A Modern mecénások című kiállításról
Ikker Eszter
Játszottak, tehát éltek
Miközben járkálok az Esterházy-palota kinti, negyvenfokos hőségtől védett termeiben, amelyeket a Radnai Béla-gyűjtemény darabjai mellett a Modern mecénások című időszaki tárlat alkotásai foglaltak el, Kosztolányi Dezső versbe foglalt Bologna-útirajzának szavai jutnak eszembe. Sorról sorra, képről képre, ecsetvonástól ecsetvonásig. Éjjeli érkezés, gyors szobafoglalás a szállóban, hogy türelmetlen odaadással vághasson neki a San Petroniónak szentelt bazilikának, aztán a bároknak, ahol jégre öntik a kókuszdió nedűjét. Úti álarc és köpönyeg a helyén, a dialógusokat a helyzetnek megfelelően lehet alakítani. Micsoda élvezet ebben a hajnali verőfényben odaérni a pulthoz, és azt mondani: Acqua fresca con ghiaccio! Mennyei improvizáció.
Amikor a vernisszázs előtt kézhez kaptam a kiállítást hirdető szórólapot, arra gondoltam, hogy a kurátorok a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Radnai-gyűjteményének installációjához hasonlóan, a gyűjtők személyén és szemszögén keresztül mutatják be Deák Dénes Székesfehérváron, Mihályfi Ernő Salgótarjánban, Petró Sándor Miskolcon őrzött kollekcióját, a gyűjtők mellett pedig az alkotókat és műveiket állítják párba, párhuzamba.
A gyűjteménynek a gyűjtő szemszögéből való megismertetésére remek példa az újrarendezett Radnai-gyűjtemény, ahol arról is képet kaphatunk, hogy honnan és miként kerültek a múzeum tulajdonába az alkotások. Ehhez képest a Radnai-gyűjteményből rendezett állandó tárlattól térbeli értelemben „függetlenített” Modern mecénások kiállításon nem sokat tudunk meg a gyűjtőkről, sem a gyűjtemények történetéről. Sokkal inkább érvényesül az egyébként jól megválasztott alkotópárok és képpárok bemutatása: kezdve a földszinten Bortnyik Sándor és Kassák Lajos műveivel, majd folytatva - immár az emeleten - Gulácsy Lajos és Rippl-Rónai József, Czóbel Béla és Orbán Dezső, valamint Derkovits Gyula és Dési Huber István, illetve Borsos Miklós és Egry József „úti élményeivel”.
Nemcsak a fent már említett gyűjtőktől érkeztek művek a Rómer-múzeum időszaki kiállítására (a Radnai-gyűjteményből származó alkotásoknak az időszaki kiállítás termeiig nem volt hosszú az út), hanem a győri zsinagógában látható Vasilescu-gyűjteményből, valamint az MKB Bank, illetve a tárlat grafikai arculatáért felelős Marafkó Bence, továbbá Fehér László és Kiss Ferenc válogatásából is.
Claudio Magris írja Duna című útinaplójában, hogy az utazó a szüntelen identitáskeresés embere, aki ha – ráadásul – jegyzeteket készít impresszióiról, arra tesz reménytelen kísérletet, hogy a létezés hézagjait betöltse: „Az írás talán azt jelenti, hogy kitöltjük a létezésnek ezeket az üres helyeit, ezt a semmit, amely egyszerre csak felbukkan az órákban, a napokban, szobánk tárgyai között, és magával ragadja őket a sivár,végtelen jelentéktelenség forgatagában. Hogy eloszlassuk a félelmet, (…) mindenre neveket aggatunk; az utazó neveket olvas el és jegyez fel azokon az állomásokon, ahol átvonatozik, s az utcasarkokon, ahová bolyongásai közben eljut, s valamelyest megkönnyebbülve megy tovább, merthogy mégiscsak rend van, rendszerbe van szedve a semmi.”
