Fecske Csabával, másképpen
Fecske Csaba költő, publicista kapta az idei Tokaji Írótábor Hordó-díját (Bertha Zoltán és Ködöböcz Gábor mellett). A 68 éves költő nevéhez eddig 24 kötet fűződik, amelyekben gyermekekkel és felnőttekkel egyaránt igyekszik társalogni. A rá jellemző nyelvi-szerkezeti polivalencia, az a mindennemű (legyen szó gyermekekről, felnőttekről, a természetről vagy az élet sorsszerűségéről) megfigyelési készség, amelyekből meglepően-megrázóan képes elvonatkoztatni, elindulni, gondolkodni, majd metaforizálni, izgalmas eszmecserét ígért. Fecske Csabával Tokajban beszélgetett Novák Zsüliet.
– Ha már gyermekkorodban költő akartál lenni, hogyan kanyarodtál mégis az öntőipari technikusság felé?
– Gyakori vendég volt nálunk a könyv, mert anyám nagyon szeretett olvasni. Édesapám is szerette őket, bár ő kevesebbet olvasott. Amikor befejeztem az általános iskolát és a gimnáziumba való jelentkezés lett volna kézenfekvő, édesapám kérésére technikumban tanultam tovább, hogy a biztonság kedvéért szakmát is szerezzek. Amire aztán valóban szükségem is lett, mert a kettes magatartásom miatt nem vettek föl magyar szakra. Így aztán autodidakta módon képeztem magam. Katona koromban még egyszer meg akartam próbálkozni a felvételivel, de onnan sem javasoltak, szintén magatartásbeli okok kapcsán.
– Mik voltak ezek a magatartásbeli problémák?
– Nagyon jó kisgyerek voltam, amíg ki nem kerültem a szülői égisz alól. A kollégiumban váltam kezelhetetlenné. Ha éppen randim volt, akkor nem mentem iskolába. Már akkor dohányoztam. Kétszer is kirúgtak a kollégiumból. De azt gondolom, különösebben rossz nem voltam. Legfeljebb flegmán elaludtam dolgozatírás közben. Az igazságérzetem is nagyon fejlett volt, mint minden kamaszé. Elkéredzkedtem meccsre a nevelőtanártól, aki ha nem engedett el, én elengedtem magam.
– Még a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál voltál, amikor megjelent az első három versesköteted. Hogyan képzeljük el? Volt valamilyen irodalmi kör vagy klub a vállalatnál vagy Miskolcon, ahova csatlakozhattál?
– Dehogy volt. Azt tudták, hogy írok, mert az üzemi lapban jelentek meg verseim. Egy nő volt a közvetlen főnököm, a nevére már nem emlékszem, de miután elolvasta, azt mondta nekem: bárkiről feltételezte volna, hogy ilyesmivel foglalkozik, csak rólam nem.
– Rólad miért nem?
– Mert olyan csendes, magamba forduló ember voltam.
– Mitől függ, hogy az ember gyermekeknek ír vagy felnőtteknek?
– A hangulatomtól. Csak akkor írok gyerekeknek, ha jó kedvem van. Akkor írok felnőtteknek, ha éppen magamba fordulok. Amire egyébként hajlamom is van, annak ellenére, hogy elég vidám fickónak ismer a környezetem. De ez álca. Egyféle rejtőzködés e vidámság, ami nálam szórakoztatási készségként jelenik meg. Kevesen tudják azt, ha éppen lelkileg rossz helyzetben vagyok, problémáim vannak.
– Olyankor is „a vidám fickó”-ként jelensz meg nyilvánosan?
– Természetesen. Ilyen esetben is produkálom magam, előre gyűjtöm az aranyköpéseket. Készülni szoktam arra, amikor társaságba megyek, mellettem ne savanyodjanak be az emberek! Mesélni gyerekkorom óta szeretek. Csak akkor még az öregeket szerettem utánozni, ez most kevésbé jellemző.
– De a mesélési és szereplési kedv nemcsak társaságban jelenik meg.
– Persze. Ez az irodalmamban is jellemző rám. Szeretek más költők stílusában megszólalni. A paródiáim is egyfajta utánzási kényszerből születtek. Szépen mondva: szeretek utánozni, hogy ezzel mutassak meg valamit akár Petőfiről vagy Aranyról. Kevésbé szépem fogalmazva: jó néha majomkodni.
– Akkor gondolom, vidáman szinte magától jön a gyerekszöveg.
– Hát nem. Gyerekeknek írni mindig egy kicsit nehezebb.
– Foglalkozol gyermekpszichológiával, gyermeklélektannal?
