„Hova?"
(Fekete Anna: Oda-vissza. FISZ, Budapest, 2015)
Már a kritika legelején szeretném leírni azt a kérdést, ami Fekete Anna első kötete kapcsán végig érzékelhető volt számomra: hova tart ez a költészet? Némileg rendhagyó módon tehát ebből a kérdésből szeretném kibontani jelen kritikát, lehetséges válaszokat megfogalmazva.
Fekete Anna Oda-vissza című kötete, a Szöllősi Mátyás által jegyzett fülszöveg tanúsága szerint is a szavak erejéről beszél, a szó létjogosultságáról: „S hogy nem csak a kéz sújthat le, hanem a szavak is, sőt, a megfelelő szavak hiánya lehet a legnagyobb bántalmazás. [...] Úgy beszél, olyan metaforákat alkot, amelyek segítségével én, aki sosem voltam ott, aki sosem éltem át azt, mégis magamon hordom a súlyát; azt a terhet, amit a szavak ereje képes közvetíteni, az emberre nehezíteni.” Hogy mit is jelent konkrétan a nyelv kérdésessége Fekete kötetében, arra többféle válasz is születik a versek olvasatában. Egyrészt ez a létjogosultság korántsem magától értetődő a versekben, a vers-én ugyanis folyamatosan megkérdőjelezi annak lehetőségét, hogy van-e egyáltalán valaki, aki meghallgatja, vagyis kérdés lesz számára, hogy szavai milyen térbe, közegbe érkeznek: „Háromszor botlik meg a számban / a nyelvem. Háromszor törik meg, / mint a rágalom. Háromszor fordul vissza / a szél az utcákon. Csak azt akarom mondani / neked – és belekap a kabátomba, nem ereszt.” (Mostoha, 22.)
Másrészt a nyelv lehetetlenségének tapasztalata is rendszeresen felbukkan a szövegekben: „Neveket fűzök más nevekhez. Mondvacsinált / életemen csimpaszkodnak a történetek, / mint a futónövények. Helyükre tenném / a létigéket, ha lennének.” (Az elbeszélés varázsa, 58.) Harmadrészt – tulajdonképpen mindebből következőleg, vagyis hogy mi, van-e ennek az egésznek célja – nem csupán az Ént körülvevő közeg, de önmaga megtalálása, illetve körüljárása is mintha kitüntetett vagy vágyott cél lenne.
A nyelv tehát egyszerre válik alkalmassá és alkalmatlanná a keresésre, ereje ennyiben egyszerre nagyon erős és végtelenül gyenge is. És mintha mindezt Fekete költészete elsősorban terek által tartaná leírhatónak – vagyis korántsem véletlenszerű, hogy a kötetcím oda és visszája újra és újra felbukkan, hol metaforikus terekben, hol konkrét térleírásokban. Nem ritka az sem, hogy sok esetben éppen ez a tér szervezi meg a nyelvet, a beszélő pozícióit. A leírt terek, legyen az egy egyszerű kert vagy egy város, soha nem viszony nélküliek – emberi viszonyok szervezik a tereket is. Az emberi viszonyok is kérdésessé vagy legalábbis megírandó témává válnak, már csak azért is, mert Fekete verseiben ezek a kapcsolatok igen ellentmondásosak. A család kitüntetett szerepet kap, a lírai én nem csupán kötődéseit, de kötöttségeit is szinte kényszeresen fogalmazza meg a szövegekben: „Anya csak fehérben szeret engem, és aranyosnak tartja, / ha egy kis béka, csiga vagy eprecske van a pólómon; / és azt is szereti, ha nem csapkodom a hajam, / mert allergiás a hajszálakra, és nemcsak a hajszálakra, / hanem a porra, a tojásra, a kékre, a barnára, no és rám is.” (Csak fehérben, 71.) A kimondott vagy kimondatlan szónak tehát így a bántó, sőt nagyon sokszor a bántalmazó ereje kerül előtérbe.
A másik fontos hívószó, ami Fekete kötetében hangsúlyossá válik, részben a fentiekhez kapcsolódva: a valamibe való bele- vagy kivetettség. A kivetettség helyzetei mellett legalább ugyanolyan súllyal jelennek meg a belevetettség nyomai – elsőként a város be- vagy éppen be nem fogadó közege: „Még jó, hogy megállt a metró a Keletinél! / Megállt, kimerült, elfogyott – a pénz, az idő, / a lelkesedés. [...] Nyílt város, Budapest! / Tőled tanultam gyűlölni.” (Kilencvencváros, 30.) Ugyanezt szituálják a párkapcsolatok is, amelyek rendre a magány helyeiként reprezentálódnak a versekben: „Mint a fogaim közé akadt húsdarab, / olyan a szerelem. Le kéne nyelnem, ki kéne / köpnöm, hogy ne mérgezzen. [...] Azért haragszom, / mert annyira nem foglak..., annyira sem foglak / megismerni soha, hogy egyszer megharagudhassak.” (Lenyelni, igen, 32.) A megismerés lehetetlenségének folytonos visszatérő leírásaival Fekete vers-énje egyszerre kerül a viszonyok középpontjába, állandóan a saját viszonyulásait kell jeleznie azt őt körülvevő közeg felé, miközben éppen az állandó beszéd és jelzés közepén válik ő maga magányossá. Végül a család, a közvetlenebb környezet is ismétlődően előkerül a versekben, mint a hipotetikusan elfogadó, de sokszor valójában az el nem fogadó közeg reprezentációja: „Álmok a barátok. Álmok a szeretők. / És egy férfi és egy nő: róluk azt álmodom, / hogy a szüleim. Holtan is öregednek, sárgás- / fehéren, minden ébredés segít legyőzni őket.” (Erőt veszek, 25.) Vagyis szinte soha nem egyértelműek a helyzetek, a szituációk folyton változnak, a lírai én is általában rögzítetlen pozícióból (például: álom) beszél, s ahogy folytonosan változik a közeg, úgy a vers-én is rendre új pozíciót vesz fel nyelvi megnyilatkozásaiban.
