlen utalást nem tett, jó okkal feltételezem, hogy az akkor még megjelenés előtt álló anyag – mely az azóta eltelt harmincöt évben kétségkívül önálló életre kelt, és 1982-ben, majd 1990-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál, 1998-ban az Orpheusznál, míg a tavalyi évben az Athenaeumnál került egyre bővülőbb, a cenzúra nyomait fokozatosan elhagyó formában kiadásra – közel sem légüres térbe érkezett. Logikámból természetszerűleg következik, hogy a kötetet lépten-nyomon körülvevő, kissé szenzációhajhász értelmezéseket igyekszem kiiktatni, de valójában célom így sem kevés: felmutatni az esettanulmányok mögött húzódó szerzői szándék becsületességét és sajnos máig nem szűnő aktualitását.
Géczi János a hetvenes évek végen fél évet tölt el Pesthidegkúton, a Goldschmidt-intézet kihelyezett pszichiátriai és drogprevenciós osztályán. Ez a – szerző elmondása szerint – rendkívül haladó gondolkodású környezet egyrészt elfogadta őt, másrészt biztosította a kutatómunkához a nyugodt körülményeket. (Erről lásd: Nagymesterek és kismesterek: Onagy Zoltán születésnapi beszélgetése Géczi Jánossal. Kalligram, 2014/5. 49‒56.) Az ott tartózkodás ideje alatt a biológiai szakvégzettséggel rendelkező író szándéka a társadalom peremére szoruló, környezetük által deviánsnak ítélt személyiségek vizsgálata volt, méghozzá egy olyan hallgatói/értelmezői attitűd felmutatásával, amely az ilyen vagy olyan okból kisiklott életutak megértő és beleérző interpretálásán keresztül a szocializációs tényezők hangsúlyos szerepét sem kívánja elhallgatni, sőt, abban semmiféle öncenzúrára. alkukötésre nem hajlik. Végérvényben pedig az elkészült anyag annak lehetőségét veti fel, hogy az intézményben kezelt betegek bizonyos százaléka orvosi értelemben nem pszichiátriai eset, ennél fogva van remény és törekedni kell a társadalomba történő újbóli integrációjuk kísérletére.
Berkovits Györggyel 1997-ben készített interjút Németh György, melyben a szakember összefoglalja a szociográfiáról mint műfajról alkotott és az MV rovatszerkesztésénél következetesen alkalmazott szerzői koncepcióját.
A szociográfia köztes és átmeneti műfaj, amibe nagyon sok minden belefér […]. Úgy gondoltam, hogy irodalmi műfaj: dokumentáris irodalmi műfaj […] nagyon sokfajta dokumentumot lehet általa közvetíteni, közölni […] a legkülönfélébbek lehetnek: hivatalosak (hivatali iratok, levéltári dokumentumok) vagy pedig idézetek különböző orgánumokból, megnyilatkozásokból, azon kívül mélyinterjúk (életutak vagy vélemények, amelyek ezekben az interjúkban megjelennek) és tények, adatok, statisztikák. Úgy gondoltam, hogy ezek önmagukban ideológiát nem képviselnek. Ezek puszta tények. […] Az már tehetség kérdése, hogy ezekből ki mit tud „kihozni”, illetve annak a kérdése, hogy ki mit tud közölni a világról. […] Úgy gondoltam, elég nehéz lesz belekötni, hogyha nincs benne egy szerzői álláspont. A tények vannak benne, amelyek szinte önmagukért beszélnek. Természetesen a tények sohasem önmagukért beszélnek, de a szociográfiával be lehetett bizonyítani, mintha önmagukért beszélnének,(Németh György: i.m., 48‒49.)
Észlelhető, hogy az „önmagukért beszélő tények” meghatározás nem túl egzakt forma: csak sugalmazni képes, hogy a szociográfust egy afféle alappozíció felvételére irányítja rá, melyben a vizsgálódó személy egyszerre közel, egyszerre távol tartja magát vizsgálatának tárgyától. Ugyanakkor ennek az üzenetnek a mögöttes, feltételezhetően politikai jelentéstartalma valóban az ideológiai ballasztoktól való mentesülés, megszabadulás volna. Ez utólag értelmezhető abból a perspektívából is, miszerint a korszak és a MV egyaránt legtöbbet kritizált része a szociográfiai rovat volt. Géczi János egyenesen úgy fogalmaz saját egykori tevékenységével kapcsolatban, hogy „a pszichiátria olyan titkos ideológiai fegyverként funkcionál az átkosban, amihez életveszély nyúlni” (Nagymesterek és kismesterek, 55.), mindezek tudatában és a korabeli viták hangneméből kiviláglik, hogy a folyóirat és szerzői köre az őszinte cikkek iránti elköteleződéssel a pengeélen táncolást, a hatalommal való folytonos súrlódást választották. (Részint ebből a hatalom felől provokációként értelmezett gesztusból származott a lap elbizonytalanuló státusza, majd 1983-as feloszlatása.)