– Nem. Amikor még kicsik voltak a gyerekeim, ők voltak rám a leginkább hatással, most az unokáim szolgáltatják a nyersanyagot. Az ő természetes elszólásaikból, játékaikból, szemléletmódjukból táplálkozom. A mai napig tanulok tőlük. Tisztában vagyok a megállapítás közhelyességével, de számomra megunhatatlan. Sokszor megjegyzem, lejegyzem azt, mit látnak, hallanak a világból.
– Meg is futtatod rajtuk a szöveget, mielőtt megjelennének?
– Persze, rajtuk is kipróbálom, de mivel gyakran és szívesen járok iskolákba, ott is gyakran tesztelek egy-egy új alkotást. Nem mindig akkor jön a nevetés, ahol a szándékaim szerint jönnie kellene. Ha előbb vagy később, az is jó, tanulok belőle. Ha nem jön, pedig én várom, az olyan, mintha kicsit megfagyna köztem és a gyerekek között a levegő. De persze sok minden függ az adott közösségtől. Ennyi idő után, ha bemegyek egy terembe, egy-két perc múlva nagyjából tudom, hogy mi várható. Ha érzem a befogadó készséget, sokkal jobban teljesítek, szinte repesek. Ha bejövök a gyerekeknek és az első percekben elnyertem a jóindulatukat, utána olykor még akkor is nevetnek, ha éppen szomorú verset olvasok. Ha nincs befogadó készség, a mai napig megriadok és görcsössé válok.
– Aki ennek teszi ki magát, annak nagyon kell szeretnie a gyerekeket.
– Borzasztóan szeretem őket. Legszívesebben minden szembe jövő gyereket megpuszilgatnék, ha nem tudnám, hogy ez a viselkedés a legtöbbek számára nem elfogadható. Elbűvöl a gyerekek tiszta tekintete és arca. A felnőtteknek nemcsak az arca változik meg, de sokszor a tekintetük is megzavarosodik.
– A gyerekek rendkívül fogékonyak a világ újdonságaira. Lépést kell velük tartani?
– Igyekszem lépést tartani. Tekintettel kell lenni a korízlésre is és a gyerekek ízlésére is. Ugyanakkor nem szabad abba a hibába esni, hogy egy önkiszolgáló szintjére süllyesztjük a versnyelvet, hiszen a gyerekek ízlését formálni, emelni is kell.
– Híresen nagy rajongója vagy Weöres Sándornak…
– Igen. Elnézést, hogy a szavadba vágok. Ha nem haragszol, aktuális elmondanom, hogy Esterházy Péternek is nagy rajongója voltam. Olyan tehetség volt mindkettőjükben, ami számomra már-már természeti tüneménynek tünteti föl az alakjukat. Ezt azért mondom, mert az én szememben ők nem Weöres Sándorrá és Esterházy Péterré váltak az életük során, hanem annak is születtek. Weöres Sándor nélkül már az én időmben sem létezhetett óvodai nevelés, és meggyőződésem, hogy ma sem.
– Miben látod az okát, hogy az elmúlt négy-öt évben hihetetlenül felfutott a gyermek- és ifjúsági irodalom népszerűsége?
– Egyértelműen piaci okai vannak, a gyerekkönyvet könnyebb eladni. A nagyobb példányszám mindig is erős doppingként hatott az alkotókra. Ma a legnagyobb versfogyasztó az a generáció, amelyik még nem tud olvasni. És mivel nem tudnak olvasni, sok felnőtt is elsősorban gyermekverseket „fogyaszt”. Én ebben látom Varró Dani népszerűségének is az okát, ő amúgy az egyik nagy kedvencem.
– Min dolgozol jelenleg?
– Már elég hosszú élet és pálya áll mögöttem, hogy összeállítsak egy válogatott kötetet, ami azért tartalmazna néhány új verset is. Kiűzetés a címe, ami a bibliai utaláson túl számomra az életből való kiűzetést is jelenti. Egy fiatal költőtársam szerint borzasztó a cím. Na jó, igazából azt mondta, hogy ne járassam le magam ezzel a címmel. Csakhogy az én érzelmi kötődésem más, amint azt az előbb kifejtettem. Aztán, ki tudja… Jöhet még olyan nap, hogy hagyom magam meggyőzni más címről.
Beszélgetés Kukorelly Endrével
A 2016. évi Véneki Alkotótáborban Mechiat Zina Kukorelly Endrével beszélgetett összes verseinek újraírásáról és újrakiadásáról, illetve az irodalom és irodalmárok közösségi szerepéről.
