A pillangóról és a Virágról

 

(Székelyhidi Zsolt: Csurom. Parnasszus P’Art Könyvek, Budapest, 2016)

 

 

Nehéz dolgom van, mert olyasmiről írok, amit féltek a szavaktól. A beteljesült, boldog szerelmet nézni kell, mint egy impresszinosta festményt, vagy megénekelni, mint egy Fauret-áriát – félve nyúlok hozzá elemző szavakkal. A nagy drámákkal, emésztő szenvedélyekkel, bonyodalmas viszonyokkal könnyebb dolga van az írónak. Ahogy Tolsztoj írja Anna Karenina tragédiájának elején: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Most mégis kritikát írok Székelyhidi Zsolt Csurom verseskötetéről, mintha a nyári kék égboltról vagy a csendes tengeri morajlásról írnék. Egy pillangóról és egy Virágról.

A szerző, Székelyhidi Zsolt sokoldalú művész: zenész, költő, performer, író. A miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoportnál kezdte irodalmi pályafutását, azóta publikál. Itt szerzett tördelői gyakorlata „számítógépes költővé” tette: stílusa bátor, modern, kísérletező. Szegeden végzett média és kommunikáció szakon, szerkesztője az Időjelek, a Spanyolnátha és a Parnasszus folyóiratoknak. Multimediális kísérletei sokszínű érdeklődésről, színes egyéniségről árulkodnak, erről egy interjúban így nyilatkozik: „Minden feloldódni látszik bennem. [...] Globálisan érzékelem az irodalmat mostanában.”

A Hoz, a Zajtalanítás, a Jega Jade – Háborúban, a Született, az Ördöngős, a Vampomorf szerzője új kötetét a szerelemnek szentelte. Az idén megjelent Csurom című verseskötet performanszként is felfogható szabadversekből áll. Egy boldog párról és beteljesült szerelmükről szól. Dráma, feszültség, fájdalom helyett hétköznapokról, egybesimulásokról, örömről. Naplószerű, valósághű kötet egy befejezetlen, a végtelenbe tartó és oda visszatérő közös utazásról.

A kötet szabadversek gyűjteménye, rímtelen, ritmustalan szerkezetegyüttes. A nagy szabadság mellett azonban mindig van egy kulcsmotívum, amire a versek épülnek, ahová – mint önmagukba – visszatérnek. Az egyik fontos, visszatérő motívum a fizikai és biológiai jelenségek, tárgyak jelenléte. Ezek szokatlanul hatnak a szerelmes költészetben, lekényszerítik a szerelmet a hétköznapok világába.

 

most tartsd a markod, adom, ami adható, a lehető legtöbbet vedd, egy kis epe, hörgő, vér, szív is mehet, lábról bőr. Az energia úgy jó, teli tüdővel, véresen-szívesen. (29.)

 

Mert ez egy hétköznapi szerelem. Egyáltalán nem negatív értelemben, annak minden emberi jellemzőjével. A fizikai és lelki, szellemi világ összemosódik, egymásra hat, egymásról beszél. A hétköznapi szerelmes felfedezi kedvese hátán a fénytörést, ami számára esemény, verstéma. A hétköznapi szerelmes a valót szereti, azt, amivel együtt él, tehát ismer, mégis minden nap újratanul. A hétköznapi szerelmes úgy sóvárog, hogy sóvárgásának tárgya már az övé. De minthogy nagyon is tudja, teljesen az övé sosem lehet, mindig újra és újra hódítja, keresi, vágyja.

 

A hajnallal
ébredő
nő omlásnak
indul,
bújásnak nyakba,
kéznek a kézbe.

Napi varázslat,
rutin, de egyet
se kihagyni,
különben annyi! (5.)

 

Férfi és nő örök utazása a téma, egy lehetséges boldog forgatókönyv. Boldog, mert férfi és nő együtt mennek, azonos irányba, egységet alkotva. És mi kell egy ilyen közös utazáshoz? Kell egy férfi és egy neki való nő. Egy nő és egy neki való férfi. Aztán kell még egy adag lelkesedés, vágy és szenvedély. A tűz mellé víz, a víz mellé föld, a föld fölé levegő. Kell az egymásra hatás, az a „felületi feszültség”, amitől a költő megihletődik. És kell a folyamatos keresés is, a másikra figyelés, ami létrehozza a várva várt egymásba simulást.

