„egy házzal álmodtál, / nem lakott benne senki, / a te házad volt”
Oravecz Imre: Távozó fa, Versek 2005–2014. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
„semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes,
és folyton panaszkodom, eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim.” (Irodalom. A megfelelő nap, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002, 116.)
Oravecz Imre új kötetének szövegvilága igen sajátos – s e 2002-ben kimondott poétikai vallomás tanúsága szerint immár hosszú évek óta következetesen megvalósított – költői énpozíció-kísérletként illetve markáns poétikai struktúrateremtés-kísérletként szemlélhető.
Az életműkiadás első köteteként megjelent, a 2005 és 2014 között keletkezett költői vallomásokat összefoglaló versgyűjtemény a személyesség egészen radikális hangsúlyozása mellett a poétikai nyelv erőteljes redukcióját megvalósító szövegvilágot tár az olvasó elé, és – a 2002-es A megfelelő nap című kötethez hasonlóan – igazán egyetlen poétikai témát, a visszavonhatatlanul eltűnő idő, a csalókán fölvillanó (s az összegzésre érdemes múlt és az esetleges jövő igézetét rejtő) személyes pillanat, illetve az öregedés, a halál kérdéskörét járja körül.
Az emlékképek valamint a tárgyi, fizikai környezet aprólékos feltérképezését rögzítő mozaikdarabok a költői nyelv radikális lecsupaszításának programját megvalósítva a létezés immanens eseményének rögzítését kísérlik meg. Amikor Oravecz Imre költészete az én megkapaszkodását jelentő artikulációs lehetőségeket kutatja, a nyelviségbe taszított létének sajátos önteremtődését valósítja meg.
E költészet újra és újra jelentkező kérdése az én legmélyebb, legszemélyesebb léttapasztalatát rejtő belső világ kimondásának problematikája. „Nem képekben és elhajló szókban, / hanem úgy ahogyan ő magában van és szól.” (Távozó fa, 5.)
Amikor a költői én a vers világában mintegy tárgyakat (Bókay Antal sajátos megjegyzését idézve, „az affektusok által adekvátan megszállt tárgyakat”) talál az interioritás mélyebb összefüggéseinek megragadásához (A késő szimbolikus beszédmód kritikája. József Attila poétikái, Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 43.), nem a poétikai beszédmód gazdagságának ösvénye felé tájékozódik. Oravecz költészetének, alkotói módszerének markáns jellemzője ez a radikális gesztus, ez az artikulációs erőfeszítés, az igazi formát megtalált, megszerkesztett vers létrehozásának igénye. Az új poézis jellemzője a dolgok (illetve az én) legmélyére hatoló tényszerűség, tárgyiasultság felmutatása, kimondása. Az én alapstruktúrájának kimondása letisztult, tárgyiasult jelekben: íme a költő meghatározó, életét is alakító feladata.
Radnóti Sándor az Egy földterület növénytakarójának változása szövegvilágát megközelítve a „lírai fényűzés” radikális felszámolásának kérdéskörét említi („[…]miben reménykedik ez a költészet. Abban, hogy van tiszta Ige. S ez egyáltalán nem esik távol a tiszta tényleírásra törekvő nyelvtől, ha elfogadjuk azt a hipotézist, hogy létezik olyan tiszta tényítélet, amelyet nem az emberek közötti beszédből való elvonatkoztatással állítottak elő, sőt nem is ember állított elő”. (Mi az, hogy beszélgetés. Magvető Kiadó, Budapest, 1988, 187.)
E tiszta megszólalás igénye a Héj-versek tárgyias ábrázolásmódjában a szövegek szemantikai leágazásaival számot vetve képes a tárgyra irányuló deskripció és az én-analízis finom egyensúlyát megvalósítani.
A Halászóember szövegvilágának megrendítő ereje mögött is hasonló poétikai kiindulópont rejtőzik. A személyesség és a tárgyakban fragmentumként tetten érhető valóság analitikus számbavétele a poétikai nyelv egymást erősítő komponensévé válik. A megfelelő nap és a Távozó fa világa hasonló artikulációs szándék nyomán – ugyanakkor a személyességet egyre markánsabban előtérbe helyező jelsorokkal – a kifeszíthető jelenbe kapaszkodva, a rekonstruktív emlékezet mozaikdarabjai nyomán igyekszik számot vetni a jövő végességének tudatával, a halállal: „felébredtem, és kijöttem a házból, / barátkozni a kihűléssel, dermedéssel, / mely véget vet majd magányomnak, az égésnek.” (Téli éjszaka, [32.])
