Kiss Dávid: Alicante; Leopoldsberg
Alicante
1.
Szent Borbála vára alatt
a tenger partra sodort
egy ciprusi istenszobrot:
feszes kőizmok,
pattanó márványerek.
A kontraszt kedvéért
mellé vetett egy torzót:
törött arcomban alig
felismerhető az ember –
megcsonkított a hiányod.
2.
Azt mondják,
a hegyoldalból
a híres Ali tekint le ránk,
Alicante mór harcosa
most is őrzi az öblöt.
De én a sziklákban is csak
téged látlak,
engem figyelsz, nem a várost,
hogy rád gondolok-e
minden percben,
vagy más bálványt imádok –
eltaszítani sem tudsz rendesen.
3.
Magunkat hallom a tengerzúgásban,
veszekedni lényegtelen dolgokon:
a fűszerek arányán a mártásban,
és egy műemlékfelújítás kérdésein,
pusztán elméleti síkon.
Hullámok csapdossák hólyagos talpam,
belé égette a csendet a déli homok.
Megnyugtató ez az éjjeli háborgás –
e nélkül nem vagy és én sem vagyok.
Leopoldsberg
A városból ide
csak kevesen jönnek fel,
óránként egy busz,
vagy tán annyi sem.
Mikor nálatok nyaraltam,
itt enni kellett folyton,
de sok éve bezárt
az egyetlen étterem.
Szőlők közt vezet az út,
a tőkéken túl heuriger
és egy csonka körtefa,
mellettem,
mint térdig érő
fűben a sikló,
tekereg Bécsbe
a pikkelyes hátú
Duna.
Leülök a padra,
ahogy hozzátok régen.
Semmi sem változott,
csak most egyedül nézem,
ahogy Schwechatról
felszáll egy gép
és hosszú csíkot húz
felétek az égen.
Már nem vigyáz rám senki,
Grinzingben végre bort is ihatok,
és szeplős arcomról a pohárba
csurog le kék szemem –
korhadó karók közt járva
az Augustinról énekelek
németrészegen.
Szőllőssy Balázs: A csöveseknek meg kell halniuk
A csöveseknek meg kell halniuk
A migránsoknak meg kell halniuk.
A vér, ami most egy ütemre árad szét a testben,
megakad vagy megsűrűsödik.
A kisbabáknak meg kell halniuk,
előbb-utóbb, egy tüdőgyulladás,
egy rákos daganat majd megtalálja őket:
az öregeknek meg kell halniuk.
A katonáknak meg kell halniuk.
A rendőröknek meg kell halniuk,
erőszakos vagy békés utakon, előbb-utóbb,
vagy balesetben, vagy lassan vagy hirtelen
az araboknak meg kell halniuk.
Az élő dolgok pusztítják maguk.
A csöveseknek meg kell halniuk.
Somorjai Réka: hegyoldal
hegyoldal
ruhád alatt beomlott sírok,
én gyászolok csak, aki hetente jövök.
mint betört csikók,
zihálnak a vállövek.
homlokod fehér,
reszkető sombokor,
s a mellkas elhordott hegyoldal.
hiányába ásít, majd horpad.
ruhád alatt
a sírokat lassan befutó
vadszőlő leszek.
kimart, szilánkos repedéseidbe,
és hajadba gyökerezek.
Horváth Veronika: boszorkányság
boszorkányság
a zsebkendőmet, hogy elvesztettem-e,
vagy önként adtam oda valakinek,
hogy anyám megszid-e érte, szidhat-e bármiért,
s volt-e zsebkendőm egyáltalán, bevallom,
nem tudom. talán a döglött rábába esett,
ott fürdőzött nyaranta öreganyám.
úszni tanult egy halott folyón.
fennakadni túllógó ágon, szennyezett fövenyen,
benzinfoltos csónakon túlontúl egyszerű.
a láthatatlant gyűjtöm, holtágon úszó,
sosemvolt keszkenőmbe hímzek madarakat.
pelikánt fiókák nélkül, de mondhatnám úgy is,
rózsás gödényt – így hívjuk másképpen az úr madarát.
nevekkel, folyókkal a fájdalom átcsoportosítható.
borvirágos arcok közt mosoly nyílik,
kendőmön fecskék cikáznak, eresz alatt tapasztott fészek.
kötődöm. ragadok viaszos asztalterítőkhöz, foltos
éthordókhoz, mázas kannához, trágyaszagú úthoz
a kisréten át. öregapám kaszálta, s ennek a fának
az odvába bújt el gyerekkorában anyám.
itt egy kuvik, ez is ráfér, legyen cinege,
vörösbegy, szarka, csurizok a palatetőn,
sörétkopogás. legyenek gólyák! álljak fél lábon,
vagy ne álljak, legyek egész nyáron szamár,
bőgjek és visítsak az utcán, viselkedjek lánylétemre
úgy, ahogy.
egy távoli város kinagyított pontján álljak meg,
kocsma után, mellettem hőbörögjenek idegenek,
legyen a közelben játszótér, kerítés,
támasszam hűvös fémnek a fejem,
lássak meg egy pitypangot a kövek között,
kezdjem el sorolni sokféle nevét:
gyermekláncfű, kákics, kutyatej.
ha elvirágzott: öregapám lámpása,
reptessem, fújjam, szélbe hintsem
kendőmmel együtt, akkor is, ha nincsen.
holtágon tanult úszni öreganyám,
s ott lubickolt vele az isten.