Mese a rózsabogárról

 

 

Éjjelenként, akár egy dohos szagú madár, a gyász az apa mellére ült. A férfi tehetetlenül vergődött alatta. Fia, Barnabás, gyakran átosont hozzá, félt egyedül maradni. Történeteket meséltek egymásnak, hogy késleltessék az érkező csendet, mert a csendben szívdobogásuk ijesztően hangosnak hatott.

Nappal iskola és munka várt rájuk. Ezek a világos események rácsot hoztak létre a percekből, védelmet, ami átmenetileg kívül tartotta a szerencsétlenség tudatát. Szédült, múló ébrenlétben szaladt el a nap. Esténként csak a legszükségesebbek; lecke, vacsora, beszélgetés a teraszon, mesék vadonokról és városokról, amelyek valószínűleg sosem léteztek. Ha apa és fia a jövőbe néztek volna, biztosan megrémülnek. Nem volt ott semmi, a jövő csak holnapig tartott, utána üres, fehér naptárlapok sora következett. Ketten maradtak, csak ők ketten, a háromszög egyik oldala kinyílt, akár a seb. Nem akarták hinni, hogy pusztán ennyi a valóság. Egy áttetsző üvegpalack, ami foglyul ejtette őket.

Barnabás szobájának falán egy akvarell festmény függött, édesanyja munkája. A kép egy kertet ábrázolt, és annak díszes bejáratát, amit majdnem elrejtett a kapu rácsozatára felfutó növényzet. Beljebb a kertben fák lombja és bokrok sűrűje, rőt-sárga barackok, friss zöldalmák, ragyogó, piros rózsák. A finoman összemosódó színek mintha élnének, lágy széleik lassan összehúzódtak és kitágultak a figyelmes szemlélő előtt. Aki látta a képet, elkerülhetetlenül a bűvöletébe került, és beleszédült abba a nyugtalanító sejtésbe, hogy ez a kert valaha nyitott volt és szabadon bejárható. De azzal, hogy a kép festője nincs többé, talán a bejárat is elveszett. A fiú egyszer megérintette a festményt, és ijedten tapasztalta, hogy az ujja vége festékes lett, a színek nem száradtak meg egészen.

– Anyuval jártam ott – mesélte egy ízben apjának az esti beszélgetések során. – Olyan illat van, hogy teljesen elálmosodsz tőle. A köveket moha fedi, és mezítláb lehet járni rajtuk. A fák hatalmasak, és a napos réteken virágok nyílnak. És van egy patak is. – Barnabás e helyen elgondolkodott. – Ebben a kertben az élet olyan furcsa.

– Furcsa? – kérdezte érdeklődőn az apja.

– Van például olyan szikla, amin felfelé folyik a víz. – Barnabást elragadta a képzelete. Beszélt a rózsabokorról, aminek gubójából, miután elhullatta virágszirmait, csillogó páncélú, zöld bogarak kelnek ki. És ha ez a bogár elpusztul, a lábaiból gyökerek lesznek, testéből pedig pici rózsabimbó. Az a sok rózsa mind ezekből a bogarakból nőtt. A páncéljukat néha megtalálni a bokrok tövében.

Az apa elismerően hallgatta a fiát és a csodás átalakulásokat. Hogy a szarvasbogarakból kardvirágok lesznek, a tücskökből pedig feketeribizli-tövek. Hogy egy elpusztult sárgarigó a szeme láttára virággá változott, a szeméből nárciszok nőttek, a farktollából pedig repce.

– Egy őzből egyszer mogyoróbokor lett – mondta Barnabás, és hozzátette: – De ezt csak úgy hallottam.

A temető a városon kívül egy árnyas dombtetőn állt. Rendezett, tiszta ösvények vezettek benne a sírok között. Az apa ezúttal is jókora, fehér liliomcsokrot vásárolt, és még a kapu előtt megosztoztak rajta fiával. Barnabás elhelyezte és meggyújtotta a mécseseket a márványlapon. A közeli artézi kútból friss vizet hozott, és a sírkő melletti két kővázában elhelyezték a liliomokat. Megfogták egymás kezét, és szótlanul emlékeztek, nézték a villódzó gyertyalángot. A kőbe vésett két évszám között olyan szívszorítóan rövid idő telt el.

– Ma van anyu születésnapja, ugye? – kérdezte később Barnabás, és az apa bólintott. – Mindig fehér liliomot hozunk.

– Ez volt édesanyád legkedvesebb virága – válaszolta az apa. Barnabás felsóhajtott. – Kár, hogy ez nem olyan kert – mondta kisvártatva.

– Tudod, valójában minden kert tudja azt a csodát, amire gondolsz. Abból növekszik, ami lehullott, a természet mindent gondosan hasznosít. – magyarázta az apa.

A kisfiú felvett a földről egy elszáradt faágat. Dacosan azt mondta:

– Szerintem meg nem minden kert olyan. Ez egy halott kert! Itt semmi nem lesz újra! Egyszerűen véget ér, és semmi nem lesz újra! – Suhogtatni kezdte a botot a levegőben, majd egy dühös mozdulattal a bokrok közé hajította.

Apja csak a kocsinál érte utol.

– Hé – húzta ölelőn magához –, gyere ide! – Szeretett volna még valami bölcset és megnyugtatót mondani, de fejében minden gondolat áporodott volt, tanácsai üresek és haszontalanok.

