• Nagy-Horváth Bernadett

 

Andante

 

(Barnás Ferenc: Bagatell. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2015)

 

 

Hogyan magyarázzuk a képeket egy döglött nyúlnak ‒ adta fel a rejtvényt Joseph Beuys, a második világháború utáni német művészet központi alakja 1965-ben egyik leghíresebb akciója keretében. Majd fogott egy nyulat, és körbevezette a tárlaton, mert véleménye szerint „még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben.[…] Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása.” (Erről bővebben itt)

Ezek után nem tűnik nehéz feladatnak a következő feladvány sem: Hogyan magyarázzuk a zenét a laikus közönségnek? Sétáljunk ki a piacra, és kezdjünk el játszani valamilyen hangszeren: hozzuk össze Mozartot a kecskesajttal, a hattojásos tésztát a barokk lírával, a vöröshagymát pedig Vivaldival, válaszolja Barnás Ferenc régi-új, Bagatell című regényében.

A szerző második regényének stilárisan átdolgozott kiadása 2015-ben jelent meg a Kalligram gondozásában. A könyv a fülszöveg szerint „hamisítatlan kalandregény”, pikareszk, melynek főhőse egy vándorzenész aki „mint valami poros apostol”(29.) járja a németországi és svájci „városokat, és ahol lehet” (29.) „megmutatja a művészetét.”(29.) A koncerttermek helyett árkádok alatt, pszichiátrián, káposztás stand mellett, vagy éppen éttermekben zenél. A vándorlás a főhős számára eleinte misszió, a „komponált bánat” (43.) követeként zenéjével megállásra, megrendülésre szólítja fel az utca emberét. Nem vágyik hírnévre, virtuóz technikára, hiszen így nemcsak a válogatott közönséghez juthat el zenéje, hanem az utcán bárkihez. Ez a muzsika pedig minden városban egy sajátos köteléket, nyelvet teremt az alkotó és befogadó között, mely kapcsolat néha filozófia eszmefuttatásokra, máskor pedig márkára váltható.

 

Nem egyszer gyűltek köré terhes anyák, mintha csak az utcán megtartott szülési tanácsadásra érkeztek volna. Az ő largóival, az ő andantéival tanították magzataikat a melankóliára. Ilyenkor erején felül teljesített, ugyanis azt képzelte, hogy ezekben a perceken akarva-akaratlanul valami homályos szerepet vállal az embriók fejlődésében. (53.)

 

Kezdetben mélabús darabokat játszik, de egy orvosi kivizsgálás és elme-gyógyintézetbeli debütálása során rádöbben, hogy kénytelen változtatni művészeti stratégiáján, így egyre több derűs dallam kerül repertoárjába. Anyagi megfontolásból megváltoztatja székhelyét és a piactereken kezdi el árulni művészetét. A messianisztikus küldetés, vagyis ahogy ő mondja, „liturgikus szerep”(105.) itt is megmarad, de a pénz előbb központi majd legfőbb motivációvá válik. Így találjuk vándorzenészünket fehér nadrágban, fekete garbóban előkelő éttermek teraszán, melyet korábban a „nyílt koldulás legmegalázóbb formájának” (144.) tartott.

A helyszín és szereplők sokszínűsége ellenére sokszor érezzük azt, hogy nem történik semmi, pedig 15 év telik el, zenészünk magyarországi tanári állását, a nők pedig hősünket hagyják ott. A mindennapok egyhangú rítusai: ébredés, autó diszkrét elhagyása, éjjeliedény, (dzsúszos üveg) ürítése, étkezés toalett és a munka részletei mellett eltörpülnek a nagyobb horderejű eseményekről szóló egy-két mondatos tudósítások. A regény szerkezei felépítése is támogatja ezt a szinte merengő érzést. Az egyes történetek hasonlóságuk alapján kerülnek egymás mellé, így összemosódik a három idősík az eseménytelenség látszatát keltve.

 

Ahogy a grófi lakosztályhoz ért, mindent ismét élesen látott maga előtt. Látta, ahogy huszonhárom éves fejjel kilép a férfimosdóból Terese elé, akit megijesztett, ugyanis éppen combjait vizsgálgatta azt gondolva, hogy a délelőtti próbák alatt biztonságban van.” (261.)

 

Ez a szerkesztési elv főleg a regény kezdő és záró fejezetét alakítja, de a köztes események linearitását is megtöri. Egy-egy esemény magyarázata fontosabb lesz magánál az eseménynél, így szorul háttérbe a cselekmény és kerül előtérbe a gondolkodás, a szöveg ezáltal esszéisztikussá válik.

 

A koncerttermekbe főként sznobok meg perverzek járnak. Ezt rendjén is találta. Azt azonban már kevésbé, hogy a hivatásos muzsikusokat is beengedik a közönség soraiba. […] Az ember azt gondolná, hogy a zene élvezetéért járnak ilyen helyekre, holott egy frászt. Valójában hibanézőben vannak ott. […] A hivatásos hümmögők kasztját alkotják ők, akik másodperceken belül felmérik, hogy az intonáció nem szájuk szerint való. (69.)