 

Mérlegen
a dívány,
a nyelv dönt,
te balomon 
olvasol, én
jobbodon nézlek.
Micsoda pillanat,
elengedjük az ébrenlét
kezét, húzódunk
egymásba, összébb,
te balról leszel én,
jobbról én te!
Gyönyörűek vagyunk
ülve-fekve
minden este. (80.)

 

Bár a versek férfimonológok, a nő aktívan jelen van, nem csak mint téma, hanem mint láthatatlan címzett. Jelenléte áthatja a verseket, a lírai én végig Virággal marad, beszél róla, hozzá, érte. Hangneme a tiszteletteljes, de játékos szerelem hangja. Ebben a hagyományos férfi‒női szerepek jelen vannak, de rugalmasak, játékkal kijátszhatók. Az egyik legszemléletesebb kép a pillangó és a virág jelensége: a nő virágként tárulkozik ki, odaadja magát a férfilepkének:

 

Nyári nap stramm
férfilepke száll
virága
sziromhajába,
a bibe rá billen,
a szárnyak összecsúsznak.
Elsimul
szépen a nőn. (66.)

 

Mindennek mélyén pedig a kapcsolatuk határtalan szabadon engedésre és nagyvonalúságra épül: úgy vagyok tiéd, hogy te bármikor kész vagy rá, hogy elengedj, s te úgy vagy az enyém, hogy bármikor kibújhatsz egy megunt szerepből:

 

Túllépnél
elvileg örök
érvényeden,
s hagynál kibontakozni
más, életbevágó
szárnyakat?

[…]

Foglak, aztán hagylak
elveszni,
ha akarod,
ha szűk mégis
neked
az a világfehér
tollköntös,
és én melletted
kicsi vagyok. (68‒69.)

 

Nem csak a férfi ad a kapcsolatba, a nő részéről is ott van az, amire talán a legnagyobb szüksége van egy férfinek, az, hogy higgyenek benne:

 

Úgy hiszel
bennem,
mint amikor
nem rúgod a mélységet,
hanem kifeszülsz
a színen
és én alád úszom
és feltartva nézlek. (26.)

 

Ráhagyatkozás, bizalom, tisztelet van ebben, kölcsönösség, amitől a szerelmesek tánca működik.

Ahogyan a versek stílusát tekintve, a férfi‒női szerepek terén sem különül el klasszikus és modern. A Hullámlóban lovagról és hölgyéről van szó, akik azonban motoroznak: a hagyományos szerepek modern kulisszák között jelennek meg.

 

„csak megyünk mi,
lovag és hölgye,
fegyverünk ásványvizes palack,
páncélunk jeges víz.” (55.)

 

A szexualitás magától értetődően, de mindig figurálisan jelenik meg a versekben, amiből láthatjuk, hogy nem tabutéma, de nem közönséges, megbotránkoztató vagy sokkoló. Itt is a természeti, fizikai jelenségek játsszák a főszerepet, melyek virágnyelven is félreérthetetlenül szólítják meg az olvasó fantáziáját:

 

Jajj, te nő!
Szállj ki
alólam,
igyál
csapom poharából!
Gyere mögém
ezegyszer
és csókolj
a jövőnkig.
legyünk égők, sósak,
forrjunk,
hogy közben
édesvizedbe
kívánjam
csurogni
magam,
s te csücsörítsd
be gyorsan
mindenét
folyómnak! (14‒15.)

 

A modern versnyelv, a fizikai és természeti jelenségek jelenléte, kerete mellett Székelyhidi Zsolt gyakran nyúl vissza az antikvitáshoz. Ez jelez egyrészt egyfajta hagyománytiszteletet és általános műveltséget – az alapok meglétét – másfelől a stílusok keverésével színessé, változatossá teszi a verseket, sajátos hangulatot teremt. A múlt, a hagyomány erős tisztelete és felvállalása ez egy alapjában véve vagány, fiatalos, kortárs szerelmes verseskötetben. Több versben is (Bastille Hotel; Lukszem; Vízsó; Kékfehér…) megjelenik az antik téma, mint az utazó esteében, aki elindul, hogy felfedezze egy város történelmét, múltját, romjait. Ez múltba utazás, az Istenek jelenléte kiemeli a párt és a verseket a mából, és időn, téren túl helyezi és rámutat ember voltuk isteni jellegére.