Nagyjából egy évvel később Barnabásnak nyoma veszett. Az apa ijedten, kétségbeesve próbált információhoz jutni. A fiú elindult az iskolából, de nem érkezett haza. A tanítók és az osztálytársak semmi különöset nem tapasztaltak. Bejelentés a rendőrségen, kérdezősködés a szomszédságban, az utcában. Plakátok kiragasztása villanypóznákra, hirdetőoszlopokra, buszmegállókba. Mind sikertelen próbálkozás maradt. Tehetetlen éjszakák gyötrő sorozata következett.

Néhány nappal később hírt kapott: világoskék biciklit találtak egy közeli erdő mellett. A férfi azonosította a kerékpárt. Azonnal indult, végig a mezőségen, a szántókon, az ártérben, az elvadult domboldalakon, az erdőkben kereste a fiát. A forróságtól szédült, a szomjúság erejét vette, a magával hozott víz pedig elfogyott. Végül visszatért oda, ahonnan indult. Pihenésképp egy sziklára telepedett az árnyékban. Innen váratlanul jó kilátás nyílt a völgyre, közel ahhoz a helyhez, ahol a fiú a biciklijét hagyta. Három vagy négy kiugróan magas fát fedezett fel a közelben. Lombozatukból úgy ítélte dió- vagy gesztenyefák lehetnek.

A csapás, amit talált, derékig érő cserjés közepén vezetett egy omladozó téglafalig, benne egy futókkal, talán repkénnyel teljesen benőtt vaskapuval. A kapun túl akár egy másik valóság, üdítő változatosságban tarkálló bokrok és réti virágok egész kontinense kezdődött: egy elfelejtett, élő vadon. Az első, tétova lépések után lába hűvös vízbe süllyedt: tiszta búvópatak kanyargott előtte a földön, partját citromsárga és akáclila virágok díszítették. Egyre beljebb hatolt a titkos birtokon, bódultan, mintha oxigénmérgezés fenyegetné, és a férfi megsejtette, hogy Barnabás itt van a közelben. És hogy ez az a kert, amiről a fia mesélt. A forróságtól lúdbőrzött a teste. Nem tudta mire vélni e helyet, mert bár a kert esetleges kialakítású volt és a gaznövények túlságosan elborították, sokszínűsége és komponáltsága mintha emberi kéz munkáját idézte volna.

Hogy szomját oltsa, letérdelt a patakhoz és ivott. Véletlenül fedezte fel azt az oda nem illő színes foltot az egyik mogyoróbokor alatt. A fia hátizsákja volt, semmi kétség. Benne tolltartó, néhány iskolafüzet, és két műanyagtégely, olyan, amilyenben a vitaminokat adják a patikában. Minden neszezett és zsongott körülötte, a kert mégis cinkosan hallgatott a történtekről. A közeli bodzabokrokat hangos zúgás vette körül, a hatalmas, édes illatú virágok fejét lehúzták a rajtuk lakmározó rózsabogarak és dongók. Szelíd mágnesként a férfit is vonzotta ez az illat, és ahogy közelebb lépett, a két bokor törzse között keskeny átjáróra bukkant, ami egy apró tisztásra vezette. Középen, szabálytalan alakban friss, dús virághajtások törekedtek az ég felé. Fehér liliom – ismerte fel párás szemmel. Letérdelt a virágok mellé. Ellenállhatatlan delejt érzett, hogy hozzájuk érjen. A fehér liliomok érintése olyan volt, mint a család, az illat pedig az újszülött Barnabásé a hajas fejtetőn.

Kavicsnyi súly koppant a vállán, ösztönösen odakapta a kezét. Egy rózsabogár hullott le a fűbe élettelenül, éppen a lába mellé. Mire kitörölte szeme sarkából a könnyeket, már csak egy apró, bimbóra emlékeztető zöldhajtást látott, ami az élet minden sürgető akaratával és örömével táplálkozni kezdett a földből.

 

 

A régi ház

 

 

Visszamentem az öreg házba, ahol születtem, mert fülembe jutott, hogy még ezen a nyáron lebontják a helyet, ahol varázslatos gyermekéveimet töltöttem. Régen ez a hely volt mindennek a középpontja, körülötte forgott a világ, és éjszakánként, ha a körtefára másztam vagy sámlira álltam a kőteraszon, szinte elértem a Holdat és a csillagokat. Úgy élt a ház és a kert emlékeimben, ahogyan vagy húsz éve magam mögött hagytam, ezért felkészültem rá, micsoda enyészetet és romlást találok majd egykori otthonom helyén.

Félelmeim sajnos beigazolódtak. Végigmentem az utcán, és megálltam a ház előtt, megrökönyödve, a viszontlátás szomorúságában. A két vén diófa úgy elaggott már, hogy egymást támasztották, mint egy roskatag, öreg pár. Egy derékvastagságú ágat letört és a tetőre döntött a vihar, a fakó, téglavörös cserepek között hatalmas lyuk tátongott. A homlokzat figurális kődíszeinek java lepotyogott a földre, a fűzöld zsalugáterek csálén, megtépázva lógtak ki az utcára, és szemérmetlenül tárták fel a törött ablaküvegeket.

Nagy sóhajjal léptem a kovácsoltvas kapuhoz. A rácsokat befutotta a rozsda, a kilincs mozdíthatatlanul beleégett a tokjába, az ajtó pedig úgy megvetemedett, hogy ki sem lehetett egészen tárni többé, így egy keskeny résen kellett átpréselnem magam, hogy az udvarra jussak. Ahogyan befelé haladtam, a látvány egyre melankolikusabb fokozatokat öltött. Mindent felvert a gaz, befutott a repkény, a borostyán, a néhai kocsibeálló kőlapjait szétfeszegette a csapadék, a fagy, és a gyomok szívós gyökérzete.