 

Az elmélkedésből tett, vándormuzsikusunkból pedig jól kereső „örömzenész”(261.), mi több, marketingszakember lesz, aki kitűnő pszichológiai érzékkel nyűgözi le a tulajdonosokat. A hangsúly tehát nem a helyszínek váltakozásán van, hiszen azok monoton körforgásban követik egymást mind a három pódiumon: az utcán, a piacon és az éttermek teraszán. A fuvolista zeneelméletének alakulása, a befogadói attitűd kialakítása és a közönség zenészre gyakorolt hármasában keresendő a regény kulcsa. Az alaptézist Joseph Beuys művészetelmélete a művészetfogalom jelentés-és térbeli kitágítása adja, így találkozhatunk a zöldséges standok között Bach zenéjével. Az előadó motivációja azonban folyamatosan változik a regény során, eleinte Bonaventura atya elmélete a meghatározó, miszerint „minél több fényességet hordunk magunkon, annál inkább részesedünk a legtökéletesebb világosságnak, a Mindenhatónak a szubsztanciájából.” (29.) A művész izzik, a közönség pedig aprót dobál, de amikor zenészünk elköszön a fény atyjának téziseitől és Dosztojevszkij sorai nyomán az energiát az anyagiakban látja több zacskó pénzzel tér vissza lakókocsijába. Ezen az úton továbbhaladva születik meg az előkelő éttermek keresett fuvolistájának hitvallása: „az ízlés, a lélek illetve a brifkó határozta meg azt az egyenlő szárú háromszöget, melynek még mindig ő állt a középpontjában.” (233.)

A narrátor az eseményeket egyes szám harmadik személyben tolmácsolja, így lehetőségünk van kívülről megfigyelni fuvolistánkat. De minden más, amit ebből a világból tapasztalunk az a zenész perspektívájából, átélt beszédként tárul elénk.

 

Amikor azonban ijedt arcú nők és férfiak léptek egymás után a terembe, akik – gondolta - csakis kezeltek lehettek, fellélegzett. Mégis csak zeneterápiás kezelés lesz itt, a gyenge idegzetűek, átmeneti krízisűek lépre csalása. (57.)

 

A közönség pedig minden esetben hálás, amikor a művész neki vagy éppen vele játszik. Ezek a visszacsatolások sarkallják a fuvolást technikája tökéletesítésére, így válik a naiv utcazenészből öntudatos szórakoztató.

 

Aztán a kismamák, mint máskor a gépészmérnökök, vagy a hivatalnokok, elindultak a dolgukra, maguk elé dúdolva a berögzült dallamot, mely pulzáló melegként áradt szét testükben. Ilyenkor úgy érezte, hogy a mesterséget ért összes kritikának el kell némulnia. (53.)

 

A hallgatóság öröme után azonban érdemes szót ejtenünk az olvasó öröméről is. Esszéisztikus kalandregényünkben nem a fordulatos cselekmény nyűgőz le, de kárpótolnak minket a jól megrajzolt karakterek, mint például a Monarchiáról nosztalgiázó nyugdíjas vagy a civilizációellenes közösséget áhító kamaszlány. Néha belefeledkezünk egy-egy az egyetemes emberi érzéseket hűen bemutató helyzetbe. Hiszen kinek jutna eszébe a Kis kacsát játszani a szomorúan gubbasztó perzsa fiúnak, ha nem Barnás Ferenc főhősének? A regényben ugyanis nincs helye a melankóliának, a borúsabb hangvételű szólamok közé néha akár egy kis illetlen gáz is keveredhet, persze csak a koncerttermekben. Itt még az altesti humor is esztétizálódik.

 

Bármennyire ízléstelen is szóba hozni, vitathatatlan, hogy legalább fél kiló magát sétáltatta, ami ugye ritkán esik meg. Mármint a magamagunk fajsúlyosabb részével való promenád. (204.)

 

Ha pedig nem a testi lent, és az ezzel kapcsolatos biológiai folyamatok vannak pellengérre állítva, akkor is iróniával tűzdelt sorokat kapunk.

 

Hisz nővérének lehetett volna némi fogalma művészi talentumáról. Mert tapasztalata az volt. Habár kissé megfakulhatott benne az a szentendrei HÉV-állomás-kép, amikor kislányként elugrott a cselló elől, amely így nem rajta, hanem a kövezeten tört el. (270.)

 

A szerenád végén pedig ideje összegezni. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozok, fárasztott a vendéglátóhelyek hasonlósága és a helyszínek egyformásága. Ez azonban nem szegte kedvem, hiszen a regény nyelvi komplexitása, intellektuális humora bármikor képes volt visszavinni a szövegbe. Így, Papageno áriáját dúdolva teszem le a könyvet, de előtte még visszatérek kedvelt passzusaimhoz és lassan ízlelgetve olvasom újra a sorokat. Ezt az ifjúkori zongoraleckéimből megmaradt zenei utasítást ajánlom a kedves olvasónak is a regényhez: andante, lassan lépegetve.

