„Nem történik semmi történetszerű”
(Sirbik Attila: St. Euphemia. Forum Könyvkiadó – Magvető Könyvkiadó, Újvidék–Budapest, 2015)
A St. Euphemia című könyv egy a háború közvetett viszontagságaiban tengődő kamasz mindennapjaiból vonultat fel részleteket. Annak ellenére, hogy minden olyan problémát felvonultat (otthontalanság, szerepükre alkalmatlan családtagok, a felnőtté válás rögös útja, a szexualitással való ismerkedés, az agresszióval való folytonos találkozás, a nem probléma nélküli szülő–gyermek kapcsolat, és a hittel, valamint az emlékekkel meglévő ambivalens viszony), amit (ráadásul háború előtt és alatt) egy gyermek, majd egy fiatal felnőtt átélhet, valahogy szinte végig idegen marad. Ez véleményem szerint a kidolgozatlan prózai nyelvnek és a töredékes, fragmentumokból álló elbeszélésmód végletekig csavarásának eredménye, ami alapján az mondható, hogy hiába próbál meg, végül mégsem sikerülhet „generációs kulcsregénnyé” válnia Sirbik Attila első regényének – még akkor sem, ha a szóban forgó generáció tagjainak minden bizonnyal a saját, (keserű) emlékképeikkel (is) szembe kell nézniük a szöveg olvasása során.
A felnőtté válás nehezített terepén mozog az elbeszélő, hiszen nem elég, hogy a már említett problémák mindegyikével meg kell küzdenie, még a délszláv háború pokla is fenyegetést jelent. Kijelenthető ez még úgy is, hogy egy olyan család mindennapjainak apró szegmenseit ismerjük meg az elbeszélő által, amelyek egy háború nélkül is diszfunkcionalitásról árulkodnak. Önmagában már egy bántalmazó apa, egy szexmániás (szintén bántalmazó) nagymama és egy, a valóság elől a hitbe menekülő anya mellett sem könnyű dolog felnőni. A háború azonban csavar még egyet a történeten, mintha csak ez hiányzott volna ahhoz, hogy minden (még ennél is jobban) a feje tetejére álljon. Mindazonáltal az elbeszélő így sem jár be nagyon más utat, mintha nem lenne háború: a lopások, a különféle baráti társaságokba való keveredések, az útkeresés, és a tudatmódosító szerek használata értelmezhetők egyfajta lázadásként, a meglévő életterekből kiszakadni akarásként.
Ezzel együtt a legkorábbi emlékekre történő visszatekintés, a Rovijnban töltött nyarak aranykorként ábrázolt emléke, tény, hogy a háború által válik egy visszaállítandó, ám visszaállíthatatlan állapottá. Míg a családba betülekedő háború minden más elmondott történet alapjává válik – és ezzel nincs is baj, hiszen valahogy fel kell dolgozni a traumát –, és ezáltal fenntartja valamennyire az olvasó érdeklődését, addig a később, már több önreflexióval rendelkező idősebb fiú életébe töredékenként való bepillantás unalmassá, repetitívvé és teljesen általánossá válik – egy két, éppen a katonaságra utaló részt leszámítva. Ez a kötetre nézve még akkor is baj, ha valójában tényleg sok kamasz megy át ugyanezeken, az akkor égetőnek tűnő, ám később átértékelt élethelyzeteken. Az elbeszélő nyelve kiforratlan, ami még a fragmentumszerűség mellett sem tud működni. Kissé disszonáns is, ahogy a különböző jellegű szövegrészletek (történetmesélés, visszaemlékezés, naplórészlet) találkoznak, hiszen egyrészt megtörnek egy kvázi végig működő (sosemvolt) linearitást, másrészt pedig zavarossá teszik a szöveg egészét. Még akkor is aggályos ez, ha ez a szerkesztési elv nagyon jól rávilágít arra, hogy egy egész korszak, a háború, de még egy kamaszkor története sem mondható el úgy, hogy az akkori hatások összessége ne egy kusza, felfejthetetlen összevisszaságot adjon ki.