Az előkert csupa mérges, vad borosta volt, bogáncs, csalán és felmagzott fűcsomók. Az egykor szépen gondozott homoktövis, madárberkenye, futórózsa és a kökénybokrok most teljesen összegabalyodva, áthatolhatatlan, sűrű fonódásokat hoztak létre. A körte- , alma- és cseresznyefák terméketlenül álltak helyükön. Az egyik fa törzsének deszkalétra támaszkodott. Két foka között időközben átnőtt egy karnyi ág, és felemelte a létrát a földről. A kert leghátsó részét teljesen eltakarták a cserjék és a lombos fák. Emlékeztem, van arra egy náddal ölelt, kisebb tó is, ami felett tízévesen már áthajíthattam a kavicsot, ha akartam. Valamennyire még járhatónak tűnt az ösvény, ami lefelé, a birtok szántói és az erdőség felé vezetett, de úgy döntöttem, inkább a házat kutatom fel előbb, mert tele voltam fájó együttérzéssel, amit ki kellett engednem magamból.

A teraszra kétoldalról lépcső vezetett fel, a kövezet igencsak foghíjas és rögös volt, a lapos kövek illesztékeiből nem csupán a pázsitfű, de egy fiatal és törekvő akácfa is kihajtott, félretessékelve útjából minden emberi akadályt. A vastag tölgyfaajtó még viszonylag épen őrizte a bejáratot, bár a díszlécek mind letöredeztek már, és egész felületéről foltokban pergett a vastag lakkréteg. Lenyomtam a nyikorgó vaskilincset, és beléptem az előszobába. A márványerezetű kőlapokat vastag, barnára száradt levélréteg borította, amibe helyenként erdei föld és a mennyezetről lehullott mész- és téglamorzsalék keveredett. A barokk mintás tapéta csíkokban mállott a falakról, a repedések vonalain át mintha a ház sötét húsába láttam volna, máshol meg, akár a májfoltok, salétrom és penész színes, csipkézett foltjai éktelenkedtek. Az ebédlő közepén, ahol régen az étkezőgarnitúra bútorai álltak, tábortűzre utaló hamukupacokra leltem, valaki eltüzelhette az asztalt és a csigamotívumos, faragott székeket. A konyhában leszerelték a polcokat és a mosogatótálcákat, csak a vízvezeték elvágott gégecsöve meredt ki a falból, mint egy kiszáradt katéter. Kavicsok és üvegszilánkok csikordultak talpam alatt. Éreztem, milyen szaporán ver a szívem, milyen nyirkos és hideg a tenyerem. Hosszú út állt mögöttem, jó lett volna lepihenni, de nem akartam cserbenhagyni a többi szobát sem, és beérni holmi tökéletlen félfájdalommal. Balra a szalon nyílt, szüleim kedvelt tartózkodási helye, sok nevetést és könnyet látott tér, galériákba felvezető könyvespolcokkal, három hatalmas kanapéval és különböző méretű dohányzóasztalokkal. Ezeket sem találtam már, a bútorokat nyilván innen is kimenekítette valaki, a könyvek java része pedig minden bizonnyal szintén a lángokban végezte. A konyakbarna dísztéglákból rakott kandalló száját kötegelt, molyrágta ruhákkal, mocskos rongyokkal, portól szürke szikvizes- és borosüvegekkel tapasztották be. A falak mentén végig tükörcserepek szóródtak szét, és elkísértek a szalon északi végébe, ahol az egykor szebb napokat látott francia zongora állt, most leginkább önmaga torzójaként. A hangszert megfosztották lábaitól és pedáljaitól, úgy hevert a földön, akár egy nagy állat teteme. A gyönyörűen lakkozott faburkolat több helyen hiányzott, a teljes tetőlapnak is lába kélt. A fémöntvény belsejében szürke tollakból, sárrögökből és pálcikányi ágakból épített fészkeket találtam, az ép húrokat csomókban lepte be a megszáradt ürülék. Kísértésbe estem, hogy leüssek egy G-hangot a klaviatúrán, de végül visszahúztam a kezem: halott énekesnőtől nem elegáns áriát kérni.

Sorra bejártam a többi helyiséget is. Egyre nehezebb szívvel haladtam szobáról szobára, és minden az elhagyatottságnak abban a mértékében fogadott, ahogyan azt korábban, legsötétebb szemhéjam alatt félőn elképzeltem. Szüleim üres hálója után testvéreim nyestektől feldúlt szobáin át végül elérkeztem saját múltamhoz. Vonakodva, óvatosan toltam be az ajtót. A látvány, ami a recsegő zsanérok mögött fogadott, egyszerre volt émelyítően fájdalmas, ugyanakkor káprázatosan gyönyörű is. A keleti fal ablakostul kidőlt a kertbe, egyetlen légtérbe vonva a természet és az ember tereit. Az új kijárat – vagy bejárat – láttatni engedte az orgona- és jázminbokrok között rejtőző filagóriát, aminek világos, türkizkék deszkáit és kupoláját sűrűn beszaladta a vadszőlő. A régi szobám közepén annyira megsüllyedt a padló, hogy a mély, kerekded horpadásban egy kisebb tó keletkezett, ami vélhetőleg a beszakadt tetőn és a padlás résein át leszivárgó esővízből táplálkozott. Gyorsan alkalmazkodó vízinövények tenyésztek az algától zöld felszín alatt, és amikor a part mellé térdeltem, két kicsi narancssárga aranyhal villant ki a gyökerek alól. A tavon túl, a nyugati sarokban ott állt a masszív emeletes ágy, ami annyi megpróbáltatást elviselt, amikor én és testvéreim még nem ebben a kései, komor világban éltünk. Minden, de minden volt ez az ágy, főképpen a felső szintje: óceánjáró hajó tatja, holdfelszín és kilátótorony, hullámokon hánykódó Robinson-tutaj, vadászles és űrsiklókabin. De hol vannak most ezek a valóságok, és vajon végleg eltűntek-e már?