• Molnár Eszter

 

Az Újhold-kutatás újabb állomása

 

(Buda Attila ‒ Nemeskéri Luca ‒ Pataky Adrienn szerk.: „…mi szépség volt s csoda”. Az Újhold folyóirat köre. Tanulmányok és szövegközlések. Ráció Kiadó, Budapest, 2015)

 

 

A „…mi szépség volt s csoda” című kötet egy nagyobb vállalkozás az Újhold-kutatás gyümölcseként az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák című projektjének köszönhetően jelenhetett meg. Az Újhold szerzőit érintő eddig kiadatlan vagy éppen filológiai még hiányosan vagy alig feldolgozott dokumentumokhoz kutatását és publikálását lehetővé tette továbbá, hogy a Kerek Vera (Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes hagyatékának örököse) tulajdonában lévő kéziratok nagy része 2010-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek. Az örökös azt a feltételt hagyta, hogy az anyagokat Buda Attila dolgozza fel. Buda azonban némileg ellentmondva a szigorú kitételnek, nem egyedül látott a munkához, hanem pályájuk elején álló fiatal irodalomtörténészeket vont be az egyrészt az életműveket értelmező, másrészt a filológiai-textológiai és szövegkiadásokat is megvalósító munkába. A nagyszabású összefogás eredményeként az Újhold-kutatásban eddig tizenheten vettek részt. 2014‒2016 között pedig három tanulmánykötet is megjelenik a Ráció Kiadó gondozásában, amelyek közül jelen kötet a középső. (Táguló körök. Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókorától [2014]; „...mi szépség volt s csoda”. Az Újhold folyóirat köre – tanulmányok és szövegközlések [2015]; Leírás és értekezés. Újholdas szerzők a hagyománnyá válás közben [2016].

Az Újhold-kutatás reprezentatív záróeseménye a 2016. szeptember 29‒30-án megrendezendő Nemes Nagy Ágnes-konferencia lesz, amelyet Buda irányításával a projekt résztvevői közreműködésével szerveznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A kötet nagyjából két, nagyjából egyforma terjedelmű részből áll: ez első részt az Újhold körébe tartozó írókról szóló tanulmányok foglalják el, a második részben pedig Nemes Nagy Ágnes az eddig két ízben korábban már kiadott, ám az eredeti kéziratokkal ezúttal tüzetesen összevetett és részletes tárgyi jegyzetekkel ellátott 1977-es brüsszeli és 1979-es amerikai (úti)naplói kerültek.

A Nyugat irodalmi eszményeit zászlóshajójára tűző, csupán hét számot megélt Újhold folyóirat 1946‒48 között jelent meg, a háborút túlélő fiatal írógeneráció publikációs fórumaként. Az orgánum a Nyugat hagyományát kívánta folytatni, amelyhez nemcsak a minőség elve, a művészeten kívüli szempontoknak soha alá nem rendelhető szigorú szakmabeli igényesség és az ezzel összefüggő erkölcsi tartás kapcsolta őket, hanem a háborús dezillúzió tapasztalata is. (Lásd Hernádi Mária: Az Újhold folyóirat és évkönyv története. In: Táguló körök. Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókorától, Ráció, Budapest, 2014, 12.)

Később azonban az újholdas jelző a szakirodalomban metaforikussá vált: egy írói generációval, a Nyugat negyedik generációjával is megfeleltetik, illetve egy olyan művészi nívó védjegyeként is emlegetik, a Nyugat poétikai és esztétikai értékekeit képes volt továbbvinni. Ugyanakkor a kötetből az is kiderül, hogy az Újhold szerzőgárdája sokszor esetleges és véletlen szempontok alapján állt össze. Állandóan forgott 5-6 szerző a neve, de sok más név is bekerülhetett más-más nemzedékek és ideológiák képviselőiből is, hiszen a szereplés, hiszen ami 1948 előtt megszólalási lehetőségként adott volt, az a politikai helyzet megváltozása után már „élet-halálra” ment. (Erről lásd Nemes Nagy Ágnes, idézi Nemeskéri Luca: „Egy meghiúsult folyóiratterv” – A Magyar Orfeusz. In: „...mi szépség volt s csoda.”, 14.)

Nemeskéri Luca, a kötet szerkesztője, egy az Újholdhoz részben kapcsolódó, de végül megjelenésre sajnos nem kerülő folyóirattal, a Magyar Orfeusszal foglalkozik. Különösen izgalmas Nemeskéri Luca feltételezése, mely szerint a Kenyeres által említett poétikatörténeti metaforához „némileg közelebb áll” a Magyar Orfeusz, mint egykor az Újhold, lévén az Újhold egy heterogén fórum volt, így tehát nehéz, sőt lehetetlen a teljes korpuszon babitsi esztétikai elveket számon kérni. Az 1957-ben indulni tervezett Magyar Orfeusz tervezett szerzőgárdának az Újholdhoz való viszonyulása részleges volt, a folyóirat tehát a kommunista időszakban peremre szorult írókat, illetve fiatal szerzőket fogta volna össze volna, az eredetileg több mint hetven szerzős Újhold köréből csak Kolozsvári Grandpierre Emil, Jánosy István, Kálnoky László, Komlós Aladár, Lakatos István, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Szabó Magda, Vajda Endre és Vidor Miklós kerültek volna be a lap írói közé. Nemeskéri Luca azt feltételezi, hogy a Magyar Orfeusz az Újholdnál egyrészt egy tudatosabb, fókuszáltabb irodalmi kezdeményezés másrészt egy nagyívűbb, nagyobb példányszámú vállalkozás lett volna. A szerkesztők (Lengyel, Pilinszky, Weöres) különösen nagy hangsúlyt fektettek volna 20. századi világirodalmi tájékozódásra is.

