boszorkányság
a zsebkendőmet, hogy elvesztettem-e,
vagy önként adtam oda valakinek,
hogy anyám megszid-e érte, szidhat-e bármiért,
s volt-e zsebkendőm egyáltalán, bevallom,
nem tudom. talán a döglött rábába esett,
ott fürdőzött nyaranta öreganyám.
úszni tanult egy halott folyón.
fennakadni túllógó ágon, szennyezett fövenyen,
benzinfoltos csónakon túlontúl egyszerű.
a láthatatlant gyűjtöm, holtágon úszó,
sosemvolt keszkenőmbe hímzek madarakat.
pelikánt fiókák nélkül, de mondhatnám úgy is,
rózsás gödényt – így hívjuk másképpen az úr madarát.
nevekkel, folyókkal a fájdalom átcsoportosítható.
borvirágos arcok közt mosoly nyílik,
kendőmön fecskék cikáznak, eresz alatt tapasztott fészek.
kötődöm. ragadok viaszos asztalterítőkhöz, foltos
éthordókhoz, mázas kannához, trágyaszagú úthoz
a kisréten át. öregapám kaszálta, s ennek a fának
az odvába bújt el gyerekkorában anyám.
itt egy kuvik, ez is ráfér, legyen cinege,
vörösbegy, szarka, csurizok a palatetőn,
sörétkopogás. legyenek gólyák! álljak fél lábon,
vagy ne álljak, legyek egész nyáron szamár,
bőgjek és visítsak az utcán, viselkedjek lánylétemre
úgy, ahogy.
egy távoli város kinagyított pontján álljak meg,
kocsma után, mellettem hőbörögjenek idegenek,
legyen a közelben játszótér, kerítés,
támasszam hűvös fémnek a fejem,
lássak meg egy pitypangot a kövek között,
kezdjem el sorolni sokféle nevét:
gyermekláncfű, kákics, kutyatej.
ha elvirágzott: öregapám lámpása,
reptessem, fújjam, szélbe hintsem
kendőmmel együtt, akkor is, ha nincsen.
holtágon tanult úszni öreganyám,
s ott lubickolt vele az isten.