 

De mi ismerjük Erósz
és Hekaté közös tréfáit,
s rácáfolunk bűbájaikra.
Továbbcsókoljuk egymást,
míg kékké nem
változik minden,
elsötétül, naranccsá
a házak és a folyó bezöldül.
A két istennő legyint,
kiszalad, nyomukban mi.
Egész Párizs lámpafényben marad. (53.)

 

Az antikvitáshoz kapcsolódóan és amellett egy újabb jelentős motívum a halottak birodalma, az Alvilág. A Toronyiránt, a Kövek, a Szédülő, a Fény és a Bastille Hotel ebbe a világba viszi az olvasót. Visszatérő szereplő Hekaté, az Alvilág, a varázslás, a sötétség istennője a görög mitológiában. A párizsi temető nem egy lezárt világ, a halottak „elérhetőbbek”: „itt régészni járnak az élve hagyottak” (50.) Hekaté, az „aszott tünemény” játszik Erósszal: az alvilági, földön túli szerelem találkozik a földi szerelemmel.

 

Kifeszítem magam
a szerelem ágyán,
ha úgy kell.
Befeszítem a karom,
hogy elámítsalak.
Feszített a tempó,
mi kell még? Így
jó lesz, mondod
suttogva a szűkös
Bastille Hotelben
és a kis szoba kitágul.
Erósz és Hekaté vezet. (34.)

 

A kötet egy utazás története is, egy közös nyaralásé, élményszerzésé. Székelyhidi ihletet merít a tájból, a természetből, a látványosságokból, szálláshelyekből. A fókuszban mindig a szerző és szerelme van, a tájak és állomások csak díszlet, ihlető anyag. A közös utazás élmény, mely által újra és újra felfedezi nem csak azt, ahová megy, hanem azt is, akivel utazik: a nőt. Az utazás állomásai – legyen az a nagybetűs Párizs, vagy éppen egy egyszerű pad valahol Pesten adják számos vers címét – (Bastille Hotel, Paddal, Hot d’Elysées). Az utazó versekben megfigyelhető egyfajta igazságkeresés, törekvés a tisztaságra, az igazra. Turisták, látnivalók, megannyi jelenség tereli el a pár figyelmét nap mint nap, ők pedig ebben a zűrzavarban folyamatosan a lényegest, az ősigazságot keresik:

 

Kijövet a kertből látjuk,
Hogy más Panthéonban
hittünk, s nem, ami valóban az.
Mennyi panthéon van,
állapítjuk meg,
ahogy sok itt a Notre Dame,
s mennyi toronyba
mászó hihet tévesen
más és mást szemének,
a templomok, emlékek
garmada csábítja
fókuszba képzeletét.
De mi volt
az eredeti tévedés? (36.)

 

A versek dinamikusan visznek előre, mindig az újba és vissza-visszatérve az állandóba, egymásba. Felvetődik itt a változásra való igény, a megszokás unalma és az ezek ellenére fenntartható állandóság, biztonság. A versek változatosságról, sokszínűségről, játékosságról tanúskodnak, amilyen valószínűleg a szerző és múzsájának, szerelmének kapcsolata is. Gyötrődés és harcok helyett állandó éberséget, jelenlétet figyelhetünk meg: a férfi figyel a nőre, reagálja annak jelzéseire, követi változásait. Ketten válnak szervező középpé, amely a kalandos utazásban is állandó marad. Míg a változás elkerülhetetlen, addig az összetartozás fontos és fenntartható.

 

Tényleg úgy változunk,
lassú adagokban
hogy nem változtatunk. (72.)

 

Székelyhidi Zsolt kötete remény, tavasz, felüdülés. Szárnyalás a valóságban, utazás világok, terek, idők között. Recept a mindennapokhoz, ihlet a szerelemhez, mint egy friss aromájú francia parfüm. Érdemes beleszippantani.