Lénárt Tamás Előtt, között, után című írásában Nemes Nagy Ágnes Balaton című versének értelmezését nyújtja az olvasóknak. A tömör, feszes elemzés a vers iterációs eljárásainak ismertetésével kezdődik, felhívva a figyelmet a versszakok motívumainak „képszerű” halmozódásos ismétlésére, s rámutatva Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik vonására, melyben a szerző szerint a kép nem retorikai vagy szimbólumszerű alakzat, hanem „egy mediális forma, amely szinkronizálja a látvány és befogadó viszonyát.” (Lénárt, 19. A kerek, álló zárójelben lévő oldalszámok a „…mi szépség volt s csoda” című kötetre vonatkoznak.)

A Nemes Nagy-művekben a lírai én és a látvány kapcsolatát pedig a később költői programmá váló „köz(öt)tiség” (mint ahogyan azt a Napforduló-kötet nyitóversében olvassuk) folyamatos feszültségét éri ér, például a látvány szuggerációjában és elidenegenítésében, melyet például a pontos, mély leírások és az absztrakt képi motívumok, együttes jelenlétével. Lénárt kijelentése szerint a vers képei, melyek nyelvi-retorikai elemek mediatizálásából jönnek létre, temporális struktúrákat fejeznek ki. Ezeknek a struktúrának nincs világos lineáris narratív szerkezete, inkább az idősíkok egyesítéséről van szó, melyben a képek „villámszerűen” (Blitzhalf – Walter Benjamin) villannak fel, („a volt a Mosttal áll össze”) feltárva folyamatos megragadhatatlanságukat, elillanásukat – Nemes Nagy kifejezésével élve folyékonyságukat.” (Lénárt, 21.) Lénárt Nemes Nagy Ágnes esszéjét (A költői kép) is idézi, melyben a költői látványalkotást egy olyan metaforizációs folyamatként észleli, melyen metafora születésekor egy a fényképezésre emlékeztető jelenség figyelhető meg ‒ a „képi-érzékletes” és a „nyelvi-értelmi” fénykép-síkok egy pillanatban egymásra vetítődnek, s ez a „a rögzített folyékonyság csodája.” (Lénárt, 21.)

Pataky Adrienn, aki a modern és kortárs magyar szonett műfajtörténetének és esztétikájának kutatója, s a kötet szerkesztője is, Nemes Nagy Ágnes és a szonett kapcsolatának szentelt egy hosszabb tanulmányt. Tanulmányából megtudhatjuk, hogy habár Nemes Nagy egyáltalán nem volt gyakori szonettíró, de fordítóként, vagy akár a költői mesterségről gondolkodó esszéistaként egyaránt foglalkozott ezzel a versformával. Nemes Nagy költészetében illetve az újholdas lírában is, elhalványul a vallomástevő szubjektum szerepe és előtérbe kerülnek a vers metapoétikai, önreflexív jegyei: a versszövegek megalkotottságának és nyelv által határolt voltának kérdései illetve általában a versben és általában a nyelvben is: a kimondhatóság kérdése válik fontossá. A tanulmány legérdekesebb részében az életműben sajnos valóban csekély számú szonett részletes elemzésékor Pataky rámutat a Nemes Nagy-i költészet egyik fő jellegzetességére: a természeti képek antropomorfizálására. Az említett verseknél különösképpen a testi vágy kerül szinekdochikus antropológiai illetve botanikai kontextusba. Az érzékszervek által közvetített tapasztalatokat is sorra veszi a tanulmány, például a szem vagy a kéz szerepét. A Virág (virág, levél, bimbó, csíra) című versben a növény részeit az emberi testrészekkel (váll, kéz, derék, száj, szem) felelteti meg a költő. „A fény-foltból, csírából, bimbóból folyton kibomló sötét virágok lesznek, s ezek minden testrészből áramlanak […] már nem csak epifánikus feltűnésről, hanem folytonos áramlásról van szó.” (Pataky, 37.) Élvezetesek továbbá a tanulmány motívumelemző részei, képet kapunk például a rózsa, rózsafa vagy éppen a szomjmetafora specifikus jelentésrétegeiről is a Nemes Nagy-lírában.

Lengyel Valéria a Között című vers – Nemes Nagy-i költészet egy kulcsversének is tartott főmű – újabb olvasatát prezentálja. A tanulmány nagyobbrészt Schein Gábor megállapításaival lép párbeszédbe, aki a vers szimbólummá váló tárgyairól azt állítja, hogy azok saját maguk, (neveik) és a meg nem nevezhető helyén egyszerre állnak. A versben szereplő létszférák viszonyait a tükrözés és a visszatérés fogalmaival ragadhatjuk meg: a nem kimondható kimondásával, s az ég katakretikus újraalkotása valósul meg, ám Scheintől eltérően Lengyel szerint nem egy nyelv által teremtett szubjektum szavaiként. (Lengyel, 57.) A vers legelső mondata is az égre utal, a „levegő nagy ruhaujjait” mutatja fel, majd az utolsó sor visszatér az éghez: „Az ég s az ég között.” A vers működési mechanizmusainak feltárásában végül a vers írásképének vizuális hatására, a sorok illetve a versszakok közötti tér, azaz a versképben, a szöveg konkrét anyagiságára irányítja a figyelmet, mely érzékelhetővé teszi az ég és a föld, az éjszaka és a nappal, illetve a különböző érzetek, mint például különösen a hőmérséklet, a hideg-meleg, bizonyos fizikai tulajdonságok, látványok közötti feszültségeket: mind a költői képek oppozícióival, mind például a szófaji váltásokkal, például az igék intenzívebb használatával. A költemény nehezebben kibontható koherenciájú szemantikai jelzései, gyakori jelentésszóródások egy hermetikus versnyelvet hoznak létre – s ez Nemes Nagy poétikájának egyik fő jellegzetessége ‒ asszociatív olvasatokat kínálva. (Lengyel, 61.) A vers teleologikus szerkesztésű, s az önmagát többnyire tükrözéssel újraalkotó, saját másához visszatérő eget jeleníti meg. Nemes Nagy poétikája Schein Gábor megfogalmazásában, mintha képes volna megszüntetni a dolgok megnevezéséből adódó kettősségeket: a dolog és név kettősségét. (Lengyel idézi Scheint, 62.) Ha elfogadjuk azt a Schein-féle interpretációt, hogy a vers a ’két ég’egységét állítja helyre, vagyis a „közöttiség” megszűntetését végzi el, akkor a vers utolsó sorában Lengyel szerint már csak vers önnön materialitásában, azaz a verssorok, a szavak közötti szóközökben és betűkben illetve a felolvasás temporális jegyeiben megnyilatkozó elválasztottság, közöttiség marad meg (Lengyel, 63.).

