Fecske Csaba költő, publicista kapta az idei Tokaji Írótábor Hordó-díját (Bertha Zoltán és Ködöböcz Gábor mellett). A 68 éves költő nevéhez eddig 24 kötet fűződik, amelyekben gyermekekkel és felnőttekkel egyaránt igyekszik társalogni. A rá jellemző nyelvi-szerkezeti polivalencia, az a mindennemű (legyen szó gyermekekről, felnőttekről, a természetről vagy az élet sorsszerűségéről) megfigyelési készség, amelyekből meglepően-megrázóan képes elvonatkoztatni, elindulni, gondolkodni, majd metaforizálni, izgalmas eszmecserét ígért. Fecske Csabával Tokajban beszélgetett Novák Zsüliet.

 

 

 

– Ha már gyermekkorodban költő akartál lenni, hogyan kanyarodtál mégis az öntőipari technikusság felé?

 

– Gyakori vendég volt nálunk a könyv, mert anyám nagyon szeretett olvasni. Édesapám is szerette őket, bár ő kevesebbet olvasott. Amikor befejeztem az általános iskolát és a gimnáziumba való jelentkezés lett volna kézenfekvő, édesapám kérésére technikumban tanultam tovább, hogy a biztonság kedvéért szakmát is szerezzek. Amire aztán valóban szükségem is lett, mert a kettes magatartásom miatt nem vettek föl magyar szakra. Így aztán autodidakta módon képeztem magam. Katona koromban még egyszer meg akartam próbálkozni a felvételivel, de onnan sem javasoltak, szintén magatartásbeli okok kapcsán.

 

– Mik voltak ezek a magatartásbeli problémák?

 

– Nagyon jó kisgyerek voltam, amíg ki nem kerültem a szülői égisz alól. A kollégiumban váltam kezelhetetlenné. Ha éppen randim volt, akkor nem mentem iskolába. Már akkor dohányoztam. Kétszer is kirúgtak a kollégiumból. De azt gondolom, különösebben rossz nem voltam. Legfeljebb flegmán elaludtam dolgozatírás közben. Az igazságérzetem is nagyon fejlett volt, mint minden kamaszé. Elkéredzkedtem meccsre a nevelőtanártól, aki ha nem engedett el, én elengedtem magam.

 

– Még a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál voltál, amikor megjelent az első három versesköteted. Hogyan képzeljük el? Volt valamilyen irodalmi kör vagy klub a vállalatnál vagy Miskolcon, ahova csatlakozhattál?

 

– Dehogy volt. Azt tudták, hogy írok, mert az üzemi lapban jelentek meg verseim. Egy nő volt a közvetlen főnököm, a nevére már nem emlékszem, de miután elolvasta, azt mondta nekem: bárkiről feltételezte volna, hogy ilyesmivel foglalkozik, csak rólam nem.

 

– Rólad miért nem?

 

– Mert olyan csendes, magamba forduló ember voltam.

 

– Mitől függ, hogy az ember gyermekeknek ír vagy felnőtteknek?

 

– A hangulatomtól. Csak akkor írok gyerekeknek, ha jó kedvem van. Akkor írok felnőtteknek, ha éppen magamba fordulok. Amire egyébként hajlamom is van, annak ellenére, hogy elég vidám fickónak ismer a környezetem. De ez álca. Egyféle rejtőzködés e vidámság, ami nálam szórakoztatási készségként jelenik meg. Kevesen tudják azt, ha éppen lelkileg rossz helyzetben vagyok, problémáim vannak.

 

– Olyankor is „a vidám fickó”-ként jelensz meg nyilvánosan?

 

– Természetesen. Ilyen esetben is produkálom magam, előre gyűjtöm az aranyköpéseket. Készülni szoktam arra, amikor társaságba megyek, mellettem ne savanyodjanak be az emberek! Mesélni gyerekkorom óta szeretek. Csak akkor még az öregeket szerettem utánozni, ez most kevésbé jellemző.

 

– De a mesélési és szereplési kedv nemcsak társaságban jelenik meg.

 

– Persze. Ez az irodalmamban is jellemző rám. Szeretek más költők stílusában megszólalni. A paródiáim is egyfajta utánzási kényszerből születtek. Szépen mondva: szeretek utánozni, hogy ezzel mutassak meg valamit akár Petőfiről vagy Aranyról. Kevésbé szépem fogalmazva: jó néha majomkodni.

 

– Akkor gondolom, vidáman szinte magától jön a gyerekszöveg.