Ugyanaz a csepp a folyóban – Kérdések és válaszok a budapesti AIPI-konferencia kapcsán
Augusztus 31. és szeptember 3. között került sor az Egyetemi Olasztanárok Nemzetközi Szövetségének (Associazione Internazionale dei Professori di Italiano – AIPI) idei találkozójára, ezúttal Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Múzeum körúti campusán. Az intenzív négy nap a résztvevők számára lehetőséget adott arra, hogy megosszák egymással kutatási eredményeiket, szakmai tapasztalataikat. Az Ugyanaz a csepp a folyóban – a múlt jövője című konferencia többek között olyan témákat foglalt magában, mint a folyamatos mozgásban lévő város problémáját, az urbanisztikai átalakulások vizsgálatát a fizikai és a szövegtérben, a dél-itáliai közeg irodalmi reprezentációját, a gyűlölet kultúrájának megjelenését a nagy világégések időszakában, a valóságos és képzeletbeli folyók toposzát az itáliai irodalomban, de nem maradtak figyelmen kívül az 1900-as évek második felének olasz avantgárd kezdeményezései sem. Az elméleti kérdések mellett arról is szó esett, hogy milyen didaktikai módszerekkel lehet hatékonyabbá tenni az olasz mint idegennyelv oktatását. Az esemény előkészületeiről és eredményeiről a főszervezőt, Dr. Szkárosi Endrét, az ELTE BTK Olasz Tanszékének egyetemi tanárát, József Attila-díjas költőt, műfordítót Ikker Eszter kérdezte.
– Miért választotta az AIPI vezetősége Budapestet a 2016-os kongresszus helyszínéül?
– Az AIPI nemzetközi konferenciáját négyévenként (tehát minden másodikat) egy Olaszországon kívüli egyetemi városban rendezi: volt már Krakkóban, Splitben, Salzburgban, például. A másik négyéves periódusban pedig olasz városok adnak helyet az ülésszaknak: Cagliari, Urbino, Perugia, Brescia… Már a legutóbbi, Bariban zajló konferencián győzködtek néhányan, hogy jó lenne, ha Budapesten lehetne a következő kongresszus. Némi gondolkodás után, a doktoranduszaim biztatására, illetve együttműködési készségük nyomán az ELTE BTK egyetértésével beadtunk egy pályázatot az AIPI leuveni titkárságához. Más városok, így Bergen, Tunisz, Bordeaux, Caen pályázata mellett a miénket találta a legvonzóbbnak a szervezet elnöksége, nem kérdeztem, miért, de nyilván volt oka. Bizonyára több szempont is érvényesült: Budapest centrális helye és vonzó híre Közép-Európában, egyetemünk nemzetközi rangja, az olasz kapcsolatok mindenkori élénksége Magyarországon, és nyilván a pályázat érdemei is szerepet játszhattak.
– Milyen előkészületek előzték meg az eseményt?
– Először is a pályázat előkészületei során jól át kellett gondolni, mire vállalkozunk, és mit hogyan remélünk megoldani. Volt már tapasztalatunk nemzetközi konferencia-szervezésben, de nem ilyen léptékben. Munkamegbeszéléseken igyekeztünk tisztázni, milyen feladatokat ki képes ellátni. Támogatókat, szponzorokat, közreműködőket kerestünk. Azután egy ponton felgyorsultak az események: miután magas rangú és kiváló védnökeink akadtak Olaszország Külügyminisztériuma révén, illetve magyarországi nagykövete, Maria Assunta Accili, továbbá rektorunk, Mezey Barna és Prőhle Gergely államtitkárszemélyében, beindult a gépezet. Rengeteg segítséget kaptunk a budapesti Olasz Kultúrintézettől és a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjától, továbbá megnyugtató támogatást nyújtott számunkra az EMMI, valamint az NKA is.
Nagy feladatot jelentett a konferenciához kapcsolódó szövegek, programfüzetek megszerkesztése, a lektorálás komoly felelősséggel és erőáldozattal jár. Szívesen emelem ki az ELTE Italianisztikai Doktori Műhelyének doktoranduszait, Szirmai Annát és Puskár Krisztiánt, valamint Lorenzo Marmirolit, a Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi Karának lektorát, akik ezt végig a vállukon vitték. De gondoskodni kellett a cateringről és a technikai kiszolgálásról is, lévén, hogy tíz szekcióban párhuzamosan zajlottak az előadások három és fél napon át, márpedig ma mindenki használ technikát, mindenki demonstrálja a mondandóját.
– Mi adja az aktualitását a kiválasztott témának: Ugyanaz a csepp a folyóban − a múlt jövője?
Egy ilyen nemzetközi szakmai konferencián fontos szempont, hogy olyan témacsoportok alakuljanak ki, amelyek alkalmasak az egyetemi tanár- és kutatókollégák szerteágazó munkájának megjelenítésére, ugyanakkor kellően plasztikusak is legyenek, legyen karakterük. Az „ugyanaz a csepp a folyóban” a hérakleitoszi gondolat kifejezésének egy olasz variánsa: sohasem találod meg ugyanazt a cseppet a folyóban. Vagyis nem lépsz bele kétszer. Vagy ha igen, az már nem ugyanaz.
