A holtaknak

Мертвым

 

Fullasztó, bezárt ez öntöttvas világ,
Bánatunk csupán verébcsirip,
Tudatom egyénné hogy hasít
Bennetek, sok régi siheder barát?

 

Tajgai sűrű sötétség fojtja le,
Babij Jarhoz mi vezethetett.
Értem én, hogy hamu lettetek,
Ám mondjátok: éltek-e még, éltek-e?

 

Annyit óhajtok csak, válaszoljatok:
Túlvilági völgyben, odalenn
Ordíttok vadállatként velem,
Miután elfoglaltátok vackotok?

 

Vagy e pusztulás a holtak öröme,
És itt hagytok engem egymagam,
Tudni sem kívánjátok, mi van?
Szörnyű nékem. Éltek-e még, éltek-e?

 

1960

 

 

A tajga

Тайга

 

 

Az elfelejtett Kámán túli dómok,
A Kámán túli védelmi palánkok
És csaholó kevert kutyák,
És hulladékból épített faházak,
Rabló, üzér, s mint börtönőr úgy állnak,
Viselve hézagot, hibát.

 

A büfékben a vad szél fuvolázik,
Itt mindenütt tolvaj- s sakálszag pállik,
S elvett kulákladik, vacak,.
Itt mindenütt lágerlötty-szagot érzel,
Az ember pedig bilincsszegecsekkel –
Úgy tűnik – halálhoz ragadt.

 

Van némi rémisztő a mondókában,
Van némi édeskés a mahorkádban,
Kajánok, helyi korhelyek.
Megismerkedtem kínos vigyoroddal,
Beteg, fényes képeddel, s hogy hogyan nyal
Ötnyelvű erdei tüzed.

 

Terepjárónk, a Gaz cipel a tajgán,
Mely állati, gombás, mocsaras, ocsmány,
Ahol, mi szép is, szörnyű lesz,
Ahol csengők csikók nyakán zokognak,
Hol furcsa, hogy név nélkül áll a sírhant,
De rajt a faragott kereszt.

 

Egy pillanat, s a Kaukázust látom,
De szabadság regéje róla sem szól.
Itt minden oldal négy darab –
Itt négy az észak, övezet is négy van,
S négy szakadék, a törvény benne rothad,
S látsz négy magas lágerfalat.

 

Felvettem, s elszakadt vattás kabátom,
Magam vagány medvevadásznak látom –
Konvojkíséretes e nap,
Olyan, akár konvoj szeme, az ég fenn,
S fenyíti néma és kegyetlen kékkel
Az éhes orosz falvakat.

 

Voltál te már valahol bekerítve,
Ahol remeg fenyő s a szarvas lelke,
S hol „Druzsba” zúg, a kőrfűrész,
Családapát és gyilkost és csavargót
Egy szintre hoz: itt mind csupán favágók,
S a tajga mindnek büntetés?

 

Rég volt? Az erdőben járvány dühöngött,
Egymás után sok szép nagy fát kidöntött.
Rég-e? Ha vágni fejsze jár,
Az számít – mondják – a legbölcsebb tettnek,
S a fák – akár zsidók – egymásra esnek,
S az árkok − mind, mint Babij Jár.

 

Láttad-e vajon a hóhéri tettet?
Vidám vörösfenyő fejszétől reszket,
Kidőlni kényszerítik őt.
S a büszke jegenyefenyőt lehullni?
Mint ő, mondd csak, tudnál-e úgy kimúlni?
Büszkén, nem átkozva, ki ölt?

 

S láttad-e mondd, fenyőfák úsztatását –
Mikor növények jogait gyalázzák?
Az erdőt gyűlöljük-e mi,
Hogy gyártunk könyveket? S lágerbe tornyot?
Ha van gáz, kell-e fát a tűzre dobnod?
Mért kell a fákat irtani?

 

De megbosszulják ők bolond hatalmunk!
Mi két csoportra szétesünk miattuk,
S csalókat pártfogol csaló.
S nekünk, aggódó szánalmas csoportnak
Igazolást nagyon hamar te mondhatsz,
Tajga, szegény zöld vádoló?

 

1962

 

 

Nomád tűz

Кочевой огонь

 

 

E birodalomnak lakói
Vagyunk majd négy évszázada.
Miránk fújnak indulatszói,
Fenyőtűk, csalogány szava.

 

Eleinte kaftánt viseltünk,
Út mellett bort sok kocsma mért,
Attakba, barakkba vetettük
Magunk, de mindezt vajh, miért?

 

Elherdáltuk balgán időnket,
Ahol a Nílus fut tova,
Hogy a görög számtant s beszédet
Fejlessze, óvja lévita.

 

Ahol a költő imádságba
A spanyol rózsát szőtte be,
Spinozát hol büszkék tanácsa
A templomról tiltotta le.

 

Milyen sors van nekünk megírva?
Hajszától hol nyugodhatunk?
Vagy mi − nomád, gyúlékonyságra
Fogékony, örök tűz vagyunk?

 

Mit kell még újra elviselnünk?
Lábunk milyen irányba lép?
Kinek a mécsesében égünk,
S kinek hevítjük tűzhelyét?

 

1973

 

Fordította Lángi Péter