Az új kötet hat egységében feltérképezett világok egyértelmű kapcsolatot létesítenek a korábbi versgyűjtemény textusaival. A tónus és a poétikai megnyilatkozás mélyebb rétegei között érzékelhető (már említett) hasonlóságot az egymáshoz illeszkedő cikluscímek is megerősítik (A tél kísérletei – Téli éjszaka, Töredékpótlás – Helyreállítás illetve a mindkét kötetben megjelenő Madárnapló).
A Távozó fa versei ugyanakkor a szubjektum sűrített önkifejezésének talán minden eddigi kötetnél személyesebb hanghordozásáról tanúskodnak, s a poétikai hang és a versek mögött rejtőző én szellemi-egzisztenciális tengelye közti útkeresésről vallanak. Oravecz Imre lírai alapélményeiből eredeztethető motívumai kisszámú poétikai eszköz alkalmazásával képesek az egymással is feleselő költői léttapasztalatok rögzítésére. Bár a 20. századi alkotók egy részére jellemző tónusváltások, az ambivalens hangnem alkalmazásának lenyomatai fellelhetők a versek világában, a szövegalakzatokra a világos artikuláció és az eredetiség kultuszától való idegenkedés jellemző. A tiszta csengésű sorok finom távolságtartásról, a gondolati tartalom szikár pontossággal rögzített jellegéről tanúskodnak.
A kötet meghatározó kérdéseként bukkan fel az értelemmel bíró történetek keresése, illetve különösen az én, az élet és a halál határán egyensúlyozó szubjektum önértelmezésének kísérlete: „holott idő, mint olyan nincsen, / csak tér van és a térben mozgás, változás, / melynek része vagyok, / de iramán nem változtathatok.” (Erősödő vágy, [87.])
Oravecz Imre poétikai világa, szövegépítkezése az életmű egészen korai szakaszától sajátos olvasói magatartást, jellegzetes, koherenciakeresésre irányuló alapbeállítottságot feltételez. A költő szövegvilágában bizonyos jelölők (az új kötetben elsősorban az esendő test, a jelenben megragadható értékvilág, a halállal való szembenézés fogalomkörébe tartozó utalások) megkülönböztetett szerepet kapnak, s ebben az olvasó, az értelmező által kijelölt konfigurációban a textus retorikai lehetőségei is felszínre bukkannak. E poézis mintegy „mentesíti”, „felszabadítja önmagát”, mégpedig azzal a sajátos pozícióval, hogy a szövegek elsődleges értelmezési tartományaként igen határozottan e szubjektív, zárt világot jelöli meg. Ebben a belső térben pedig a versek látszólagos ellentétes irányú mozgása sem hat zavarónak, a sorok egyidejűleg vallanak egyetemes léttapasztalatokról és a szubjektum esendő világát értelmező (s a szövegekben azonnal felértékelődő) hétköznapi megfigyelésekről.
A személyesség ilyen erőteljes megjelenését – Kulcsár-Szabó Zoltán kiindulópontját követve – az Oravecz által képviselt artikuláció posztmodernbe történő (részleges) átlépésének kulcsmotívumaként is szemlélhetjük. A költő által „létrehozott” pragmatikai alany dominanciája e poézist persze igen komoly próbatétel elé állítja. Oravecz Imre sok-sok finom jelzést (olykor szikár utalást) tartalmazó szövegegységei így a „koherenciakeresés textusaivá” válnak, melyekben az alkotó és befogadó kölcsönös erőfeszítése nyomán rajzolódik ki „a szavak összeillesztésének drámája”. (Oravecz Imre. Kalligram, Pozsony, 1996, 118; 148.)
