Apám bütykölte bumeráng
egyik
sem
jött vissza
hozzám.
A gyászoló férfiak annyira szépek,
fekete ingeikben,
borostásan, fehér hajtincseikkel
amik némelyiküknél
először
jelennek meg,
piros szemekkel
mint egy tépnivaló fényképen,
és a három nap alatt
többnyire
részegen,
elveszve – a temetések valóságos
szerencsétlenséggé változnának
a nők gyakorlati érzéke nélkül.
Közülük a legpraktikusabb,
és még csak nem is közeli rokon,
aki szinte hátán vitte
a temetést –ismerte menetét,
a rutint, a szertartást,
otthon volt a kalácsok, vedrek és templomi zászlók között,
dirigált, számolt és futkorászott –
a legkeményebb közülünk
a virrasztás második éjjelén
üvöltve
ébredt
Kibírtam az egész éjszakát
a férfilábszárak között,
hallgattam a katonatörténeteket,
– és úgy 5 óra körül
a temetés főnökasszonya
a halott nevét üvöltve
ébredt –
reggel felé, mielőtt
bortól keserű szájjal lefeküdtem volna,
csalódottan,
tapogattam,
teljesen sima államat.
A hazavezető út már nem a hazavezető út
Egy este tíz veder szart cipeltünk
feleségemmel –
azt hiszem ’98 óta nem éreztük ilyen jól
magunk egymás mellett:
hánytunk és röhögtünk, röhögtünk és hánytunk,
– akkor esküdtünk meg
soha nem eszünk többé –
a bűztől megőrült kutyák közt,
gyöngytyúkok között, a kivirágzott sárgabarackfa alatti sötétben
az elemlámpa fénye hasított durva lábaiba
apósom óriási tréningnadrágjában
valójában lábai gyökeret eresztettek
mint Salamon példázataiban
egyenesen a halálig.
Aztán, mosdatlanul – ahogyan szüretkor szokás,
temetések után vagy pöcegödör-szippantás után –
mosdatlanul szeretkeztünk ájulásig.
és a sötétből kislányunk kék szemei
figyeltek –
a hazavezető út nem volt soha a hazavezető út.
Király Zoltán fordításai