Hernádi Mária Pataky Adriennhez hasonlóan a műfajiság felől közelít a Nemes Nagy-lírához. A költőnő életművében négy nagyobb kompozíciós sémát különít el: a dalszerű, a példázatos, a dramatikus illetve a szonátaformát. A példázatos verstípus is két nagyobb kategóriába rendezhető, a szentenciaszerű illetve az allegorikus típusba. A példázatvers Hernádi értelmezésében az elvont fogalmak, gondolati tartalmak (mint felejtés, bűn, szenvedés, feltámadás, megvilágosodás) versszervező hasonlattal való, definitív megragadását, megvilágítását jelenti. A rövidebb típust képviselő szentenciaszerű példázatversek inkább enigmatikusak megfejtésre váró csattanóval zárulnak. Az allegorikus típusban egy hosszabb gondolatsoron át kibomló képi komponens lesz meghatározó. A fogalmak, belső lelki folyamatok, állapotok, egzisztenciális létélmények elbeszélésének egy külső képi jelölője lesz, amely a gondolati, fogalmi jegyeket lassan elrejti, magába szívja, így a szöveg beszédmódja hermetikussá válik. Az elemzés részletesen megmutatja mindkét példázatvers-típus formai és tartalmi jellegzetességeit, feltárva a Nemes Nagy-költészet belső képvilágát, mint például a ló- angyal-, madár-, szobormetaforikát.

Z. Urbán Péter, a könyvsorozatban többször is foglalkozik az Újhold másik jeles képviselőjének, Lakatos Istvánnak a műveivel. A költő 1970-ben az ÉS-ben publikálta a Száz arcod című versciklust, mely az életmű talán egyik legjobb darabja, s a keletkezéstörténetére vonatkozó anyagok is számosak. A tanulmány a vers már-már close reading-jét is megvalósítja, de mellékletként közli a szöveg létrejöttére vonatkozó levélformájú írói napló szövegét is. Az emlékképek rögzítése és a rájuk való emlékezés a versben a mozilámpa, a filmvetítés képeit hívja elő, mely a befogadó passzivitását, az emlékezést irányítani nem tudó kiszolgáltatottságát is érzékelteti. A szöveg gyakran tematizálja saját irodalmiságát, és annak a célnak a leleplezését, hogy szerelmét, a megszólott múzsától független szinten az irodalomban őrizze meg. Lakatos gondolatai olykor párhuzamot mutatnak Nemes Nagy Ágneséivel, például az ihletről mondottakban, mely érzeteket erősít, s a tárgyakat önmaguk ideája felé közelíti, megmutatva tökéletesebb, tipikusabb arcukat: „mi sötét volt, sötétebb, / fénylőbb lesz, ami fénylett” olvassuk az elemzett versben, (egyébként a kötet címe is ebből a versből származik) majd a Nemes Nagy-esszében: „Az édes édesebb, a keserű, keserűbb.” Az ihlet pillanatában az immár átlényegült kedves fiktív képe, arca a tudatban pergő film homályából egy igazibbnál igazibb arc versbe zárt, látomásszerű változatává válik.