Kisétáltam a hiányzó falon át a kertbe. Végigmentem a valaha kaviccsal felszórt, kacskaringós sétány benőtt nyomain, majd letértem az útról és behúzódtam a filagória árnyéka alá. Jólesett néhány percet üldögélni a vajsimára kopott deszkapallókon. Nem messze innen még állt az a hófehér ónix kőből faragott artézi kút, ami egy hatalmas halat ábrázolt, és kifolyója körül apám ugyanazokat a kőlapokat használta fel, amiket a néhány méterre kialakított óriási sakktábla fekete-fehér mezőihez is. Talán működik még a kút, gondoltam, és lehetne újra vizet pumpálni belőle. Elindultam a faragott ónix kő felé. Útközben felvillant a napóra emléke, amit még testvéreimmel építettünk, hirtelen elhatározásból. Fogtunk egy fémkarót, aztán némi malterkavics, mész és víz segítségével elültettük, mint egy facsemetét. Azonban olyan szerencsétlenül jelöltük ki a mutató helyét, hogy az kizárólag nyáron, hajnali fél öt és hat között mutatta a pontos időt. Egyikünk sem szeretett korán felkelni, így persze hamar elillant a napóra izgalma. Most fedeztem fel, mekkora a gyermekkor tétje, és milyen törékeny az a hit, hogy az ember egy karó körül örökké körbetáncoltathatja a napot. Egyszer csak dőlni kezdenek az évek és az árnyékok, és anyám takaros fűszerveteménye helyén észrevétlenül már csak egy gyomnövénykert terem. Ahogy lassú köreimet róttam ebben a vadonban, olykor a sűrű levelek alól kibukkanó faragványok ütötték meg cipőm orrát, de a legtöbb sakkfigurát már nem sikerült azonosítanom. A királynőt biztosan ellopta valaki, a futó és a ló is odébbállt, vagy betemette őket az esőtől süllyedő föld. A kút viszont csodák csodájára működött. Elég sokat dolgoztam vele, de végül hideg talajvíz csobogott a hal szájából. Ittam, megmostam az arcomat, feltűrtem könyékig az ingem és felfrissítettem magam. A napóráról eszembe jutott saját jelen időm. Ellenőriztem: idestova hét órája kóboroltam már régi házunk és kertünk vihar előtti békéjében.

 

Úgy határoztam, ha már eljöttem, teszek egy sétát a tó felé a gyümölcsösön túl, még így is bőven elérem majd az utolsó vonatot. Félig megkerültem a házat, s közben gyűjtöttem az erőt, hogy átvágjak a mértéktelenül elburjánzott aljnövényzeten, ami sűrűn összenőtt az egykori gyalogösvény felett. Méhek, tücskök, bodobácsok, hangyák, legyek, szúnyogok, poloskák, pillangók és szitakötők: ezúttal meg kellett férnünk egymás mellett. Félrehajtogatva a bodza és a fiatal kőrisfák ágait, vagy negyedórán keresztül ereszkedtem lefelé a lejtős domboldalon. Egy kies, nyíltabb területre értem, ahol feltárult előttem a szántóföldekből lett mezők síkja, és akkor az erdőszél mellett az árnyékban észrevettem három alakot. Megtorpantam, hiszen az én utam is arra vezetett, viszont nem terveztem találkozni senkivel ezen a valaha a családom birtokához tartozó földön. Nem volt ínyemre visszafordulni, ezért haladtam tovább lefelé, hogy elérjem a földútnak azt az ívét, ami az erdő mentén a tóhoz vezetett. Amikor közelebb értem, kitisztult a kép. Három alak helyett valójában csak kettőt láttam, fehér székekben, egy kör alakú, fehér asztal mellett. Az asztal meg volt terítve, az abroszon porcelán teáskészlet, süteményes tányérok, üvegbutélia és poharak. Halkabbra fogtam lépteimet, szerettem volna tájékozódni, mielőtt felfedem magam. A két ember háttal ült nekem, velük szemben egy harmadik, üres szék állt. Mikor ezen a matematikai kérdésen eltűnődtem, ág reccsenését hallottam bal felől, a cserjés sűrűjéből. Mozdulatlanná dermedtem, akár a macska, aki rájött, hogy figyelik. Egyszerre csak gyors dobogást hallottam, és valami erőteljesen oldalba taszított. Fájdalmas ütés volt, tehetetlen tömegként bucskáztam be a bokrok alá. Földet érésem után igyekeztem rögtön visszafordulni, hogy meglássam támadómat. Mintha egy őzet láttam volna átsuhanni az ösvény felett. Vártam, amíg a bozót ismét elcsöndesült, aztán még mindig sajgó bordákkal, négykézláb mászni kezdtem vissza az ösvény felé. Surranó hang volt, mint amikor egy pengét gyorsan meglóbálnak a levegőben, és váratlan súlyt éreztem a hátamon, ami könyörtelenül a földhöz préselt. Halántékom mellett kecses, barna végtag csapódott a porba, és bár csak szemem sarkából, mindössze egy törtmásodperc erejéig figyelhettem meg, esküdni mertem volna rá, hogy egy őz mellső lába volt az. Összeszedve minden erőmet a levegőbe dobtam magam, egyúttal próbáltam a hátamra fordulni, hogy megszabaduljak a rajtam lovagló állattól. Ahogy a vállam visszazuhant a földre, a napot eltakarta a szemem elől egy sötét, kócos alak, és ziháló számba idegen hajszálak tapadtak. Uralkodott rajtam, ráült a hasamra, aztán egyszer csak hamisítatlan, hangos, emberi kacagásban tört ki. Megadtam magam, és elernyedtem a füvek alján, mire ő hátravetette a fejét, és kezével elfogta haját az arcából. Meghűlt bennem a vér, amikor felismertem.

