Ikker Eszter
Játszottak, tehát éltek
Miközben járkálok az Esterházy-palota kinti, negyvenfokos hőségtől védett termeiben, amelyeket a Radnai Béla-gyűjtemény darabjai mellett a Modern mecénások című időszaki tárlat alkotásai foglaltak el, Kosztolányi Dezső versbe foglalt Bologna-útirajzának szavai jutnak eszembe. Sorról sorra, képről képre, ecsetvonástól ecsetvonásig. Éjjeli érkezés, gyors szobafoglalás a szállóban, hogy türelmetlen odaadással vághasson neki a San Petroniónak szentelt bazilikának, aztán a bároknak, ahol jégre öntik a kókuszdió nedűjét. Úti álarc és köpönyeg a helyén, a dialógusokat a helyzetnek megfelelően lehet alakítani. Micsoda élvezet ebben a hajnali verőfényben odaérni a pulthoz, és azt mondani: Acqua fresca con ghiaccio! Mennyei improvizáció.
Amikor a vernisszázs előtt kézhez kaptam a kiállítást hirdető szórólapot, arra gondoltam, hogy a kurátorok a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Radnai-gyűjteményének installációjához hasonlóan, a gyűjtők személyén és szemszögén keresztül mutatják be Deák Dénes Székesfehérváron, Mihályfi Ernő Salgótarjánban, Petró Sándor Miskolcon őrzött kollekcióját, a gyűjtők mellett pedig az alkotókat és műveiket állítják párba, párhuzamba.
A gyűjteménynek a gyűjtő szemszögéből való megismertetésére remek példa az újrarendezett Radnai-gyűjtemény, ahol arról is képet kaphatunk, hogy honnan és miként kerültek a múzeum tulajdonába az alkotások. Ehhez képest a Radnai-gyűjteményből rendezett állandó tárlattól térbeli értelemben „függetlenített” Modern mecénások kiállításon nem sokat tudunk meg a gyűjtőkről, sem a gyűjtemények történetéről. Sokkal inkább érvényesül az egyébként jól megválasztott alkotópárok és képpárok bemutatása: kezdve a földszinten Bortnyik Sándor és Kassák Lajos műveivel, majd folytatva - immár az emeleten - Gulácsy Lajos és Rippl-Rónai József, Czóbel Béla és Orbán Dezső, valamint Derkovits Gyula és Dési Huber István, illetve Borsos Miklós és Egry József „úti élményeivel”.
Nemcsak a fent már említett gyűjtőktől érkeztek művek a Rómer-múzeum időszaki kiállítására (a Radnai-gyűjteményből származó alkotásoknak az időszaki kiállítás termeiig nem volt hosszú az út), hanem a győri zsinagógában látható Vasilescu-gyűjteményből, valamint az MKB Bank, illetve a tárlat grafikai arculatáért felelős Marafkó Bence, továbbá Fehér László és Kiss Ferenc válogatásából is.
Claudio Magris írja Duna című útinaplójában, hogy az utazó a szüntelen identitáskeresés embere, aki ha – ráadásul – jegyzeteket készít impresszióiról, arra tesz reménytelen kísérletet, hogy a létezés hézagjait betöltse: „Az írás talán azt jelenti, hogy kitöltjük a létezésnek ezeket az üres helyeit, ezt a semmit, amely egyszerre csak felbukkan az órákban, a napokban, szobánk tárgyai között, és magával ragadja őket a sivár,végtelen jelentéktelenség forgatagában. Hogy eloszlassuk a félelmet, (…) mindenre neveket aggatunk; az utazó neveket olvas el és jegyez fel azokon az állomásokon, ahol átvonatozik, s az utcasarkokon, ahová bolyongásai közben eljut, s valamelyest megkönnyebbülve megy tovább, merthogy mégiscsak rend van, rendszerbe van szedve a semmi.”
Nem így áll-e a dolog azzal az emberrel is, aki a kezébe ecsetet fog, vagy olajpasztellt, netán ceruzát, s elég számára egy hevenyészett kockás füzet lapja, hogy enyhítse azt a vágyat, amely az általa látott világszelet megörökítésére ösztökéli? Hogy az előtte lévő üres hordozón testet adjon annak, amit befogadott: először leltározza a színeket, aztán a formákat, vagy pont fordítva, hogy a keze ügyébe akadt felületre vesse ezeket, jelentőssé téve a jelentéktelent.
