Alterego
Repülőgépen ültem, úton Budapest felé. A gép teste rázkódott, mintha kavicsos úton mentünk volna, az utastérben többször felgyulladt az öveket bekapcsolni lámpa. Nem mertem kinézni az ablakon, próbáltam másra összpontosítani. A karácsonyfákra gondoltam, lehet, az utcán hevernek, lehullott tűlevelekkel. Kezdtem megszokni a rázkódást. Magam köré csavartam a takarót, befészkelődtem az ülésen, amennyire csak a másodosztály szűk tere engedte, próbáltam aludni. Szemhéjam mögött színes, geometrikus minták jelentek meg, fonódtak össze és váltak szét, táncoltak a gép zúgására. Nem tudom mennyi idő telt el így, amikor a kavargó négyszögek és rombuszok hirtelen összeálltak egy tiszta képpé. Szofi arcát láttam magam előtt. Nem akartam gondolni rá, örültem volna, ha végre megszabadulhatok az emlékétől, a hiánytól, az ürességtől, amit maga után hagyott. Most élesen magam előtt láttam a vonásait, kicsi orrát, borostyánszőke haját, zöld szemét. Szép arc, de nyugtalanító tekintet.
Másfél éve találkoztunk először. A Bazilika előtti lépcsősoron jött le egy nyári délután, és látszott rajta, hogy gondolkodik valamin. Észre sem vett bennünket, akik fényképezőgéppel a kezünkben lenn álltunk, és méregettük őt. Pisti barátommal nemrégiben iratkoztunk be egy fotós iskolába, és éppen témát kerestünk. Bár tökéletes ellentétek voltunk, nagyon szerettem Pistit. Én rendesen befejeztem az egyetemet, ő inkább évekig lébecolt a szülei pénzén, azután otthagyta az egészet és hamis referenciákkal beállt szakácsnak. Ekkor adtam neki a Szakács Pisti becenevet. Én csendes, visszahúzódó természetű voltam, Szakács Pisti hangos és irányító. Szeretett a középpontban lenni és nem ismert félelmet. Most is ő lépett oda az idegen lányhoz. Gyorsan bemutatkozott neki, majd megkérte őt arra, hogy álljon nekünk modellt. Különböző pózokat eszelt ki, és vadul nekiálltunk fényképezni. Legnagyobb meglepetésemre a lány nem tiltakozott, pontosan követte az utasításokat. Hátradobta a haját, belenézett a kamerába, mosolygott, leült a lépcsőre, mintha egész életében ezt csinálta volna. A szakács ötlete volt az is, hogy ne engedjük őt haza. Beültünk egy borozóba. Kiderült a lányról, hogy Szofinak hívják, és édesanyja, akit csak egyszer látott életében, híres francia sanzonénekesnő. Elmesélte nekünk, hogy ő maga is énekel, vállal kisebb fellépéseket is, dunai hajókon szokott szerepelni, egy évet dolgozott óceánjárón. Pistivel bámultuk őt. Amikor kiderült, hogy nem egyszerű, hétköznapi lány, hirtelen megnőtt a szemünkben. Nemcsak a zenéhez értett, minden témához hozzá tudott szólni. Olyan könnyed és természetes volt velünk, mintha már ezer éve pajtások lettünk volna. Éjszaka lett, és még mindig ezzel a lánnyal voltunk, nem akartuk, hogy vége legyen. Azzal a feltétellel kísérhettük őt haza, ha becsukjuk a szemünket. Egymásba karoltunk és úgy mentünk. Sokat ittunk, folyton megbotlottunk valamiben, ezért csaltam, lestem. A belváros közepébe vezetett bennünket. Végigvitt a sétálóutcán, majd kis sikátorokban kanyarogtunk, és amikor már azt hittük, csak tréfál velünk, megálltunk. Most már megengedte, hogy kinyissuk a szemünket. Kovácsoltvas kapu, mögötte kert. Bár mindketten jól ismertük a környéket, a menő bárokat, és a kávézókat, ebben a kertben még egyikünk sem járt. Nem is tudtunk arról, hogy létezik, akár a semmiből is keletkezhetett volna. Gyengéden meglökte a kaput, kinyílt. A gyér megvilágításban csak néhány rózsatövet tudtam azonosítani, de voltak terebélyes fák és bokrok, ösvény, és csobogó, kétemeletes lakóház. Legnagyobb csodálkozásomra minden ellenállás nélkül felengedett magához. A földszinten lakott, rögtön jobbra volt a bejárati ajtó. Bérlőtársa, egy másik lány, nem volt otthon. Szofi szobája a konyhából nyílt, kicsi volt, csak a legszükségesebbek fértek el benne, ágy, összehajtott kockás pléddel, plüssfigurával, ruhásszekrény, íróasztal, polc könyvekkel, kottákkal, fesztiválok karszalagjaival, néhány csomag papír zsebkendővel és egy pár fából készült fülbevalóval. Volt egy régi lemezjátszója is, nagy, papírtokos, bakelitlemezekkel.