A folyó és a víz motívuma rengeteg archetipikus és modern témát képes érinteni, az idő és a tér, mindeközben a változás és az állandóság dialektikája pedig szintén számos tematikus tartalomra nyithatja rá a szellem szemét: olyanokra, amelyekben meg tudja ragadni saját gondolkodásának, szakmai érdeklődésének a leágazásait.
A kihívás pedig, akár a víz, szintén örök: el tudjuk-e kerülni múltunk tévedéseit, hibáit, vagy tudjuk-e legalább másképpen, tapasztaltabban, emberibben újraélni azt? Örök a kihívás, de pillanatnyi a gond: soha, senki semmiből nem tanult? Reménykedjünk: de bizony! Csakhogy ehhez szükség van az emberi részvételre, az együttműködésre.
– Milyen eredményekkel zárult a konferencia?
Mind szakmai, mind szervezési szempontból több mint kielégítően zárult, némi elfogultsággal mondhatnám úgy is, remekül. Akik végig tudtak kísérni egy-egy szekciót, azt mondják, nagyon érdekes és színvonalas előadásokat hallottak.
Jól sikerült a tudományos ülésszak kultúrpolitikai pozicionálása is. A védnökök személyén és környezetén túl fémjelzi ezt az is, hogy a résztvevők tiszteletére nagyvonalú fogadást adott Íjgyártó István kulturális és nemzetközi ügyekért felelős külügyi államtitkár, illetve az AIPI közgyűlésén felszólalt Navracsics Tibor, az Európai Bizottság oktatásért, kultúráért, ifjúságpolitikáért és sportért felelős biztosa is. Ezt az erkölcsi támogatást és tudománypozicionálást azért is tartottam fontosnak, hogy az olasz stúdiumok (nyelviek, irodalmiak, kultúrtörténetiek, történelmiek stb.) szűrőjén keresztül tulajdonképpen az egész világgal kommunikáljunk: Brazíliától Kanadán át Kamerunig és Izraelig, Macedóniától Belgiumon át Lengyelországig a világ több mint száz egyetemét képviselték az előadók. Ráadásul az itáliai kultúra (a magas művészettől a divaton és a sporton át az autó-formatervezésig és a turizmusig) mindenki számára rokonszenves, vonzó, szellemet és szeretetet képvisel. Ezért nálunk is kiemelt szerepet kell, hogy betöltsön, ahogyan Mátyás reneszánsz udvarától a 19. századi és modern magyar italofíliáig be is töltötte ezt. Fontos, hogy ezt a nyelvet és ezt a kultúrát a legmagasabb szinten tiszteljük és tartsuk életben, illetve tanuljunk belőle hazánkban. Emberségünk egy része múlik rajta.
A többnapos találkozó után készül-e olyan kiadvány, amely tartalmazza a résztvevők előadásainak, felszólalásainak írásos változatát?
Természetesen a konferencia utáni hónapok minden résztvevő számára – egyéb elfoglaltságok mellett persze – annak jegyében telnek, hogy megírják előadásuk tanulmány-változatát, amelyben a jelenlét ereje és a demonstrált példák vonzása már nem jelenik meg, annál fontosabb bennük a tudományos eredmények minél elmélyültebb írásbeli megjelenítése. Az AIPI XXII. kongresszusának Actáját ezután szerkesztjük meg, mégpedig ezúttal először szekciónként. Vagyis a minden bizonnyal magas színvonalú végeredmény nem egy nehezen lapozható, súlyos gigakönyvben, hanem tíz formás kötetben jelenik meg, remélhetőleg a jövő év végén.
– Mennyiben járult hozzá a konferencia az olasz kultúra megismertetéséhez, a nyelvtanítási módszertan fejlesztéséhez?
A jelek szerint komolyan hozzájárult. Az olasz kultúra alaptermészetéből adódóan erősen innovatív, így mindig figyelni és értelmezni kell változásait. Ám ez a dolognak csak az egyik fele – a másik az, hogy az izgalmas szellemi termékeket, folyamatokat, jelenségeket egyébként is újra kell értelmeznünk, legalább korszakonként. Nincs olyan örök eredménye az emberi kultúrának, amely lezárva maradhat. Hiszen, mint látjuk, a nyelv is állandó változásban van, már csak azért is, mert nem szakadhat el a civilizáció fejlődésétől. A nyelv sokkal okosabb, mint mi, sokkal gyorsabban tanul és működik együtt az élettel.
Beszélgetés Áfra Jánossal
A 2016. évi Véneki Alkotótáborban Bende Tamás Áfra Jánossal a Két akarat című kötet mellett a képzőművészeti terveiről és a képregényrajzolásról is beszélgetett.