Gagyi Mikós Ottlik Géza Iskola a határon című regényének forgatókönyv-tervének és a filmkészítés kudarcának történetét írta meg. A kudarc szó talán túlzás is, hiszen alighanem az Iskola a megfilmesíthetetlen művek közé tartozik. (Igaz, hogy például még az író életében 1985-ben, a Hajnali háztetők című kisregényről Dömölky János rendezésében készült filmes adaptáció.) Ottlik sokáig határozottan ellenezte a megfilmesítést habár művészi és a politikai körök egyaránt bombázták terveikkel. (Jancsó Miklós, Ádám Ottó, Fábri Zoltán is terveket dédelgettek, de maga Aczél György kifejezetten is ragaszkodott a film elkészüléséhez). Ottlik ellenérzése a megfilmesítéssel kapcsolatban többrétegű volt: politikai, de főképp esztétikai megfontolások. Olyan regénynek tartotta az Iskolát, amelyet nem lehet szó szerint leképezni anélkül, hogy a szöveg utalásai, jelentésrétegei ne sikkadnának el. Végül az író Gothár Péterrel mégis kivételt tett, és a Nemeskürty István vezette MAFILM-mel szerződést kötött. A két évig készülő, rendkívül részletgazdag szöveget a kőszegi alreáliskola termeiről, növendékeiről, Ottlikról készült fényképekkel gazdagították s összeállítói arra törekedtek, hogy több nézőpontból is megrendezhető legyen. Gagyi elemzésében részletesen bemutatja a regény és a szkript közötti különbségeket, s a forgatókönyv azon törekvéseit, hogy a filmkockák az emlékezet működését imitálják, de rámutat, hogy a múlt, jelen, jövő sűrű szövedékének, vagy a gyakori nézőpontváltásoknak, vagy az emlékezés ívének megszakítottsága végül mégis elsikkadt, s erről forgatókönyvben írói megjegyzések is tanúskodnak: „Közbe kell szendvicselni egy vagy két más szálat és témát.” (136.) Összességében tehát Gagyi feltételezése alapján az Iskola megfilmesítése, sűrű szövésű jelentéssíkjainak adaptálhatatlansága miatt hiúsulhatott meg.

Végül pedig Urbanik Tímea Mészöly Miklós prózájának magyar poétikatörténeti jelentőségét, paradigmaváltó jellegzetességeit mutatja be, a recepció elemzésének segítségével. Az Újhold a prózaírói a hitelesség illúzióját főképp az atmoszférában, az ábrázolás mikéntjében teremtik meg, méghozzá Béládi Miklós szerint a hagyományos ok-okozatiság felbontásával, a korhangulat elemeivel felruházott lélekállapot illetve emberi döntéshelyzetek sokszor jelképszerű, atmoszférikus mozaikdarabjaiban. A Film illetve azt Átalakulások egyszerre jelentik a Mészöly-próza illetve a magyar irodalomtörténet egymással egybeeső fordulatát, mely utat tört, az ún. valóságtükröző próza konvencióival szemben, az önmagát alkotó, „önreferenciális szövegirodalom” alternatívája (Kulcsár Szabó Ernő) és a posztmodernség szemléletformái felé. Ez az állomás Mészöly életművében „az ontológiai létezés és az ábrázolás megkísértése” volt, „ahonnan már nincs visszaút.” (143.) A fordulat jelentőségének és lefolyásának irányaival kapcsolatban megoszlanak a vélemények, ám Mészöly „zsilip” illetve „kánontörő” szerepét azonban a szakirodalom minden képviselője elismeri.

A szövegközléseken túl a szerkesztőknek arra is volt gondjuk, hogy képanyag gazdagítsa a könyvet. Mint például Nemes Nagy Ágnest és Lakatos Istvánt ábrázoló portrék; vagy Nemes Nagy iowai íróprogramon való részvételt igazoló oklevele; vers- illetve naplókéziratok, de még a költőnő nyelvgyakorló füzetének egyik lapja is bekerült a válogatásba. A kötet centrumába egyértelműen Nemes Nagy Ágnes került, hiszen a tanulmányok zöme az ő életművével foglalkozik. A könyvet változatos a módszertani és tematikai szempontok jellemzik: már-már szoros olvasatú szövegközlés, verselemzés, vagy tematikus, műfajtörténeti szempontú megközelítések, vagy meghiúsult irodalmi, művészeti vállalkozások dokumentumainak elemző bemutatása egyaránt bekerülhettek a kötetbe.

• Módis Dóra
• Székelyhidi Zsolt

 

A pillangóról és a Virágról

 

(Székelyhidi Zsolt: Csurom. Parnasszus P’Art Könyvek, Budapest, 2016)

 

 

Nehéz dolgom van, mert olyasmiről írok, amit féltek a szavaktól. A beteljesült, boldog szerelmet nézni kell, mint egy impresszinosta festményt, vagy megénekelni, mint egy Fauret-áriát – félve nyúlok hozzá elemző szavakkal. A nagy drámákkal, emésztő szenvedélyekkel, bonyodalmas viszonyokkal könnyebb dolga van az írónak. Ahogy Tolsztoj írja Anna Karenina tragédiájának elején: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Most mégis kritikát írok Székelyhidi Zsolt Csurom verseskötetéről, mintha a nyári kék égboltról vagy a csendes tengeri morajlásról írnék. Egy pillangóról és egy Virágról.

A szerző, Székelyhidi Zsolt sokoldalú művész: zenész, költő, performer, író. A miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoportnál kezdte irodalmi pályafutását, azóta publikál. Itt szerzett tördelői gyakorlata „számítógépes költővé” tette: stílusa bátor, modern, kísérletező. Szegeden végzett média és kommunikáció szakon, szerkesztője az Időjelek, a Spanyolnátha és a Parnasszus folyóiratoknak. Multimediális kísérletei sokszínű érdeklődésről, színes egyéniségről árulkodnak, erről egy interjúban így nyilatkozik: „Minden feloldódni látszik bennem. [...] Globálisan érzékelem az irodalmat mostanában.”