Szakács Pisti a lemezeket nézegette, majd a kottákat kezdte pakolászni a polcon. Én a szoba közepén ácsorogtam. Szofi feltett egy jazz lemezt, majd behúzta a függönyt az ablakon. Összefogta a háta közepéig érő, borostyánszínű, hullámos haját, kontyba tekerte, és feltűzte. Az ágyra ültetett, mellém telepedett, és a vállamra hajtotta a fejét. Az egész álomszerű volt. Beszívtam a haja illatát, és megfogtam a kezét. Kis, kékköves ezüstgyűrű volt az ujján, egészen jelentéktelen holmi. Éjféltájt a szakács nem érte be a zenével és a beszélgetéssel, a lány másik oldalára telepedett. Elkezdte simogatni a hátát, azután beleharapott a nyakába. A lány felkacagott, tetszett neki. Csalódott voltam. Fogtam magam és hazamentem.
Egy hét múlva, este tizenegy körül Szofi felhívott, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mentegetőzött, hogy a szakács ott aludt, de nem történt semmi. Mogorva voltam és sértődött, kurtán válaszoltam, nem hittem neki. Balettelőadásra hívott. Még sohasem láttam balettet. Azt mondta, hogy az éneklés előtt balerinának tanult, hatalmas karrier előtt állt, csak abba kellett hagynia a táncot egy keresztszalag-sérülés miatt. Rábeszélt, hogy menjek vele, egy darabig kérettem magam, de titokban örültem neki. Az előadás tiszteletére új nadrágot vettem, és egy hozzá passzoló inget. Ő nem öltözött ki túlságosan. Egyszerű farmert és hosszú ujjú pólót viselt. Az este jól sikerült annak ellenére, hogy most nem kísérhettem őt haza.
Ezután majdnem minden nap felhívott, elmesélte milyen a hangulata, hogy a városban járt egy külföldi rendező, aki a táncosokkal közösen találja ki a koreográfiát, és tükröket alkalmaz a színpadon. Akkor is hívott, ha híreket hallott a párizsi merényletekről, vagy ha nem tudott elaludni, mert az ablakon át bevilágított a hold. Bár eleinte nehezen tudtam követni furcsa gondolatmenetét, mindig vártam ezeket a beszélgetéseket. Egy idő után Szofi az életem részévé vált. Ha találkoztunk és megtehettem, hozzáértem a kezéhez, a hajához, vagy átöleltem a vállát. Beleszagoltam a finom, puha bőrébe. Egyszer meg akartam csókolni, de akkor elhúzódott. Amikor már éppen kezdtem feladni, mindig kitalált valamit, amivel újabb reményt keltett bennem. Egyre magasabbra emelte a tétet. A villamoson az ölembe ült. Eljött hozzám, hozott magával egy flakon rózsaolajat és megkért arra, hogy masszírozzam meg a hátát. Elvitt magával ruhát vásárolni, beleshettem a fülkébe, mialatt próbált. Azon gondolkodtam, miért nem vagyok elég jó a számára. Elkezdtem kevesebbet enni, minden páros napon futni jártam, a páratlanokon pedig súlyzókat emelgettem. Szerelmes voltam.
Azután kiderült, hogy Szakács Pistivel ugyanezt teszi. Véletlenül jöttünk rá, amikor egyszer megszólalt a telefonja. Megláttam Szofi nevét a kijelzőn. Nem kellett sokáig faggatnom Pistit. Elhencegett azzal, hogy az első éjszaka megvolt a lány és nem volt nagy szám. Azóta inkább csak barátok. Nála sohasem lehetett tudni, mikor mond igazat, és mikor tesz hozzá. Nagyon vigyázott arra, hogy a nőkkel kapcsolatos rosszhíre megmaradjon.