Nem így áll-e a dolog azzal az emberrel is, aki a kezébe ecsetet fog, vagy olajpasztellt, netán ceruzát, s elég számára egy hevenyészett kockás füzet lapja, hogy enyhítse azt a vágyat, amely az általa látott világszelet megörökítésére ösztökéli? Hogy az előtte lévő üres hordozón testet adjon annak, amit befogadott: először leltározza a színeket, aztán a formákat, vagy pont fordítva, hogy a keze ügyébe akadt felületre vesse ezeket, jelentőssé téve a jelentéktelent.
Nem így áll-e a dolog a cirkusz allegóriáját megmintázó Bortnyikkal, akinek figurája szögletes arcával, az otthontalanok rezignált tekintetével, kart karba font kézzel áll most előttem? Vagy nem ez történt Gulácsyval, akinek Rómában a Comói-tó partján fekvő Bellagióról támadt lefestendő víziója, s miután befejezte a víz felszínét elsötétítő felhőket, jelmezében a harmóniumhoz ül, hogy elragadtatottan játsszon egy impromtut? A festő nemcsak a megmintázott formáit hozza játékba, hanem maga is játszik.
És miért olyan meredek az út a Szajna partja felé Czóbel vásznán, s miért olyan sima és könnyű lépés annak, aki Orbán Dezső hídján akar átkelni, hogy betérhessen a Notre Dame katedrálisába? Milyen ámulat ejtette kelepcébe Egryt, ami nem eresztette szabadon addig, amíg nem vonta zöldes fénybe a füstölgő Vezúvot Pompei felől?
A vándorcirkusz nyughatatlansága nem csak Bortnyiknál jelenik meg: ott van Rippl-Rónai maszkos csendéletében, valamint a maszkot levető meztelen nőalak mozdulatában. Nem látjuk az arcát, csak a maszkját, s ruhátlan testének körvonalait: a jelmeztől való megszabadulás is egészen színpadias. Jelen van Gulácsy álruhájában és olaszos úti öltönyében, s finom kalapjában, melyet magára öltve Velencében sétálgat.
Egrynél a cirkuszi kikiáltónak könnyebb a dolga, mert csak a hangját kell a levegőbe eresztenie, nem úgy, mint az artistának, akinek egész valóját át kell adnia a gravitáció elleni küzdelemben. Egry cirkuszi kikiáltójának magabiztossága már-már elviselhetetlen feszültségben áll a vele szemközti falon függő artistáéval, aki teljesen beburkolózott a gondba: vajon ez alkalommal sikerülni fog-e az attrakció?
„Új azonosságot felvenni nem azt jelenti, hogy eláruljuk a régit, hanem hogy új érzelmekkel gazdagítjuk önmagunkat” - írja Magris. Derkovits magáról vall püspöksüveget öltve, Borsos azonban két másik művésznek készít maszkot: Marian Andersonnak és Egry Józsefnek.
A maszk motívumának borsosi interpretációja nem álarc, hanem portré. Annak regisztrációja, hogy számára miként tűnt fel Marian Anderson operaénekesként, illetve a pályatárs, Egry József a rögzítés termékeny pillanatában.
Miként ideje van az utazásnak, a játéknak, úgy ideje van a munkának, a csendnek és a pihenésnek is. 
Gulácsy Olvasó nője és Rippl-Rónai Anellája szépen egymásra találnak, Vermeer és Peter Ilsted olvasó nőit idézik. Mindannyiukban közös, hogy valódi buzgalommal tartják olvasmányukat. Velük ellentétben Czóbel nőalakja megtartja méltóságát azzal a textussal szemben, amelyet a kezében tart. Nem oldódik fel az olvasott szövegben, mint Gulácsy kontyosa vagy Rippl-Rónai szőke-csigás hajú Anellája. Míg Czóbel modellje tisztában van megfigyeltségével, addig sem Gulácsy figurája, sem Anella nem vesznek tudomást az őket fürkésző szemekről. 
Ahogy Derkovits kézimunkázója sem. Derkovits az asszonyt a munka befejezése és az imádság megkezdése közötti pillanatban örökítette meg. 