A Hoz, a Zajtalanítás, a Jega Jade – Háborúban, a Született, az Ördöngős, a Vampomorf szerzője új kötetét a szerelemnek szentelte. Az idén megjelent Csurom című verseskötet performanszként is felfogható szabadversekből áll. Egy boldog párról és beteljesült szerelmükről szól. Dráma, feszültség, fájdalom helyett hétköznapokról, egybesimulásokról, örömről. Naplószerű, valósághű kötet egy befejezetlen, a végtelenbe tartó és oda visszatérő közös utazásról.

A kötet szabadversek gyűjteménye, rímtelen, ritmustalan szerkezetegyüttes. A nagy szabadság mellett azonban mindig van egy kulcsmotívum, amire a versek épülnek, ahová – mint önmagukba – visszatérnek. Az egyik fontos, visszatérő motívum a fizikai és biológiai jelenségek, tárgyak jelenléte. Ezek szokatlanul hatnak a szerelmes költészetben, lekényszerítik a szerelmet a hétköznapok világába.

 

most tartsd a markod, adom, ami adható, a lehető legtöbbet vedd, egy kis epe, hörgő, vér, szív is mehet, lábról bőr. Az energia úgy jó, teli tüdővel, véresen-szívesen. (29.)

 

Mert ez egy hétköznapi szerelem. Egyáltalán nem negatív értelemben, annak minden emberi jellemzőjével. A fizikai és lelki, szellemi világ összemosódik, egymásra hat, egymásról beszél. A hétköznapi szerelmes felfedezi kedvese hátán a fénytörést, ami számára esemény, verstéma. A hétköznapi szerelmes a valót szereti, azt, amivel együtt él, tehát ismer, mégis minden nap újratanul. A hétköznapi szerelmes úgy sóvárog, hogy sóvárgásának tárgya már az övé. De minthogy nagyon is tudja, teljesen az övé sosem lehet, mindig újra és újra hódítja, keresi, vágyja.

 

A hajnallal
ébredő
nő omlásnak
indul,
bújásnak nyakba,
kéznek a kézbe.

Napi varázslat,
rutin, de egyet
se kihagyni,
különben annyi! (5.)

 

Férfi és nő örök utazása a téma, egy lehetséges boldog forgatókönyv. Boldog, mert férfi és nő együtt mennek, azonos irányba, egységet alkotva. És mi kell egy ilyen közös utazáshoz? Kell egy férfi és egy neki való nő. Egy nő és egy neki való férfi. Aztán kell még egy adag lelkesedés, vágy és szenvedély. A tűz mellé víz, a víz mellé föld, a föld fölé levegő. Kell az egymásra hatás, az a „felületi feszültség”, amitől a költő megihletődik. És kell a folyamatos keresés is, a másikra figyelés, ami létrehozza a várva várt egymásba simulást.

 

Mérlegen
a dívány,
a nyelv dönt,
te balomon 
olvasol, én
jobbodon nézlek.
Micsoda pillanat,
elengedjük az ébrenlét
kezét, húzódunk
egymásba, összébb,
te balról leszel én,
jobbról én te!
Gyönyörűek vagyunk
ülve-fekve
minden este. (80.)

 

Bár a versek férfimonológok, a nő aktívan jelen van, nem csak mint téma, hanem mint láthatatlan címzett. Jelenléte áthatja a verseket, a lírai én végig Virággal marad, beszél róla, hozzá, érte. Hangneme a tiszteletteljes, de játékos szerelem hangja. Ebben a hagyományos férfi‒női szerepek jelen vannak, de rugalmasak, játékkal kijátszhatók. Az egyik legszemléletesebb kép a pillangó és a virág jelensége: a nő virágként tárulkozik ki, odaadja magát a férfilepkének:

 

Nyári nap stramm
férfilepke száll
virága
sziromhajába,
a bibe rá billen,
a szárnyak összecsúsznak.
Elsimul
szépen a nőn. (66.)

 

Mindennek mélyén pedig a kapcsolatuk határtalan szabadon engedésre és nagyvonalúságra épül: úgy vagyok tiéd, hogy te bármikor kész vagy rá, hogy elengedj, s te úgy vagy az enyém, hogy bármikor kibújhatsz egy megunt szerepből:

 

Túllépnél
elvileg örök
érvényeden,
s hagynál kibontakozni
más, életbevágó
szárnyakat?

[…]

Foglak, aztán hagylak
elveszni,
ha akarod,
ha szűk mégis
neked
az a világfehér
tollköntös,
és én melletted
kicsi vagyok. (68‒69.)

 

Nem csak a férfi ad a kapcsolatba, a nő részéről is ott van az, amire talán a legnagyobb szüksége van egy férfinek, az, hogy higgyenek benne:

 

Úgy hiszel
bennem,
mint amikor
nem rúgod a mélységet,
hanem kifeszülsz
a színen
és én alád úszom
és feltartva nézlek. (26.)

 

Ráhagyatkozás, bizalom, tisztelet van ebben, kölcsönösség, amitől a szerelmesek tánca működik.

Ahogyan a versek stílusát tekintve, a férfi‒női szerepek terén sem különül el klasszikus és modern. A Hullámlóban lovagról és hölgyéről van szó, akik azonban motoroznak: a hagyományos szerepek modern kulisszák között jelennek meg.

 

„csak megyünk mi,
lovag és hölgye,
fegyverünk ásványvizes palack,
páncélunk jeges víz.” (55.)