Berkovits az „érvényes”, feltáró valóságirodalom alapjának a kritikus magatartást tartotta, melynek letéteményese a társadalmi érzékenységen és az irodalmi eltökéltségen túl a tartalom megtisztítása („a rárakódott manipulatív rétegektől”), a szembesítő módszer (vagyis a társadalomban uralkodó elvek és a társadalmi gyakorlat ütköztetése) és az adekvát, öntörvényű tényformára találás (amely „magán viseli annak a tudatformának a bélyegét, amellyel megismerte a témáját” a szociográfus).” (Bartha Ákos: Közelítések a szociográfia fogalmához. Forrás, 2013. május, 98.)
Meglátásom szerint a probléma ott is jelentkezik, hogy az itt használt alapfogalmak, úgymint valóságirodalom, tény- és tudatforma más-más jelentéssel rendelkezhetnek az irodalom- és a társadalomtudomány elméleti vonatkozásában, arról nem is beszélve – és amely vizsgálat szét is feszítené ezen elemzés kereteit –, hogy a marxista irodalomtörténet vizsgálata milyen további konnotációkkal terhelné a definiálni kívántakat.
Ezért inkább a tényirodalom mint köztes műfaj vizsgálatára szorítkozom e korszakhoz, illetve a Géczi-kötethez kapcsolódóan, kiegészítve azzal a megállapítással, hogy a hetvenes-nyolcvanas évtizedforduló tendenciózus jelleggel, nagy számban mutatta fel a paraszti lét kiüresedése következtében a városi létformára irányuló életmódváltásnak, az urbanizációs folyamatoknak a példáira adott, többnyire negatív felhangú válaszokat. Ugyanakkor ezeknek az írásoknak a műfajisága nem egyértelműsíthető. A Magyarország felfedezése sorozat Folyamatos jelen című, Fiatal szociográfusok antológiája alcímet viselő 1981-ben megjelent válogatáskötet ebből a szempontból szimptomatikus: felosztása egy meglehetősen önkényesnek tűnő témamegjelölés szerint történik, Ügyek, Helyzetek, Vallomások hármas egységében; s melynek első részében olyan később szépíróként hírnévre szert tett figurák is szociográfusként kaptak helyet, mint Hajnóczy Péter vagy Tar Sándor.
Géczi János 2015-ben újra kiadott négy életinterjúja – ellentétben a Vadnarancsok kötet második részeként 1998-ban megjelentetett Homoszexuálisok vallomásai című munkával – teljesen nélkülözi a szerzői kommentárt, ezzel a lejegyző szerepét mintegy háttérbe vonja, egyúttal a szépirodalmi, és kevésbé a szocio-olvasat lehetősége felé tolja az értelmezést. Az önvallomások narratív struktúrával rendelkeznek, valamiféle szólamindítás és -zárás látszatát tartják fenn, miközben az elbeszélések fonala gyakran elhalványul, megszakad; a kvázi-monológokban az elhallgatást és újrakezdést a beiktatott fejezetcímek hivatottak jelölni. Mindazonáltal, ahogy az első élettörténettel in medias res módon elkezdődik („A mamám egy kis szabolcsi parasztcsaládban született, a tanyán éltek, ahol nagyon erkölcsös légkör volt.”), a negyedik mélyinterjú épp azzal a hirtelenséggel is ér véget (Próbálom a gyökereket keresni, hol van a hiba?!); azonban a szerkesztői döntés alapján nem csatoltak tartalomjegyzéket a főszöveghez, így mintha mellékessé válna a visszakereshetőség opciója.
A négy interjút összefogó, közös platformot elsősorban a nyilatkozók – kvázi-főhősök – egzaltált tudatállapotából eredő megszólalásmódja jelenti. Az addikciót meghatározó tényezők életútba épülése kisebb-nagyobb eltéréssel azonos forrásból származik: az interjúk visszatérő elemeinek, a bizonytalan családi környezetnek, az önképek torzulásainak, a normalitástól elütő, pervertált szexuális jelenségeknek az egymás mellé helyezésével a szerző e sorsok összefüggését sugalmazza. Bár a nyilatkozók kontrollvesztésének, agresszív reakcióinak intenzitása az olvasóban gyakran idegenségérzetet kelthet, ezáltal a velük való azonosulást gátolja, ugyanakkor a személyeket körülvevő szocializációs környezet alkalmatlansága épp annyira hangsúlyos formában kerül érvényre. Ezen aspektusok olyan játékteret hoznak létre maguk körül, melyben a morálisan igazságot szolgáltatni vágyó olvasó kénytelen a szerzőéhez nagyon közeli, ténylegesen objektív attitűdöt elsajátítani. Itt pedig észlelnünk kell az esztétikai szempont különleges szerepét: egy ilyen leleplező munkának, amennyiben az olvasó manipulációját el akarja kerülni, a közlés folyamán, a hitelesség érdekében nem tüntetheti fel díszítettebben az eseményeket önmaguknál, csakhogy – és itt polemizálnék a berkovitsi axiómával – a fokalizáció mindig eredendően szubjektivizált módon láttatja az eseményeket. Így fordulhat elő, hogy a brutalitás közvetítésében felbukkan az esztétikum, s a nyelvi közvetlenség felvállalásával különös értékkomplexum jön létre a szöveg stiláris szintjén.