– Eszter? – kérdeztem köpködve és hörögve.

– Aha! – válaszolta vidáman, ördögi mosollyal.

– Te nem vagy normális – mondtam, és jeleztem, hogy huppanjon le rólam.

– Tudom – válaszolta Eszter, és megint nevetett. – Gyere, bemutatom a vőlegényem!

Felpattant, és szaladni kezdett az erdő felé. Felálltam, leporoltam a ruhám, s közben a lány után néztem. Megbolondulok – gondoltam –, hiszen ez Eszter!

Megindultam én is a nyomában a portól köhögős úton. Loholtam, tántorogtam, szédülten ereszkedtem alá a szikkadt földgöröngyökön, a lábam szalmaszálgyenge volt, nyúlékony, puha és reszketeg. Valahogy mégis lesodródtam az erdőszélre. Homlokomon a por és a veríték csípős hártyája viszketett, az ingem szárával törölgettem magam. Amikor odaértem a csipkével terített asztalhoz, Eszter már lelkendezve ugrált, szökellt, táncolt körülöttünk. Most, hogy közelről is szemügyre vehettem a vendégeket, láttam, két öregemberről van szó, egy ősz hajú úrról és egy még fehérebb hölgyről, akik moccanás nélkül nyugtázták érkezésemet, arcukon olyan kényszeredett mosollyal, amit csak sebészkezek varrhattak ennyire természetellenes, feszes kedéllyé. Eszter úgy mutatott be nekik, mint gyermekkori jó barátját, akivel még a deviáció előtti időben vér- és nyálszövetséget kötött. Bár mindez megfelelt a valóságnak, kissé illetlennek éreztem őszinteségét az idegenek előtt.

– Ő itt Ajdona, ő pedig Fjodor Z. – mondta Eszter. – Mindketten finn állampolgárok és egyben házastársak. Ajdona az endümion betegség egyik ritka változatában szenved, gyakorlatilag harminc éve kómában van. Halála után Fjodor Z. elveszi feleségül. Két napja érkeztek egy hatalmas autóval. Azzal utazunk majd vissza Nespooba. Megkínálhatlak mentateával és ánizsos süteménnyel?

Eszter közben a székre mutatott, hogy üljek le. Ő maga Fjodor Z. ölébe fészkelte magát. Helyet foglaltam, de nem tudtam elszakítani tekintetemet az idős pár mozdulatlan arcáról.

– Biztos, hogy élnek? – kérdeztem. – Nem csak viaszbabák?

– Persze, hogy élnek – nevetett Eszter –, csak túl meleg nekik az éghajlat, és elfáradtak kicsit.

A teáskanna után nyúltam, töltöttem magamnak egy csészével a smaragdzöld, illatos főzetből. A finnek nem tiltakoztak, így elcsentem egy miniatűr linzert is az egyik tányérról. A tea meleg volt, ami meglepett. Úgy tudtam, Eszter háromezer kilométerre lakik innét. Amikor a tea hőmérsékletét és a távolságot szóba hoztam, szinte kioktatott.

– Jaj, hát tudom én a módját! Csak két növény kell hozzá. Két bizonyos növény. A gyökereiket összedörzsölöd és egy kis kupac földet húzol rájuk. Ez olyan heves kölcsönhatást eredményez, hogy felforr felette a víz.

– Tehát boszorkányság – mondtam, de ezt elengedte a füle mellett.

– Már rég nem vándorolok. Ugyanott lakom, ahol eddig. De neked kéne a legjobban tudnod, hogy ez a ti erdőtök mindig mozgásban volt, utazott a világban, és most egy ideig éppen ott áll, ahol élek. Elméletileg tehát, valóban csaknem háromezer kilométer, gyakorlatilag azonban, ha kilőnék egy sáskavesszőt a tornácomról, nagy eséllyel a melledbe fúródna, hapsikám!

Értettem is, meg nem is, de nem érdekelt annyira a dolog. Inkább csak néztem és csodáltam a száját. Arról beszélt, hogy igyekezet nélkül, a pangea-mozgás segítségével hozzávetőlegesen száznégy év múlva érne el a finnországi Espooba, ezért sokkal kézenfekvőbb és gyorsabb Fjodor Z. Mercedes Benzét használniuk. Elfogadtam a véleményét.

