A párizsi fiú hazatérése
Megcsinálhatnánk a világ legünnepélyesebb napját, Gabi. Édesanyáink műanyag láncairól kapargathatnánk le az opálos bevonatot. Befagyott lavórra lehelhetnénk, halakat ereszthetnénk a jegeces felszín alá. Fonhatnánk egymásnak nyakláncot szelíd patkányok farkából. Szebbé tehetnénk a világot, mint egy cirkusz, egy vattacukor, egy kikészített birkabőr. Tudod, a kikészített birkabőrnél nincs szebb. Talán csak a görnyedt hátú édesanyák, akik egymás mellett hajlongva kék, virágos drótkefével simítják selymesre leendő szőnyegeinket.
Egyszer találkoztam egy költővel. Ő mutatott ezekre az asszonyokra, és azt mondta: nézd János, ez itt a szép. A nyomában jártam nagyon-nagyon sokáig, azt képzeltem, ő a testvérbátyám, és ha nagy leszek, én is találok valakit, akinek ünnepélyes hangon, kezemet a kerítések fölé emelve mondhatok ilyen rövid és határozott mondatokat. Ez a költő az erdőből jött. Először azt hittem tündér, vagy látomás.
Fél lába volt és két hófehér nyárfabotja, repedeztek súlya alatt a sima ágak. Az iskolában azt mondták a költőkről, olyanok, mint a jósok, csak ők tényleg vakok, nem csak a tekintetük párás. De ez a költő, vagy jós, féllábú volt, ráadásul időnként beleesett a tehénszarba. Mégsem volt híján annak a misztikus kisugárzásnak, amitől áhitattal tudtam nézni rá. Közben meg féltettem, fölé álltam, amikor elesett, hessegettem a döglegyeket, takarodjatok, ördögi lények, takarodjatok az én testvérbátyámtól. Egyszer láttam igazi döglégypetéket: hosszú fehér tüskék, élesek és lágyak. Lágyabbak, mint a tejszínhab, nem a hegyüktől kell félni, hanem a fehérségüktől, ami úgy invitálja be magát az ember szájába, mint egy kanál joghurt.
Sokáig jártam a nyomában ennek a költőnek, takarítottam sebeiből a szúnyogok, muslincák, legyek nyomait. Ismeretlen, csimbókos szakállú patrónus, aki beköltözött két szénakazal közé, és pálinkával locsolta magát. Volt valami a szagában, amitől éreztem, hogy hazudom a testvériségünket, de nem akartam bevallani. Nem volt elég otthonos, én meg nem tudtam elfogadni az idegenséget. Aztán amikor találkoztam a párizsi fiúval, akinek nem volt se pálinka, se öblítő vagy samponszaga, akkor értettem meg, milyen is egy báty. Azt mondták róla, ő is költő. Elhagyta a vidékünket, de visszatért, pont, amikor már nem bírtuk el a hiányát. Amikor elfagyott a szőlő, amikor a bagoly három pehely tollat hullajtott, amikor az édesanyám könnyei átgurultak a küszöb alatt. Amikor finoman repedezni kezdett a világunk, akkor jött vissza. Párizsból.
Már gyerekként olyan volt a tekintete, amitől a hentes ingyen húst ajándékozott családjának, a pék friss briósokkal, a tyúkok pedig tojásokkal járultak a színe elé. Ha elhaladt a falu szélén, a patak fényesebben csillogott, a lódobogás pedig tompábban dübörgött mint bármikor. Nem értett semmit. Miérttetsziknekemadnimiértetszikígyrámnéznimiértetszikengemszeretni? Ebben a kétségbeesésben cseperedett fel. Almás lepényeket nyújtottak felé, és ő nagyon szerette az almás lepényt. De ahogy idősebb lett, egyre inkább szeretett volna köveket, botot, lovat, vagy bármi mást enni, csak ne érezze a törődés ízét. Nem értette, miért kínálkozik fel neki a világ, hiszen ő a mérhetetlen hiányt szagolta ki a virágok szirmaiból is. Azt a hiányt, amit én a féllábú költő szagával ismertem meg. Becsapták őt is, ahogyan én csaptam be magam.