Esténként néha filmet vetítettek. Gyönyörű szép filmet láttam: arra emlékszem, hogy egy ló megbotlott, és leesett a lovasa. Volt egy kis gyerek, akit a tanító néni nem nagyon szeretett, ő is élvezte ezt a filmet, és közben beszart. A vetítés után betereltek bennünket a fürdőbe, mert nem lehetett tudni, hogy ki szart be, mentünk, mint a birkák. A zuhany alatt a gyereket a tanító a szaros gatyájával ütötte-verte. Megragadt bennem ez a kép. Zöldesfekete alsónadrágja volt. (109.)
Az egyes példákból, melyek a test megalázásáról, a testi fenyítésről mint az intézeti és a családi nevelés egyaránt bevett módjáról szólnak, a totalitárius hatalom önmagáról alkotott képe konstruálódik meg, mintegy mozaikszerűen. Berta, Tibor, Juli és Józsi biológiai nemüktől és társadalmi rangjuktól függetlenül akadnak fenn azokon az államapparátusi szögesdrótokon, amelyek eltorlaszolják útjukat a szabadság megéléséhez. Jóllehet, kiszolgáltatottságuk oknyomozása majdnem minden esetben egész a gyermekkorig vezet vissza (stabil szülői minta hiánya, korán jelentkező addiktív hajlam, ösztönkiélési kényszer, a szexualitás mint frigiditás, akaratgyengeségből származó talajvesztettség, öngyilkos hajlamok stb.), az állam és a társadalom felelőssége éppen ott kezdődne, ahol a készen kapott minták és szerepek véget érnek. Az interjúalanyok mentális reakciója a lehetőségre, melyet Géczi figyelő szubjektuma biztosított számukra az, hogy a kutatási folyamatban felfedezik a kifejezés és a katarzis igézetét, ennek velejárója a zilált és töredezett mondatok mellett a túlbeszélés, a vágyak és tervek extrapolálása, a társadalomra vonatkozó statisztikai mutatók elferdítése, amelyben olvasóként nem direkt szándékot, hanem látenciát vélek fölfedezni.
Tudom, hogy az én életem éppen ezért hiányos és csonka, mert kurva sok minden történt velem, és ahogy az anyám mondja, már minden voltam, csak még akasztott ember nem. De egyetlenegy nem voltam egész életemben: boldog! Ez hiányzik az életemből, hogy nem tudom, mi az, amit csináljak. És hiába röhög ötvenmillió ember, és hiába mondja nekem ötvenezer ember: „Na nézd a hülyét, ennek munka kell!”, nekem tényleg az kell, hogy legyen valami, amit szeretek csinálni, ez hiányzik az én életemből. Igaza van Marxnak és Engelsnek, ez az, ami alapvető az emberben, az emberi szexualitáson kívül. Az a baj, hogy ebben az országban ez nemcsak az én problémám, hanem az emberek kilencvennyolc százalékának is. (267.)
A mindenkori hatalom számára kínosan ható megnyilatkozások valóban megkövetelnek egy olyanfajta olvasói pozíciót, amelyből a túlkapások gesztusait a helyén lehet kezelni. Ám a szándék hiányában, mely empátiával viseltetne e sorsok iránt, nem nyílik más lehetőség, mint a beszédmódok létrejöttének adminisztratív úton történő hátráltatása, nyilvánosságra jutásának megtagadása.
A tisztánlátást tovább bonyolítja a kristevai értelemben vett abjekció jelensége:
Az abjectióra főleg a kétértelműség jellemző. Bár a határokat kijelöli, nem választja el maradéktalanul a szubjektumot attól, ami fenyegeti – ellenkezőleg, folyamatos veszélynek teszi ki. Azért is kétértelmű, mert maga az abjectio is egyfajta keverék: ítélet és affektus, elítélés és túlzás, jelek és ösztöntörekvések keveréke. (Julia Kristeva: Bevezetés a megalázottsághoz, ford. Kiss Ágnes). Café Babel, 1996/20. szám [Test], 175.