Olyan könnyű volt újra felismernem Esztert! Az a soha el nem tűnő keskeny forradás a szája baloldalán, amit egy óvatlan fonóorsó okozott! Aztán meg hatalmas, kerek, királykék szemei! Olajosan csillogó bőre, lehetetlenül hosszú, szapora ujjai! És az a balzsamos hang, az a búgó nőiesség, amitől az ember karján felágaskodik a szőr, és pattanna ki a székből máris… A kebleknek és a fenéknek ez a tökéletes egyenjogúsága, ez aggasztott, ez akadt be a bőröm alá, mozdulatainak egész demokráciája, akaratának tüzes anarchiája, a játékos féktelenség, ami már fiatalon is olyan őrjítő ígéreteket hordott, e mára domborművé fejlődött test alkalmazásának szédítő előlegeit! Egészen biztosan beleszerettem volna Eszterbe, ha a sors megad még nekünk néhány év közelséget, és ez a gondolat most halszálkaként keresztbe fordult bennem. De felnőttem, és elfogadtam, hogy másra jelölt ki a sorsom, őszre, esőre, sötétségre, nyálkás, avar alatti létformákra. Csak szürcsöltem a mentolos teát, rágtam a fanyar süteményt, és szemem sarkából figyeltem, ahogy Eszter nádszál ujjai gyengéden fésülgetik a műanyagból kiöntött Fjodor Z. fehér hajszálait. És közben beszélt, egyre csak beszélt, izgett-mozgott a szája, amit egyszer – úgy emlékszem – megkóstoltam a fa tetején két hűvös cseresznyeszem között. Úgy jöttem ide, hogy szülőházam utolsó képét viszem magammal, ezt menekítem ki a közelgő és végleges enyészetből, és tessék, most itt ülök ezen a nem mindennapi teadélutánon, és homlokom már forróbb a csészénél, számban pedig megkeseredik az ánizs.

Észrevettem, hogy Ajdona alsó ajkának közepén egy nyálcsepp kezd hízni, és Eszter, mintha csak kitalálta volna gondolatomat, gyorsan szalvétáért nyúlt és megtörölte az asszony száját. Közben végig az endümion betegségről beszélt, olyasmit magyarázott, hogy a legtöbb beteg képes tudatosan csatlakozni a hozzá közel álló személy álmához, majd visszatérni onnan és bontani a vonalat. De a szerencsétlen Ajdona egy baleset folytán menthetetlenül bennragadt Fjodor Z. egyik álmában, és képtelen többé kiszabadulni onnan. Amíg meg nem hal, persze – tette hozzá Eszter, elrejtve hangjában a személyes érdekeltséget. Engem az öreg pár története egészen hidegen hagyott, mindenki a saját éjszakájában, ezt vallottam filozófiámban. Ugyanakkor lázasan töprengtem, hogyan maradhatnék kettesben Eszterrel, hogyan téphetném le őt, ha csak rövid időre is vőlegényéről, és – ki tudja, milyen családi pozíció ez – annak reménybeli exfeleségéről. Az összes mentateát megittam már, amikor rájöttem, elég a legegyszerűbb, legőszintébb kéréssel előhozakodnom.

– Örülnék, ha megmutathatnám a régi házat. Lenne kedved hozzá?
Eszter kipattant Fjodor Z. öléből, és hét vagy nyolc cigánykerék után előttem termett, és a mellemnek szegezte mutatóujját.

– Ezt el is vártam, hapsikám!

Mielőtt elindultunk, Eszter a székek támlájára terített rózsaszín pamutkendőkkel alaposan bebugyolálta a két öregembert.

– Hozzászoktak a hideghez, de azért felelősnek érzem magam értük – magyarázta teljesen feleslegesen.

Elindultunk vissza az emelkedőn, aminek a végén ott várakozott ránk a régi ház. Eszter megkérdezte, felvegyen-e a hátára, és bár tekintetemmel mutattam, hogy értem a tréfát, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy viccelt.

Mire felértünk a házhoz, az épen maradt tető már hosszú árnyékot döntött a teraszra. Eszter útközben összeszedett egy maroknyi bogyót az ösvényt övező cserjékről, málnát és szamócát láttam a kezében, és néhány szem ismeretlen, fekete-piros gyümölcsöt. Azt javasoltam, előbb húzzunk vizet a kútból. Eszter ragaszkodott hozzá, hogy a tenyeréből igyak, ami nem esett nehezemre. Amint a szám az ujjaihoz ért, tudtam, hogy nagyjából elvesztem. Lemosta és letörölgette arcomról a poros verítéket. Érintése megrémített és vágyat ébresztett bennem.

– Jézusom – sóhajtottam fel –, mit adtál a számba a tenyeredből?

– Ó, csak kökény és málna. Plusz egy kis fűszer.

– Remélem, semmi mérgező hókusz-pókusz!

Eszter vidám rosszallással megrázta a fejét.

– Bízz bennem! Barátok vagyunk, nem?

– De. A legjobb barátok.

Olyan jó volt Eszterrel lenni megint, az egész találkozás olyan valószínűtlen és törékeny. Csak a ház miatt jöttem, hogy megágyazzak a feledésnek. Erre itt volt ő, fogta a kezem, eltelt vagy tizenkét óra, és még mindig világos volt az ég. Úgy fénylett, hogy akár hajnal is lehetett volna. Valahol fél öt és hat között, mintha kiékeltük volna az időt azzal a régi napórával. Üldögéltünk egy darabig a filagóriában. Megkérdeztem, szereti-e Fjodor Z.-t. Nem válaszolt. Szerelmet akartam vallani neki, mert azt hittem, a féltékenység, amit érzek, azonos a szerelemmel. Szégyelltem magam, és inkább nem szóltam. Később elejtett néhány halk szót egy homályos félelemről, hogy üldözői vannak odakint, vadászok a nyomában, ezért kell eltűnnie innen. Megkérdeztem, kik vadásznak rá. Nem válaszolt. Rám nézett, és olyan szomorúnak tűnt, hogy ujjaimat a szemhéjamra kellett tennem.