Egy napig emésztettem a hallottakat, majd elmentem a titkos kertbe, és becsöngettem Szofihoz. Egy kis papír reklámszatyor volt nálam, benne minden, amit tőle kaptam, könyv, bőrkarkötő, és kis, narancssárga filcrénszarvas. Ideges voltam. Elmondtam Szofinak, hogy mindent tudok a szakácsról. Elkezdett zokogni és azt hajtogatta, csak és kizárólag barátság köti őt Pistihez, és aljas húzás, hogy hazudott. Sírása nem hatott meg. Mindent túlzásba vitt. A napi programok mennyiségét, az örömöt, és a bánatot is. Mintha duplán akart volna megélni mindent. Amikor találkoztunk, rámcsimpaszkodott. A második és a sokadik alkalommal is. Az elején pont ez tetszett benne a legjobban. Még sohasem örült nekem így senki, azt hittem, különleges vagyok. Azután észrevettem, hogy mindenkinek a nyakába ugrik.
Döntöttem. Akárhonnan is, de szereznem kell egy szép nőt, ha másért nem, legalább azért, hogy bosszút álljak. Amina félig arab volt. Magas, vékony, kerek mellű, vastag szájú, kreol bőrű. Fekete haját fonatban hordta. Egy szórakozóhelyen szedtem fel őt, a pultossal beszélgetett éppen, amikor mellé értem. Nem is tudom, hogyan volt ekkora szerencsém. Talán az alkoholnak köszönhettem, talán a csalódottság hozta ki belőlem. Aminával szépen és biztosan alakult a kapcsolatunk. Nem siettünk el semmit, mindketten hosszú távra terveztünk. Élveztem az együttlétet, nyugodtnak éreztem magam, már el is felejtettem a gyerekes bosszúállást. Szofi eleinte még hívogatott esténként, nem vettem róla tudomást. Másnap beszéltem csak vele, amikor a barátnőm nem volt a közelemben. Eleinte távolságtartóan viselkedtem, és különféle ürügyekkel hárítottam el a találkozókat, azután elmeséltem Szofinak, hogy van valakim. Megváltozott a hangja, hivatalos lett, és egy kicsit színpadias. Úgy látszik, erre nem számított.
Szofi egyáltalán nem jött zavarba, amikor legközelebb meglátott egy koncerten. Nem volt nagy a tömeg, még az első sorban is kevesen álltak. Mögém lépett és befogta a szememet. Amina nem volt mellettem, éppen kiment. Tudtam, hogy legfeljebb két percem van arra, hogy leszereljem Szofit, aki szorosan hozzám simult, megragadta a kezem és elkezdte simogatni. A fülembe suttogott valamit, nem értettem pontosan, hogy mit, csak a végét hallottam. Azért hibáztatott, hogy nem mondtam el neki, mit érzek iránta. Amina egy tökéletesen megkomponált szerelmi jelenetre tért vissza a mosdóból. Akkor láttam őt utoljára. Azon az estén kivittem Szofit az utcára és kiabáltam vele. Ismét sírni kezdett, majd sarkon fordult és elment. Egy hétig Amina hiányzott, majd Szofi, volt, hogy egyszerre mindketten.
Amina nem sokáig bánkódott, hamar talált magának valaki mást, olyat, akinek nem volt lezáratlan nőügye. Szofiról sokáig nem tudtunk semmit. Fél év telhetett el, amikor Szakács Pisti levelet kapott tőle. A boríték címzése alapján Franciaországból. Az volt benne, hogy Szofi rákos lett, operálni nem lehet, mert áttétek vannak a tüdejében és a májában. Nem akar kemoterápiát. Elutazott Párizsba, megkeresni az édesanyját, szeretne elbúcsúzni tőle. Pisti azt mondta, szerinte ez az egész egy kitalált történet, ugyanúgy, mint a sanzonénekes anyuka, vagy a balett karrier. A bűntudatunkat akarja felébreszteni vele, hogy szeressük és sajnáljuk őt.
Azon az estén, amikor Szofi meghalt, repülőgépen ültem, úton Párizsból Budapestre. A gép teste rázkódott, mintha kavicsos úton mentünk volna, az utastérben többször felgyulladt az öveket bekapcsolni lámpa. Tudtam, hogy hideg lakás vár, a takarékosságból lecsavart fűtőtest, meg az utcára hajított karácsonyfák. Szofit nem találtam Párizsban, pedig elmentem arra a címre, ami a borítékon állt és végigjártam a környékbeli zenés-táncos lokálokat, valamint a kórházakat és temetőket is. Ültem a gépen, nem tudtam aludni. Elővettem a fényképezőgépet, ugráltam a képek között. Megtaláltam a Bazilikánál készült fotókat. Úgy döntöttem, nem hiszek el semmit.