Nem így áll-e a dolog a cirkusz allegóriáját megmintázó Bortnyikkal, akinek figurája szögletes arcával, az otthontalanok rezignált tekintetével, kart karba font kézzel áll most előttem? Vagy nem ez történt Gulácsyval, akinek Rómában a Comói-tó partján fekvő Bellagióról támadt lefestendő víziója, s miután befejezte a víz felszínét elsötétítő felhőket, jelmezében a harmóniumhoz ül, hogy elragadtatottan játsszon egy impromtut? A festő nemcsak a megmintázott formáit hozza játékba, hanem maga is játszik.
És miért olyan meredek az út a Szajna partja felé Czóbel vásznán, s miért olyan sima és könnyű lépés annak, aki Orbán Dezső hídján akar átkelni, hogy betérhessen a Notre Dame katedrálisába? Milyen ámulat ejtette kelepcébe Egryt, ami nem eresztette szabadon addig, amíg nem vonta zöldes fénybe a füstölgő Vezúvot Pompei felől?
A vándorcirkusz nyughatatlansága nem csak Bortnyiknál jelenik meg: ott van Rippl-Rónai maszkos csendéletében, valamint a maszkot levető meztelen nőalak mozdulatában. Nem látjuk az arcát, csak a maszkját, s ruhátlan testének körvonalait: a jelmeztől való megszabadulás is egészen színpadias. Jelen van Gulácsy álruhájában és olaszos úti öltönyében, s finom kalapjában, melyet magára öltve Velencében sétálgat.
Egrynél a cirkuszi kikiáltónak könnyebb a dolga, mert csak a hangját kell a levegőbe eresztenie, nem úgy, mint az artistának, akinek egész valóját át kell adnia a gravitáció elleni küzdelemben. Egry cirkuszi kikiáltójának magabiztossága már-már elviselhetetlen feszültségben áll a vele szemközti falon függő artistáéval, aki teljesen beburkolózott a gondba: vajon ez alkalommal sikerülni fog-e az attrakció?
„Új azonosságot felvenni nem azt jelenti, hogy eláruljuk a régit, hanem hogy új érzelmekkel gazdagítjuk önmagunkat” - írja Magris. Derkovits magáról vall püspöksüveget öltve, Borsos azonban két másik művésznek készít maszkot: Marian Andersonnak és Egry Józsefnek.
A maszk motívumának borsosi interpretációja nem álarc, hanem portré. Annak regisztrációja, hogy számára miként tűnt fel Marian Anderson operaénekesként, illetve a pályatárs, Egry József a rögzítés termékeny pillanatában.
Miként ideje van az utazásnak, a játéknak, úgy ideje van a munkának, a csendnek és a pihenésnek is. 
Gulácsy Olvasó nője és Rippl-Rónai Anellája szépen egymásra találnak, Vermeer és Peter Ilsted olvasó nőit idézik. Mindannyiukban közös, hogy valódi buzgalommal tartják olvasmányukat. Velük ellentétben Czóbel nőalakja megtartja méltóságát azzal a textussal szemben, amelyet a kezében tart. Nem oldódik fel az olvasott szövegben, mint Gulácsy kontyosa vagy Rippl-Rónai szőke-csigás hajú Anellája. Míg Czóbel modellje tisztában van megfigyeltségével, addig sem Gulácsy figurája, sem Anella nem vesznek tudomást az őket fürkésző szemekről. 
Ahogy Derkovits kézimunkázója sem. Derkovits az asszonyt a munka befejezése és az imádság megkezdése közötti pillanatban örökítette meg. 
A kézimunkázó az általa megmunkált anyaggal dicséri a Teremtőt, és hálát ad azért, hogy még saját maga is teremthet. Borsos Miklós Pihenő című alkotása zárja a kiállítást. A vörösréz-domborításból megszületett alak maga a Szülő: az alkotásban, a nemzésben megfáradt ember aludhat el így, térdére hajtva a fejét, megduzzadt szemhéjakkal.
A zenész letette zeneszerszámát, a színész és a bohóc is levette a maszkját, a fázó asszony otthonra talált, a kártyások és a sakkozók befejezték a játszmát, az olvasott könyvek a polcra kerültek. A bárból is hazamentek a vendégek. Mindenki nyugovóra tért: játszottak, tehát éltek.
Modern mecénások. Gyűjtők, gyűjtemények, múzeumok
Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Esterházy-palota
Győr, Király utca 17.
Megtekinthető: 2016. június 16-tól szeptember 25-ig