A ház arany fényben ragyogott, és amikor beléptünk, a kitört ablakokon beszüremlő napsugarak egybefüggő szőnyegként ragyogtatták fel a padlón heverő üvegcserepeket. Megmutattam neki a hamvakat az ebédlőben, a falrepedéseket, a meggyalázott zongorát, szobámban a kis tavat, amiben ekkorra már békák vartyogtak. A falnak dőlt, mintha fáradt lenne, és én óvó mozdulattal átkaroltam. Ahogy hozzáértem, ahogy tartottam, egyre követelőzőbbé váltam. A szobába lila és zöld füstként most szökött be a sötétség, lassan elveszítettem látásomat. A finom érintkezés már nem volt elég, megragadtam a karját és erősen magamhoz húztam. Eleinte küzdött, játékosan és sikamlósan. Szökni próbált, gyengéden kiszabadította magát, de nem engedtem el, utána nyúltam.

– Mit csinálsz? – lihegte a fülembe, és finoman hozzám érintette a száját. Megreszkettem meleg párájától.

– Kívánlak - mondtam, a színtiszta önzés élvezetével, pedig lehet, csak honvágyat éreztem. Azt gondoltam, az idő sivatagot csinál mindenből, és ezt nem lehet ép ésszel elfogadni, nem lehet boldogulni mind e veszteséggel, a visszafelé néző epekedéssel, ami többé sohasem kielégíthető. Ott álltam a múltba erektálva, és mindenáron meg akartam lopni a pillanatot, alámerülni a testbe, a hús emlékezetébe. Csalni akartam, és hazudni, hogy nincsen vége, nem lehet vége, és ott folytathatom az életemet, ahol egyszer abbahagytam, sóváran, remegve és nincstelenül.

Azt hiszem, Eszter megértett valamit a testemből, a pattanásig feszített húrból, hogy a feszültség szikrákat vetve közlekedett a szám és a halántéka között. De nem azt akartam, hogy csupán megértésből vesse alá magát a fogaim, a tenyerem és a mélyben lakó szerveim követelésének. Közelségemmel felszólítottam, hogy ő is kívánjon engem, hogy engedjen odaférni, belemélyedni és összekenni, hogy húzzon le a mélyére, szívjon fel és keringessen vénáiban, mint egy desztillátumot. Megcsókoltam, hosszan és durván, duzzadt, kaporízű nyelve segélykérőn csapkodott a számban, aztán elrántotta a fejét és eltaszított magától. Gazellasebességgel szökött ki a szobából, egy pillanat alatt eltűnt a sötétben, én meg egyensúlyomat veszítve háttal belezuhantam a padlóban kialakult tavacskába. Sokkal mélyebb volt, mint vártam, a fejem búbjáig elmerültem benne. Próbáltam szilárd fogódzót találni az algától síkos köveken, végül némi támasztékra leltem és sikerült kikecmeregnem a fal mellé. Úgy éreztem, ott maradt a számban Eszter nyelve, pedig csak egy aranyhal volt, amit undorodva visszaköptem a vízbe. Cipőm, ruhám csurgott, de eszemet vesztve Eszter után indultam.

Vaksötét volt a házban, botorkálva, tapogatózva csoszogtam a falak mentén, és füleltem az apró neszekre, vártam, hogy valahol felhangzik Eszter csúfolódó nevetése. Felpuhult talpamba tükör- és üvegcserepek tapadtak, így egyre magasabb lettem, egyre csikorgóbb és bizonytalanabb. A szalon felé törekedtem, mert innen véltem hallani a motozást, a képzeletbeli hangokat, hogy itt vagyok, hapsikám, találj meg, ha tudsz! A félhold fénye ekkor már beszüremlett az ablakokon, és e gyér világítás segített eljutnom a szalon bejáratáig. Megszaporáztam lépteimet, szinte szaladtam már, de nem számoltam újdonsült magasságommal, és úgy bevágtam fejemet a felső ajtókeretbe, hogy azon nyomban a padlóra vágódtam. Egyáltalán nem fájt az esés, de csupa vér lett az arcom és a szemem, és még sűrűbb a sötétség. Négykézláb másztam tovább, kezem és térdem elmerült a porban, a földben, a száraz kúszónövényekben, az éles üvegcserepek és kavicsok rétegeiben. A kandalló közelébe értem, amikor meghallottam Eszter szapora légzését, és fojtott, nyögdécselő kuncogását. Beásta magát a penészlő ruhakötegek közé, elrejtőzött a törött palackok, a dohos papírszemét és az égett könyvek hamvai között. Semmit sem láttam, de Eszter közelsége tapintható volt a jobb oldalamon, lélegzetének langyos hullámai puhán ütköztek belém a kandalló égésteréből. Vártam, hogy lecsillapodjak és erőt gyűjtsek a leleplezéshez. A bújócskát játszó gyerekek izgalma volt ez, a hunyó győzelme az elrejtőzött felett. Lágyan és nesztelenül közelítettem meg, bebújtam rögtönzött odújába, félrelökve az évtizedes szemetet és hamut. Meg sem álltam, amíg ujjaim belebotlottak puhaságába, élő melegségébe, és feltérképeztem testének elhelyezkedését a sötét fészekben. Úgy fordultam, hogy vele párhuzamosan, felülről ereszkedhessek alá, arcomat nyakára hajtottam, combjaim körülfogták csípőjét. A doh és a penész savanykás, nedves illata bujkált orromban és számban, és mintha Eszter bőre is átvette volna ezeket a romlott párolgásokat, miközben a veríték és a vér íze keveredett össze szánkban az erdei gyümölcsök finom, hosszú lecsengésű, fanyar édességével. Perisztaltikus ügyességgel megszabadultam nadrágomtól és derékig felgyűrtem Eszter szoknyáját. A sötétség szervei életre keltek, kinyiladoztak rajtunk, és segítség nélkül is megtalálták egymást. Eleinte lassú oda-vissza mozgásokból épült fel az egység, aztán egyre inkább követelni kezdte önmagát, többet akart kapni és adni, egy harmadik, önálló életté lett közöttünk, csapkodott és megfeszült örömében, zilált és levegőért kapkodott, visított és sírt, kitárt és bezárt, nyálat és nyirkot vert ki rajtunk, görcsöt és karmokat formált belőlünk, hajszolt és marasztalt, kérlelve, utasítva, megsemmisítően, az elengedett nyílvessző megállíthatatlan ívrepülésében, az elszenesedett sötétségben, a szagok és aromák burkában, az éjszaka nedves gyóntatópárnáiba dörgölve arcunkat. És mindez azért az egyetlen villanásért, azért a pillanatért, amibe bele kellett gyömöszölnöm húsz év minden félelmét és magányát. Az egész csak ezért a csalásért.