 

A szexualitás magától értetődően, de mindig figurálisan jelenik meg a versekben, amiből láthatjuk, hogy nem tabutéma, de nem közönséges, megbotránkoztató vagy sokkoló. Itt is a természeti, fizikai jelenségek játsszák a főszerepet, melyek virágnyelven is félreérthetetlenül szólítják meg az olvasó fantáziáját:

 

Jajj, te nő!
Szállj ki
alólam,
igyál
csapom poharából!
Gyere mögém
ezegyszer
és csókolj
a jövőnkig.
legyünk égők, sósak,
forrjunk,
hogy közben
édesvizedbe
kívánjam
csurogni
magam,
s te csücsörítsd
be gyorsan
mindenét
folyómnak! (14‒15.)

 

A modern versnyelv, a fizikai és természeti jelenségek jelenléte, kerete mellett Székelyhidi Zsolt gyakran nyúl vissza az antikvitáshoz. Ez jelez egyrészt egyfajta hagyománytiszteletet és általános műveltséget – az alapok meglétét – másfelől a stílusok keverésével színessé, változatossá teszi a verseket, sajátos hangulatot teremt. A múlt, a hagyomány erős tisztelete és felvállalása ez egy alapjában véve vagány, fiatalos, kortárs szerelmes verseskötetben. Több versben is (Bastille Hotel; Lukszem; Vízsó; Kékfehér…) megjelenik az antik téma, mint az utazó esteében, aki elindul, hogy felfedezze egy város történelmét, múltját, romjait. Ez múltba utazás, az Istenek jelenléte kiemeli a párt és a verseket a mából, és időn, téren túl helyezi és rámutat ember voltuk isteni jellegére.

 

De mi ismerjük Erósz
és Hekaté közös tréfáit,
s rácáfolunk bűbájaikra.
Továbbcsókoljuk egymást,
míg kékké nem
változik minden,
elsötétül, naranccsá
a házak és a folyó bezöldül.
A két istennő legyint,
kiszalad, nyomukban mi.
Egész Párizs lámpafényben marad. (53.)

 

Az antikvitáshoz kapcsolódóan és amellett egy újabb jelentős motívum a halottak birodalma, az Alvilág. A Toronyiránt, a Kövek, a Szédülő, a Fény és a Bastille Hotel ebbe a világba viszi az olvasót. Visszatérő szereplő Hekaté, az Alvilág, a varázslás, a sötétség istennője a görög mitológiában. A párizsi temető nem egy lezárt világ, a halottak „elérhetőbbek”: „itt régészni járnak az élve hagyottak” (50.) Hekaté, az „aszott tünemény” játszik Erósszal: az alvilági, földön túli szerelem találkozik a földi szerelemmel.

 

Kifeszítem magam
a szerelem ágyán,
ha úgy kell.
Befeszítem a karom,
hogy elámítsalak.
Feszített a tempó,
mi kell még? Így
jó lesz, mondod
suttogva a szűkös
Bastille Hotelben
és a kis szoba kitágul.
Erósz és Hekaté vezet. (34.)

 

A kötet egy utazás története is, egy közös nyaralásé, élményszerzésé. Székelyhidi ihletet merít a tájból, a természetből, a látványosságokból, szálláshelyekből. A fókuszban mindig a szerző és szerelme van, a tájak és állomások csak díszlet, ihlető anyag. A közös utazás élmény, mely által újra és újra felfedezi nem csak azt, ahová megy, hanem azt is, akivel utazik: a nőt. Az utazás állomásai – legyen az a nagybetűs Párizs, vagy éppen egy egyszerű pad valahol Pesten adják számos vers címét – (Bastille Hotel, Paddal, Hot d’Elysées). Az utazó versekben megfigyelhető egyfajta igazságkeresés, törekvés a tisztaságra, az igazra. Turisták, látnivalók, megannyi jelenség tereli el a pár figyelmét nap mint nap, ők pedig ebben a zűrzavarban folyamatosan a lényegest, az ősigazságot keresik:

 

Kijövet a kertből látjuk,
Hogy más Panthéonban
hittünk, s nem, ami valóban az.
Mennyi panthéon van,
állapítjuk meg,
ahogy sok itt a Notre Dame,
s mennyi toronyba
mászó hihet tévesen
más és mást szemének,
a templomok, emlékek
garmada csábítja
fókuszba képzeletét.
De mi volt
az eredeti tévedés? (36.)

 

A versek dinamikusan visznek előre, mindig az újba és vissza-visszatérve az állandóba, egymásba. Felvetődik itt a változásra való igény, a megszokás unalma és az ezek ellenére fenntartható állandóság, biztonság. A versek változatosságról, sokszínűségről, játékosságról tanúskodnak, amilyen valószínűleg a szerző és múzsájának, szerelmének kapcsolata is. Gyötrődés és harcok helyett állandó éberséget, jelenlétet figyelhetünk meg: a férfi figyel a nőre, reagálja annak jelzéseire, követi változásait. Ketten válnak szervező középpé, amely a kalandos utazásban is állandó marad. Míg a változás elkerülhetetlen, addig az összetartozás fontos és fenntartható.

 

Tényleg úgy változunk,
lassú adagokban
hogy nem változtatunk. (72.)

 

Székelyhidi Zsolt kötete remény, tavasz, felüdülés. Szárnyalás a valóságban, utazás világok, terek, idők között. Recept a mindennapokhoz, ihlet a szerelemhez, mint egy friss aromájú francia parfüm. Érdemes beleszippantani.