A kissé nyomasztó, de semmiképpen nem egysíkú leírásokat olykor apró nyelvi gesztusok törik meg, mint például egy kiszólás az olvasóhoz, ami annyira idejétmúltnak hat a szövegkörnyezetben, hogy valóban hiteles humorforrásként tud működni, s nem lesz mentes némi (ön)iróniától sem: „És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis! / Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem / ezt a drága kis kertet, és hogy tipegtem-topogtam / benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után / megláttam végre a végtelent. // Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposztaszagú / kis udvart [...].” A vers olvasásakor ezt követően újabb tonális váltás következik: „De egyszer elsodor engem egy hullám az Adrián, / ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. [...] Mert egyszer alulmaradok, / ahogy alulmarad ő is.” (Királyok földje, 68–69.) Az ilyen jellegű törések mindenképpen a kötet javára írhatók, hiszen pontos érzékről tanúskodnak. Oldás és kötés kettőssége figyelhető meg ezekben az apró (akár még szerkesztői munkaként is értékelhető) momentumokban, végighúzódva az egész köteten, amely arról árulkodik, hogy Fekete könyve kötetegészként is működik.
Érdemes kiemelni azt a néhány kitüntetett képet is, amit újra és újra felhasznál, néha pedig – tegyük hozzá – éppen ezért kicsit el is használ. Két ilyen fontos kép van: a tenger és a szél. Mindkettő nagy irodalmi hagyományra tekint vissza, s ennek veszélyeit nem is mindig tudja elkerülni. Leginkább a tenger-képeket érzem olykor élettelennek, Feketének itt nem minden esetben sikerült olyan tartalommal vagy versnyelvvel feltölteni, amely élővé és hitelessé tette volna a használatát: „Túl sokat aludt a nap. Reggel aztán / visszahőköl a tenger látványnál, a diadalmas / szürkeségtől.” (November végén, 59.) Ezt az alapvetően ismétlődésen alapuló hibát könnyen el lehetett volna kerülni néhány hasonló tematikájú vagy ezt a képiséget középpontba állító vers elhagyásával, még feszesebbé téve így – az egyébként kiválóan összeállított – szerkezetet.
Sokkal kevésbé igaz ez a szél metaforikus képeire. Ezek az állandóság hiányaként, a folytonos mozgás metaforáiként jelennek meg – a kötetcím, illetve a fejezetcímek is ezt jelzik: Kint; Sebbel-lobbal; Bent. Ez utóbbiak is mutatják a folyamatos kettősségek Fekete Anna-féle világát, amelyben egyszerre van jelen a rögzítés, valamint a folyamatos mozgás, elmozdulás igénye: „De hová rohanok, / mit is keresek? [...] Vagy hogy lássam, milyen könnyes / az aszfalt reggelente, érezzem, ahogy az ősz / megsértődik, kíméletlenné fehéredik, és hordja, / hordja a szél az öregség méregcseppjeit.” (Hova is?, 91.)
Érdemes még említést tenni a nyitó- és záróversről. A kezdővers a bibliai teremtéstörténetet idézi fel reflexív/emlékező szemszögből, vagyis nem új teremtéstörténeti perspektívára vállalkozik, hanem annak egy pillanatát idézi fel: az első bárány megölésének elképzelt momentumát: „De hogy kívánhatná / a húst, aki nem ismeri? Hogy akarhatná / a kínlódás extázisát? A mindentudó fák alatt / megroppanó gerinc hangját?” (Ádám, Éva, 5.) A kötetzáró vers talán önmagában szemlélve túlságosan is leegyszerűsítő képekkel és nyelvezettel dolgozik – ugyanígy sajnálható csak, hogy éppen a Robban került a kötet hátsó borítójára, ennél sokkal erősebb és Fekete kötetére jellemzőbb darabot is lehetett volna találni. Ugyanakkor a szöveget összeolvasva az elsővel fontos elmozdulás érzékelhető: a hús testté válik, sőt saját testként reprezentálódik: „A tested az egyetlen. Hát miért tüdőznéd le a sértéseket? [...] Ki ne nyisd a szemed! Ne félj, ne aggódj! Ne kapkodj!” (Egészen, szabadon, 99.) Vagyis a távoli, még történetként elmesélt gyilkosság, egy másik test megölésének képe a kötetzáró versben már személyessé, sőt egyetlenné, vagyis kitüntetetté válik – a test ilyen közeli látószögben történő megfigyelése nem ritka a Fekete-versekben, de mintha nem kapna összességében ennyire központi helyet, vagyis az utolsó szöveget lehet konklúzióként és hangsúlyeltolódásként is értelmezni.
A kritika elején feltett kérdés tehát nem csak metaforikusan érvényes: merre tarthat az a költészet, amely ennyire kiélezi beszédmódját a kettősségekre, a két végpont, a kétfajta viszony közötti elmozdulásokra? Radikálisan új perspektíva? Az eddigiek árnyalása? Egyik megoldás sem lenne érték nélkül való; ami azt már egészen biztosan bizonyítja, hogy Fekete Anna versnyelve egyedi és továbbgondolásra érdemes. Az elsőkötetes jelző tehát nem felmentő retorika az ő esetében, hanem a debütálás szinonimája.
A szerző a szöveg megírása idején, 2015-ben az Emberi Erőforrások Minisztériumának Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.