Sibrik Attila könyvében, még ha a nyelvi megformáltság nem is tökéletes (a stílus is néhol túlzó, máskor modoros, következő alkalommal szépelgő, aztán valamiért céltalanul trágár), azért a háború, a hatalom és az ismeretlentől való félelem, majd az abba való beletörődés érzésének, illetve az annak érzékeltetésére született leírásokat, hogy az ember bármihez tud alkalmazkodni, van, hogy egészen magával ragadóan jeleníti meg. Például rögtön a kötet elején: „Három éve, hogy kitört a háború. Akkor azt sem tudtuk, hogy mi történik. Néhány nappal később hallottuk a rádióban, hogy Szlovénia nem akar többé Jugoszlávia része lenni, mi meg nem akartunk otthon lenni, úgyhogy a határövezetben tébláboltunk, ahol óriási kocsisor alakult ki azon a nyáron, rengeteg volt a külföldi, főleg a német, mind a horvát tengerpartról húzták a belüket gyors ütemben haza, be volt szarva mindenki, legalábbis így utólag biztos vagyok benne, akkor erről sem volt semmiféle fogalmunk, meg arról sem, hogy mi ez a nagy tömeg, hosszan kígyózó kocsisor a határátkelőtől szinte Szabadka központjáig…” (11.) Az egész közösséget átjáró frusztráltság, ami nem ritkán, sőt egyfolytában valamilyen agresszió formájában jelentkezik, a háborútól (vagy valamilyen hatalomtól) való félelem és a vele járó járulékos, az egész országot érintő veszteségek felvázolják – tegyük hozzá, a kortárs magyar irodalomban nem egyedülálló módon, elég csak például Dragomán György A fehér király, Bodor Johanna Nem baj, majd megértem, vagy akár Vida Gábor Ahol az ő lelke című műveire gondolnunk– a háborút követő diktatúra erőszak-filozófiáját.
A kamaszkor említett részleteit felvonultató szövegrészek is magyarázhatóak éppen a fenti körülmények okozta tehetetlenséggel. Nem is lehet egy ilyen állapotot máshogy leírni: ha az alkohol- és kábítószermámor nyomja el azt, hogy a valós problémákat felfogjuk, akkor természetes, hogy a felnövés történetében az lesz az esemény, hogy valaki hogyan tengődött munkahelyről munkahelyre, az egyik kilátástalan napból a másikba. Valamelyest éppen ennek az irracionalitását próbálják sejtetni azok az önreflexív részek, amelyek akár a szövegre való reflexióként is olvashatók. Egy példa: „akkor, ott fogom fel először, hogy a hasonlóságokban miféle különbségek rejtőzhetnek” (85.), bár rögtön így folytatódik: „vagy valami ilyesmi, már nem emlékszem”. (Uo.). De hasonlóképp a dolgok tétnélküliségére utalhat ez a történet folyása szempontjából szintén egy akár kihagyható epizód végén található mondat is: „Visszaintek egy lófaszt. Nem hiszem, hogy bárki is észrevette.” (115.)
Az önmegismerés és önreflexió a fentieken kívül olyan meglátásokat is eredményez, mint a következő szemelvény: „Mostanában túl sokat ismerkedek, flörtölök és dugok. Ez segít önmagam elől elmenekülni, de sejtem, hogy elsősorban magamat verem át.” (123.) És nem sokkal ezután eljutunk a következő mondathoz: „úgy éreztem, nem történik semmi történetszerű, hogy minden összevissza van és kiszámíthatatlan, hogy tele minden kihagyásokkal…” (125.) Itt nemcsak az elbeszélő által saját magára; hanem a szövegkorpusz egészére is vonatkoztatható a reflexió, sőt, ha továbbmegyünk, akkor az olvasó érzései is megfogalmazódnak, annyi kitétellel, hogy kiszámíthatatlanságról nem feltétlenül beszélnék, ha csak az utolsó részre vonatkozó (mondjuk így) narrátorváltást nem nevezem annak. Jenki kvázi-megszólalása üde színfoltként szembeállítja a háború közvetett és közvetlen hatásait, utóbbit nem ismervén kívülállónak titulálva az elbeszélőt, és a szóban forgó eseményeket közvetlenül át nem élő olvasót is. Ha ezt elfogadjuk, akkor mondhatjuk, hogy a már említett idegenségben mégiscsak közösséget vállalhatunk a főhőssel. Egy példa arra, ahogy Jenki átveszi a szót az addigi narrátortól: „Azt mondja [t. i. Jenki], majd beleőrült, hogy nem találta a haverja fejét, ne veszítsd el a fejed, Jenki, mondogattam magamban, aztán, amikor megpillantottam az első nyákos agyvelődarabot, tudtam, hogy nem kell tovább keresnem. Élesen hasított belém a félelem, az egyetlen érzés, ami még megmaradt ezekben a hónapokban, mióta kivezényeltek a Koszovó melletti erdőbe.” (150.)
A St. Euphemia fragmentumai szemelvények egy háború mindennapjaiból, amit egy a saját közösségeiben idegen kamasz tolmácsolásában olvasunk. Neki, mint mindenki másnak (és végül is nekünk is) kezdenie kell valamit a háború tényével, amellett, hogy a saját felnőtté válása is éppen ekkor megy végbe. Az olykor érdektelenségbe fulladó történetek megmutatják a háború láthatatlan hatalmának erejét, azt a tehetetlenséget és szorongást, amit egy egész ország vagy egy generáció átélhet. A nézőpontváltás jót tesz a regénynek: a háború viszontagságainak új nézőpontja megmenti a szöveget, ami ha már a kamaszkor univerzális problémáit nem is tudta jól feldolgozni, az olvasás közben érzett idegenséget (paradox módon annak felerősítésével) végül talán mégis feloldja egy kicsit.