Eszter érintésre szinte halottnak tűnt, lehűlt és alig lélegzett, de tele volt az arca könnyekkel, az egyetlen nedvességgel, amihez ma még nem volt szerencsém. Nem sokkal később, ahogy ott hevertem a kandallóban és arcomon a kaszáspókokat számoltam, eljutottam arra a különleges, lágy határmezsgyére, ahol az ébrenlét az álom javára elmosódik. Testem érzete nélkül, karok és lábak hiányában már csak a fejemben léteztem, mint egyetlen gondolat, ami önmaga jelenlétének valódiságán töpreng. E hártyaszerű takaró alól hallottam meg, akár egy altatót, Eszter halk, lassú hangját. Csak foszlányokat értettem belőle, és azokat is inkább az álmodók sajátos logikájával. Olyasmiről beszélt, hogy az öregember is az endümion betegségben szenved, ott van Eszter minden álmában, fogolyként, mozdulatlanul, és egész létezése beleszakadt Eszterbe, mint a kullancs feje, ott vergődik tovább a bőre alatt. És hogy szeretkezésünk csak káprázat, kényszer és védekezés. Remény, hogy ha Fjodor Z. ott van Eszterben, és figyel, ezzel talán lendületet vehet, hogy magába visszatérjen. Hogy végre felébredjen, újra megmozduljon, és elvigye innen Esztert hatalmas Mercedes Benzén, fel északra, ahol fehérek az éjszakák, és a vadászok elveszítik nyomát a hideg szelekben.

Ezután, azt hiszem, álmodtam, hogy újra a régi kertben vagyok, és Eszter meg én tizenöt évesen a meggyfa ágain ülünk, és a szánkból kibányászott magokkal megpróbáljuk eltalálni a Holdat és a csillagokat a lombok felett. A Hold egy pontot ért, a Göncölszekér vagy a Kismedve bármelyik csillaga tízet. Anyám a szalonban zongorázott, és Chopin táncai kiszaladtak utánunk a kertbe. Eszter bekapott egy meggyszemet, és félreérthetetlenül közel hajolt hozzám, hogy megosztozzunk rajta. Már helyezkedtem az ágon, próbáltam egészen odacsúszni hozzá, elérni nyitott ajkait a nyelvemmel, amikor hallottam, hogy a zongorafutamok lelassulnak, megkövesednek, dörgő, disszonáns, ipari zajokká tömbösödnek, mintha anyám kalapácsokkal verné szét egy betonkeverő gép lemezét. Ijedten Eszterre néztem, akinek az arcáról egyszerre lehámlott minden öröm, és félelmében óvatlanul belekarmolt saját halántékába. Hogy rettegtünk ettől a hirtelen, éles csörömpöléstől, ami a köröm és a hús találkozásakor megszólalt!

Amikor felébredtem, már világos volt, és homlokomon száradt vér feszült. Iszonyatos gépi lárma dübörgött körülöttem, a kandallóban vibrált a talaj a derekam alatt. Eszternek nyoma veszett. Kivergődtem az odúból, és botladozva próbáltam megtalálni a zaj forrását. A folyosóra érve már tudtam, nem földrengés. Markológépek és dömperek kíméletlen tombolását láttam, testvérem szobájának falát abban a pillanatban döntötte be egy hatalmas acélkanál, és fejem felett, a megrogyott gerendák között egyetlen robbanás nyomában kitárulkozott a hajnali égbolt. Prüszkölve és köhögve rohantam kifelé, tenyeremet a fülemre és a számra szorítottam. Csak a cserjés vonalából mertem visszanézni a házra. Kartonpapírként hullott szét az épület, a még ép falakat, akár egy esernyőt, összecsukta és beomlasztotta az erőszakos vákuum.

 

Esztert végül az erdőszélen találtam meg. Ott ült a harmadik székben Ajdona és Fjodor Z. mellett. Mindannyiuk arcán ugyanaz a tehetetlen, kínzó sajnálkozás. Odatérdeltem hozzá, megráztam a vállát. Kiabáltam, faggattam, mi történt, de Eszter láthatólag nem volt már jelen. A teáscsészékbe szúnyogok fulladtak, a sütemények morzsáit elhordták a hangyák.