Aztán ő költő lett. Csodájára jártak az emberek, kecskék néztek be a hálószobája ablakán, biciklivel jártak át a szomszéd faluból, megnézni, hogyan lép, hogy hogyan pislog, vagy hogyan tisztítja a körmét. Sőt, néhányan még az árnyékszéken is meglesték. Egy igazi költő, ezen a vidéken, a ganajjal szegélyezett település határában, igen igen, megcsináltuk Jolikám, mondta Józsibácsi, megcsináltuk, igyunk rá, mondta a kocsmáros, igen, egy igazi költőt neveltük, mégsem olyan mocskos közös almunk.
Amikor hazatért, első útja a Rigóba vezetett, ahol kérés nélkül italt tettek elé, a zongorista pedig sanzonokra zendített tiszteletére. Ő meg csak ücsörgött lesütött szemmel pohár bora előtt. Ha hozzászóltak, becsukta a szemét és magyar szavakat mormolt, tarkójából pedig Franciaország levegője párolgott. Nem ismerték fel. Bokájához kislányok heveredtek, savanyú szagú munkások szegezték rá tekintetüket. Mindenki nézte. Francia ország magyarul beszél! Párizs magyar szavakat okád! Egyre csak kérdezték, bár a válaszokra senki sem figyelt oda, talán ő sem a kérdésre. Csodálattal nézte, ahogy egy elhagyatott vidék lakói kristálypoharakba töltik mondatait és koccintanak velük. Pedig én emlékeztem rá, hogy itt élt, hogy se nem francia, se nem idegen. Olyan házban lakott, mint mindenki, nyikorgó kapuval, csipkefüggönnyel, tapadós fóliával díszített konyhaszekrénnyel. Nem baguettet evett, hanem kovászos kenyeret zsírral és vöröshagymával.
Ahogy néztem ezt a ceremóniát, eszembe jutott első találkozásunk, aztán az elutazása története. A folyóparton ült, nézte a vizet, a hullámokat, kavicsokat, jegenyéket. Én még nagyon kicsi voltam, talán hat éves lehettem. Rám mosolygott és valami kedvesett mondott, aztán furcsákat kérdezett. Aztán én is kérdeztem, amin nagyon meglepődött. Azt hiszem, akkor láttam életemben először megilletődöttséget. Csak nézett maga elé és mesélt. Aztán kérte, hogy én is meséljek, nem tudom honnan, de tudta, hogy mesélni nem, csak helyeselni szoktam. Nem tudtam, hogy fogjak bele. Amikor látta zavaromat, a szokásosnál is szelídebben fordult felém, kérdéseket tett fel, kiegészítette mondataimat, elvezetett a megfelelő szavakhoz. Akkor lettünk testvérek.
Aztán elárulta, hogy van egy hajója. Nagy, hat vitorlás holland fából épített monstrum, ami nem vízen jár, hanem a mező felett lebeg. Nem tudom mi tartotta a föld felett, de egyszerre volt varázslatos és természetes. A hajó lebeg, ő a távolba néz, de már nagyon régóta, nagyon messzire. Ahogy ezt mesélte, máshogy csillogott a szeme, ősz hajszálai elrejtőztek, és alig észrevehető, mégis, az egész ábrázatát meghatározó mosoly ült szája sarkában. Nem lehet lerajzolni ezt az arckifejezést, talán nem is látható, csak érezhető.
Azt mondta, el kell mennie ezzel a hajóval. Nem tudja mikor, de egyszer fel kell rá ülni, be kell indítania, és elkormányozni vele egészen Franciaországig. Mert lehet, és ha lehet, akkor muszáj. Az elszalasztott lehetőségek kioltanának belőle mindent, ami különlegessé teszi. Ez a lehetőség pedig még a többinél is fontosabb volt, évek óta meg akarta nézni milyen az, amikor nemcsak őt, de a nyelvét sem értik, és senki nem tesz úgy, mintha ismerné a sorai értelmét. Amikor gurgulázó francia szavakra bízhatja magát és idegen nők pihéi közé szavalhat magyar verseket. Örültem neki, hogy olyan helybe párolog bele, amelyben van esélye a feloldódásra. Nem tudom, meddig volt távol, mit tett kint és mit nem, hogyan érezte magát ott; de hazajött és mesélt. A Rigó ablaka alatt álltam, néztem az embereket, néztem az arcukat, láttam, hogy végre megértették. Mindent értenek, egy európai ember szavait, egy igazi polgár szavait, aki velük akar beszélgetni. És boldog, hogy hazatért, hogy mesél, hogy van mit, és hogy kint, ismeretlenként, baguette és camembert morzsákkal az arcán belemerült az életbe.