A kézimunkázó az általa megmunkált anyaggal dicséri a Teremtőt, és hálát ad azért, hogy még saját maga is teremthet. Borsos Miklós Pihenő című alkotása zárja a kiállítást. A vörösréz-domborításból megszületett alak maga a Szülő: az alkotásban, a nemzésben megfáradt ember aludhat el így, térdére hajtva a fejét, megduzzadt szemhéjakkal.
A zenész letette zeneszerszámát, a színész és a bohóc is levette a maszkját, a fázó asszony otthonra talált, a kártyások és a sakkozók befejezték a játszmát, az olvasott könyvek a polcra kerültek. A bárból is hazamentek a vendégek. Mindenki nyugovóra tért: játszottak, tehát éltek.
Modern mecénások. Gyűjtők, gyűjtemények, múzeumok
Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Esterházy-palota
Győr, Király utca 17.
Megtekinthető: 2016. június 16-tól szeptember 25-ig
Sok múlik az érzelmek helyes használatán
Mindenkinek mély a kapcsolata a természettel, legfeljebb nem tudatosítja magában, eltakarja valamivel – állítja határozottan Győrffy Ákos. Nem üzenget, viszont szívesen zenél. Esetleg áthajózna a Csendes-óceánon. Király Farkas interjúja.
– Új köteted jelent meg Könyvhétre a Magvető kiadónál. Milyen műfajra számíthatnak az olvasóid?
– Ebben a könyvben az elmúlt három-négy évben született írásaim szerepelnek, nem az összes, mert erősen rostálódott az anyag. Mint az előző kötetemnél, a Hazánál, most is Hafner Zoltán szerkesztette könyvvé az egészet. Ezek az írások – műfajilag talán be sem határolhatók – főként a Vigiliában és a Magyar Nemzetben jelentek meg, de akad köztük olyan is, amelyik az Új Forrásban vagy a Literán látott napvilágot eredetileg.
– Lírai prózának nevezném, a megnevezhetőség kedvéért. Előző köteted, a Haza, szintén lírai prózák (bár bár az új kötetétől különbözők) felvonultatása. A versírás már kevésbé érdekel?
– Verset valóban rég írtam már, azt hiszem, azok az energiák most a zenélésbe folytak át. Ez a műfaj valahogy megfér a zenéléssel, nem vesz el belőle. Ez az esszé és a kispróza határán billegő szövegvilág kézre áll egy ideje, de nem kizárt, hogy valamikor majd újra versek is jönnek.
– Volt szerencsém egy ösvényen járni veled: hamar rájöttem, hogy a kapcsolatod a természettel szoros és autentikus – mi több, talán szimbiotikus. Az új kötet címe – A hegyi füzet – is erre utal. Honnan e mély kapcsolatod a természettel?
– Mindenkinek mély a kapcsolata a természettel, valószínűleg nincs ember, akinek ne lenne mély. Legfeljebb nem tudatosítja magában, eltakarja valamivel. A természetben lenni számomra mindig egyet jelentett azzal, hogy önmagamban vagy önmagammal vagyok. A természet megadja a lehetőséget arra, hogy figyelhess. Bármire. Tér van, tágasság, csend, a fák, a kövek, a vizek mind önmagukat, legtisztább önmagukat mutatják fel, nincs helye semmiféle megtévesztésnek vagy színészkedésnek. A természetben minden az, ami, minden önazonos, egy szarvasbogár éppúgy, mint egy hegycsúcs. Engem mindig is vonzott, nagyon erősen vonzott ez a „színtér”, úgy érzem, itt lehetek az, aki valójában vagyok, itt, a természetben kelhetnek életre azok a rejtett készségeim, azok mélyen fekvő lelki tartományok, amelyek egyébként tetszhalottak az emberben.
– Első köteted is, az A Csóványos északi oldala, a természetet, a természetszeretetedet helyezte központba. Az 2000-ben jelent meg. Ezek szerint van még tartalék a zöldben? Vagy mindig újratermelődik, újraképződik?