Az interjúalanyok ambivalens viszonyulása saját elbeszélt Én-jükhöz egy az önutálathoz hasonlatos és a saját élet kioltására tett kísérletekben kulminálódó gesztusrendszerben gyökerezik. Ezzel vág egybe a szocialista ideológia interpretációs közege, amely felelősségtudatot szimulálva a számára sem adott, csupán virtuális formában létező normalitáseszmény révén ezeket az élettörténeteket a perifériára helyezi, stigmatizálja. Tulajdonképpen másságukban erősíti meg az alanyokat, amikor a gyermekkori vágyra, az érzelmek hisztérikus kifejeződésére azonos vagy még intenzívebb érzelmi töltetű reakcióval, olykor brutalitással válaszol, tehát az abjekció viszonyrendszerében a tiltó instancia szerepét betöltve csak tovább mélyíti a trauma neurózisszintjét. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy a totális hatalmat az egyének közti kooperáció, vagyis túlnyomórészt annak kudarca képviseli és tartja fenn.
Tudtam magamról, hogy különc vagyok, mivel rossz példaként rendszerint engem emeltek ki. Vállalnom kellett a szerepet. Ha húsz gyerek kirándulni ment, és tizenkilenc Zebegénybe készült, akkor én biztos, hogy Nagymarosra akartam menni. A megjelenésem, az egyéniségem volt maga a bűn. A modorom, az izgága természetem, az, hogy mindenben első akartam lenni, a tehetségtelenségem, mind, mind ellenem hangolták a társaimat. Elhatalmasodott, hogy csak én lehettem a rossz, a negatív példa, és ha megdicsértek, akkor is azért dicsértek meg, mert lám, az utolsó is meg tudta csinálni a feladatot. Kénytelenek voltunk egymást elviselni. Ha rosszindulatú volt velem valaki, egyszerű unszimpátia miatt, akkor könnyen begerjedtem, s mondtam, nézd, foglalkozz az árnyékommal. Ha meg pattogtam, annál rosszabb lett a helyzet. (115.)
Az a tény, hogy a pszichiátriai szféra a mai magyar egészségügy változatlanul nem szűnő problématerülete maradt, hogy a rendszerváltás és a kapitalista gazdasági berendezkedés, a várva várt redisztribúció a hazai orvostudomány invenciózus fellendülését nem hogy nem eredményezte, de az állami szféra szerepének csökkentésével bizonyos anomáliákat tovább súlyosbított, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az évtizedekkel korábban kimutatott problémák aktualitásukból ne veszítsenek, ennek következtében a múlt kontinuitást képezzen a jelennel. Okkal merül fel még mindig a megoldatlan kérdés, hogy a Szellemvárosok Magyarországon projektbe foglalt, jelenleg puszta muzeális értékkel bíró, egykoron nagy hagyományú lipótmezei Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 2007-es bezárásával hányan váltak talajvesztetté, földönfutóvá, és ennek kihatásai még meddig lesznek érvényesek a magyar társadalomban. Ahogy a Géczi János által végzett életinterjúk a nyolcvanas években sem légüres térbe érkeztek, úgy a mai irodalmi és társadalomtudományi kontextusban is megtalálhatják a helyüket, minden bizonnyal a Vadnarancsok legújabb kiadása is elsősorban talán a drogprevenciós és egyéb megelőzési szándékú dokumentummunkák sorát bővítve. (Ezt erősíti a szerző idén közreadott a Vad Fruttik frontemberével, Likó Marcell énekessel folytatott interjúkötete, a Bunkerrajzoló is, amelyből szintén számos érdekességre fény derül, de már a kilencvenes évek és az ezredforduló apatikus légkörét pásztázóan.)
Legvégül mégis hadd fejezzem ki csalódottságomat: jóllehet, a Vadnarancsok teljesnek nevezett kiadása már tartalmazza a korábban nyelvileg tabusított és cenzúrázott drogok, példának okáért a Parkán kimondásának gesztusát is, ami üdvözlendő, ugyanakkora kötet véleményem szerint épp nem az efféle nüanszoktól, hanem sokkal inkább a kutatáshoz szorosan fűződő szerzői referenciák, alkotásmódszertanra vonatkozó bonyodalmak és egyéb érdekességek közzétételével vált volna teljessé, igazi kuriózummá. Így azonban csak a jelenbe kívánkozó korlenyomatként tekinthetünk a megrázó sorstörténetekre, számos nyitva hagyott vagy felejtett kérdés kísér(t)etével. Egy bevezető tanulmány tájékoztatásának hiányában, kontextusba helyezés nélkül, a felmutatott életutak későbbi alakulásáról tudomást nem szerezve csak találgathatjuk, hogy a felmutatott emberi sorsok részesültek e bármiféle megváltásban, s ennélfogva a katarzis nem jön el az olvasó számára sem.