Az uralkodó beszédmódot a tárgyilagos, tényszerű közlések visszatekintő, egyfajta leltárt felmutató – illetve a jelenbeli állapotot rögzítő – jellege, tónusa határozza meg. Ez a leíró, eszköztelen, prózai intonáció akként tartja kordában az önsajnálat felhangjait, hogy a versvilág intenzív érzelmi teltségét a tárgyszerű, redukált, a tényekre szorítkozó versbeszéd feszes nyelvi logikája alá rendeli: „Az ablaknál ülök, / és a kopár udvari szilvafát nézem, / látom a garázs tetejét is, / vörös a fenyőborította hegyoldal-háttér zöldjében”. (Az öregség hajnalán, [61.])
Ily módon a nosztalgia, a múlt, az elsuhant idő megidézése, a jelent vigasztalanul meghatározó állapotrajzok sora, s a jövő halálfélelemben testet öltő távlata a kifejezés vázaira csupaszított nyelvi evidenciák szűrőjén válhat érzékelhetővé. A kötet egészére jellemző axiomatikus versnyelv ugyanakkor minduntalan (s talán leginkább a fájdalmasan intim szférákat felmutató Matyi ciklusban) az elképzelhető és a poétikailag leírható legnagyobb közhelyek közelében mozog. E versbeszéd a legbanálisabb érzések, történések, tények, létvalóságok világát mozgósítja ám a finom érzékkel részletező, jellegzetes Oravecz-verstechnika lényegre szorítkozó pontossága e kísérlet megalapozottságáról, hitelességéről tanúskodik.
A Távozó fa világa a költő, az ember személyes érintettségének megrendítő mélységéről tanúskodik, s beszédmódjával ismételten átértékeli mindazt, amit a kortárs vers érvényességéről, aktuális lehetőségeiről gondolhatunk. Határokat lép át radikális, öntörvényű módon, talán valóban csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak, hogy eddig merészkedjenek. Oravecz Imre arról ír, amihez már nincs mit hozzáfűzni, olyan partokról hallatja hangját, ahol végső lényegükre egyszerűsödnek a dolgok: „a fakoronákban rések, / a résekben völgy, / a völgyön túl hegy, / a hegyen erdő, / az erdő felett égbolt, / az égbolton felhők, / a felhők közt nap, / mikor dolgozószobámból ezt láttam, / még éltem.” (Látkép, 22.)
Bár a versek látóköre kilép az egyén sorsát reprezentáló zárt terek világából, a személyes sors általánosabb képletként áll előttünk, megmarad azonban a világot birtokba venni próbáló ember esendő tragikuma, a másikhoz tartozás pozíciójának bizonytalansága. A lassan megsemmisülő valóságokat, a széthulló tárgyakat figyelő én elsősorban a felületek eltávolodását reprezentáló szavak erőteljes használatával jelzi létélményét (A látvány dicsérete; Téli éjszaka; Hiányzó ház).
A hat ciklus szövegvilágában a sorok „poétikai játéktere” (még a December, morning című, angol nyelven írt verseket összefogó utolsó egységben is) könnyen körülírható. A magányos élet szükségszerű lenyomatait, benyomásait rögzítő, a hétköznapiságban megtalált drámai mélységet kutató versek az elmúlás valóságával minduntalan szembenéző férfi szerepösszefüggései alapján irányítják az én (és a befogadó) tekintetét az interioritás pontjaira. A költemények jellegzetes tónusa mögött a létezés paradox voltát, olykor megoldhatatlan tragikumát hangsúlyozó (ám azt vállaló), valóban leltárt készítő poétikai, emberi jelenlét érezhető. (A látvány dicsérete; Halottaim; Összegzés)
Bár a költő verseinek térkoordinátáit tudatosan redukálja a személyesség, az intimitás keretei közé, a szétforgácsolódó világ létélményét mindvégig magunkénak érezhetjük. Oravecz Imre olyan kötetét tarthatjuk ismét a kezünkben, amely – azon túl, hogy a banalitás és az esendőség világának reprezentációját képviseli – a megtisztulás felé vezető utat csak a lét kibogozhatatlannak tűnő enigmáival való szembenézésben tudja elképzelni.
Az idő erejével, a test szánalmas törékenységével, a lét határhelyzetei felé közeledő ember dilemmáival komolyan számot vető új kötet a hetvenhárom éves költő végtelen felé tartó lépéseinek üzenetét is hordozza.