– Én nem nevezném természetszeretetnek. Vagy nem csupán annak. Amit művelek, az nem természetlíra, a természet inkább médiumként jelenik meg. Sokkal inkább az emberről szól itt minden, noha az embert nem lehet leválasztani a természetről. És van még valami: engem elsősorban az foglalkoztat, hogy mi van a természet mögött. Mert amióta az eszemet tudom, sejtek valamit mögötte. Hogy mit, azt nehéz megfogalmazni, jobb híján nevezzük Istennek. A természet a természetfölöttiből ered, hangozzék bármilyen ezoterikus maszlagnak. A természet ezt egyszerre eltakarja és feltárja. Érzékenység kérdése, melyik mozzanatot érezzük hangsúlyosabbnak. Hol így, hol úgy látom épp, de amikor az eltakarás az erősebb, akkor is tudom, hogy csak takar, hogy csak olyan, mint a lepel a szobrokon.
– Talán éppen ez a muníció az, ami miatt, ha jól követem a munkásságod, nem közöltél tutit megmondó, netán lázító, közéleti kérdésekkel foglalkozó szövegeket. Pedig volt alkalmad közelről szemlélni az emberi megsemmisülést.
– Valóban nem érzem feladatomnak a tuti megmondását. Noha nyilván szeretnék állítani valamit a világról, különben minek írnék le bármit is. A tuti azonban nem egyenlő a közélettel, sem a lázítással. Az eltűnés, a személytelen jelenlét aktusai közelebb állnak hozzám. Az egész teremtett világ azt sugallja, hogy az ego hizlalása rossz irány. Olykor persze elmondom a véleményem, ha kérdezik, de magamtól nem vetemednék ilyesmire. Azt látom, hogy túl sok a megalapozatlan, indulatokkal terhes megmondás, ezzel együtt pedig a személyes érdekek mentén működő „közéletiség”. Az emberi mélyvilág, a hajléktalanság világa, amire talán célzol, vízjelként azért felbukkan ebben az új kötetben is. De ezt is könnyű rosszul kezelni. Könnyű drámát csinálni belőle, szirupos bulvárt, vagy elbújni mögé és az érzékenység álarcában tetszelegni.
– Nem üzengetsz az írásaidban, inkább bemutatsz helyzeteket, ismertetsz helyeket. A hegyi füzetben is ezt az elvet követed?
– Üzengetés nincs. Számomra meghatározó Mészöly Miklós életműve, közel érzem magamhoz a szemléletét. Ez első olvasatra talán ridegnek, hűvösnek és távolságtartónak tűnik, de éppen ez kell ahhoz, hogy képesek legyünk „behatolni” a tárgyba, elfogultságok nélkül tudjuk megfigyelni. Már amennyire lehet. Sok múlik az érzelmek helyes használatán. Megkaptam már, hogy túlságosan szenvtelenek olykor az írásaim, de azt hiszem, inkább egy másféle érzékenységről van szó. „Kemény melankóliáról”, ha úgy tetszik, hogy Mészölyt idézzem.
– Térjünk vissza a zenéhez. „Soha nem tudtam zenélni. Nem tanultam, nem is érdekelt.” Ehhez képest épp a minap hívtál meg a Horhos zenekar fellépésére. Zenélni nem ma kezdtél, korábban a Bajdázó zenekarban is játszottál. Zenétek szemlátomást-fülhallást természet közeli. Az új kötetedhez is kötődik valamilyen módon?
– Igen. A kötet szövegeinek írása idején szökkent szárba a Horhos mint zenekar. Lehetne mondani, hogy a zenekar és a könyv együtt cseperedett fel. Édes gyermekem mind a kettő. A Horhos „természet közeli” zene, természetben felvett zajokat használunk, monoton, egymásra épülő és egymásba folyó hangképekkel dolgozunk, valahogy úgy, ahogy a fák zúgnak a szélben vagy ahogy a patak szalad lefelé a kövek között. Nem utánozni akarjuk a természetet ezzel, inkább létrehozni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül megérthetjük, hogy mit jelent a szél, mint jelent a patak.
– Nos, nem lehet egysíkú alkotónak nevezni téged. Van-e olyasmi, amit kipróbálnál, de eddig nem volt rá alkalmad?
– Nem is tudom. Talán egy hajóval átszelni a Csendes-óceánt. Ülnék a fedélzeten és hetekig nézném az üres látóhatárt…