 

– Hát nem. Gyerekeknek írni mindig egy kicsit nehezebb.

 

– Foglalkozol gyermekpszichológiával, gyermeklélektannal?

 

– Nem. Amikor még kicsik voltak a gyerekeim, ők voltak rám a leginkább hatással, most az unokáim szolgáltatják a nyersanyagot. Az ő természetes elszólásaikból, játékaikból, szemléletmódjukból táplálkozom. A mai napig tanulok tőlük. Tisztában vagyok a megállapítás közhelyességével, de számomra megunhatatlan. Sokszor megjegyzem, lejegyzem azt, mit látnak, hallanak a világból.

 

– Meg is futtatod rajtuk a szöveget, mielőtt megjelennének?

 

– Persze, rajtuk is kipróbálom, de mivel gyakran és szívesen járok iskolákba, ott is gyakran tesztelek egy-egy új alkotást. Nem mindig akkor jön a nevetés, ahol a szándékaim szerint jönnie kellene. Ha előbb vagy később, az is jó, tanulok belőle. Ha nem jön, pedig én várom, az olyan, mintha kicsit megfagyna köztem és a gyerekek között a levegő. De persze sok minden függ az adott közösségtől. Ennyi idő után, ha bemegyek egy terembe, egy-két perc múlva nagyjából tudom, hogy mi várható. Ha érzem a befogadó készséget, sokkal jobban teljesítek, szinte repesek. Ha bejövök a gyerekeknek és az első percekben elnyertem a jóindulatukat, utána olykor még akkor is nevetnek, ha éppen szomorú verset olvasok. Ha nincs befogadó készség, a mai napig megriadok és görcsössé válok.

 

– Aki ennek teszi ki magát, annak nagyon kell szeretnie a gyerekeket.

 

– Borzasztóan szeretem őket. Legszívesebben minden szembe jövő gyereket megpuszilgatnék, ha nem tudnám, hogy ez a viselkedés a legtöbbek számára nem elfogadható. Elbűvöl a gyerekek tiszta tekintete és arca. A felnőtteknek nemcsak az arca változik meg, de sokszor a tekintetük is megzavarosodik.

 

– A gyerekek rendkívül fogékonyak a világ újdonságaira. Lépést kell velük tartani?

 

– Igyekszem lépést tartani. Tekintettel kell lenni a korízlésre is és a gyerekek ízlésére is. Ugyanakkor nem szabad abba a hibába esni, hogy egy önkiszolgáló szintjére süllyesztjük a versnyelvet, hiszen a gyerekek ízlését formálni, emelni is kell.

 

– Híresen nagy rajongója vagy Weöres Sándornak…

 

– Igen. Elnézést, hogy a szavadba vágok. Ha nem haragszol, aktuális elmondanom, hogy Esterházy Péternek is nagy rajongója voltam. Olyan tehetség volt mindkettőjükben, ami számomra már-már természeti tüneménynek tünteti föl az alakjukat. Ezt azért mondom, mert az én szememben ők nem Weöres Sándorrá és Esterházy Péterré váltak az életük során, hanem annak is születtek. Weöres Sándor nélkül már az én időmben sem létezhetett óvodai nevelés, és meggyőződésem, hogy ma sem.

 

– Miben látod az okát, hogy az elmúlt négy-öt évben hihetetlenül felfutott a gyermek- és ifjúsági irodalom népszerűsége?

 

– Egyértelműen piaci okai vannak, a gyerekkönyvet könnyebb eladni. A nagyobb példányszám mindig is erős doppingként hatott az alkotókra. Ma a legnagyobb versfogyasztó az a generáció, amelyik még nem tud olvasni. És mivel nem tudnak olvasni, sok felnőtt is elsősorban gyermekverseket „fogyaszt”. Én ebben látom Varró Dani népszerűségének is az okát, ő amúgy az egyik nagy kedvencem.

 

– Min dolgozol jelenleg?

 

– Már elég hosszú élet és pálya áll mögöttem, hogy összeállítsak egy válogatott kötetet, ami azért tartalmazna néhány új verset is. Kiűzetés a címe, ami a bibliai utaláson túl számomra az életből való kiűzetést is jelenti. Egy fiatal költőtársam szerint borzasztó a cím. Na jó, igazából azt mondta, hogy ne járassam le magam ezzel a címmel. Csakhogy az én érzelmi kötődésem más, amint azt az előbb kifejtettem. Aztán, ki tudja… Jöhet még olyan nap, hogy hagyom magam meggyőzni más címről.