• Szondi György

Lapidáris kavics kicsit

kalászuló idő
hamvas tisztások omlanak felé
barlangi bölények
éljünk
ujjak kulcsolnak mohás nyakat
palackok terülnek szerte
egészségünkre
hárman indultunk
terített asztal
puskatűz
zömök zuzmók üvegek
háromlábú asztal és ketten
kigombolt idő
combon fut ágyékon folyik
a tünde tisztások minálunk
fenékig
szenes bölények jönnek ők
cseppenként
föl
terpeszben idő
ágában
bordús érkezés
levendulavér illata

Karikatida

Úszik elő hárombés hittel,

csápimbolygással, térd a kormánynál,

két szájon járó bókra ha várnál -

Boldog Úr, kérem, kérem, segítsen!

Döccen előre, bazsalya göccen,

imbolygó csápok, kormány a térden,

borzongó ó-ja szusszan, temérdek -

Drága Úr, várom, várom örömmel.

Zátonya körül görög nap hosszán,

imbolya csápog, térden a kormány,

mohos mondákat trilláz: kohol már -

Édes Úr, állok, szállok szét hozzád.

• Géczi János

…át

A kert, amely a lapos félsziget
csúcsán terül el, úgy vált szigetté,
hogy átalszom az azzá alakulást.
Csupa kellék minden, a kőlapok,
az önjáró árnyék, a fény,
amely szálakra hullik a fenyven át.
Sehol repedés, ahol az augusztus elszelel.
Tűrhetetlen a forróság,
mint a költői magatartás a versben.
A figyelem végébe szeretek bele,
azon a ponton, ahol sziámi ikrekként
tapad egymáshoz két idő, a múlt és a jelen,
mivel ott jelent meg a tenger, ott,
ahol megtörtének.
Locsog éberen,
nehogy részletről részletre lépve
lábaljak kifelé,
az édenből a vízből kiálló köveken át.

…velem

Szigetre indultam, találtam fájó szárazföldet,
túl a gáton, amely a szirtig vezet,
világító tornyain az öböl világának
és a szódáspalack-kék vizen.

Diocletianus érkezik megépíteni a várost,
amelynek karja, bár védbástyát tart,
a tengerbe lóg, s nem több, mint néhány perc,
ami az időből a birtokába kerül.
Tevekaraván,
a kalifa ajándéka poroszkál keresztül Európán.
Kutyaugatás épít hídat a folyó felett
s reggelre madrigállá írja át ívét a dalnok.
A falvat a nyár lávája önti el,
miként a fagy a mélyből a követ,
darabjait, hogy tette látható legyen,
időnként a felszínre hozza.
Rabok hangját hurcolják magukkal a szerb hajók,
amíg délvidékre viszik a budai török rózsát.
Könyvvé vágyik válni minden egyszer,
vagy ha nem azzá, költeménnyé.
Műszemmé. Mauzóleummá Larnakában.

Sok másik tér és sok másik idő keveredésében
az a cselekmény nem sikerül, amelynek
vagyok tulajdona, nem futhat egyetlen szálon,
nem lesz belőlem egytömbű históriája.
Idegen anyag keveredik a sorsba mindig.

Hogy nyakamba hull két viaskodó darázs
a pinea zubogó gejzíréből,
a fájdalom láncára fogott óra,
siker, halál is kerül e sorok közé,
heverjenek a papíron
velem.

• Tomaji Attila

a farkasok

szeretik a virágokkal teli
kertet, a korhadó faház
kopott oldalát, a lámpafény
alatt töltött éjszakákat,
a lehunyt szempillákat,
mikor mindenki alszik,
akkor jönnek,
hogy felcseréljék a hold
hideg száját a csemegével,
valaki meleg nyelvével,
azt akarják ízlelgetni,
a nyelvet, ami szavakat
mondott forró napokon át,
a fénnyel telt nyelvet
akarják kitépni az éjszaka
prémes állatai, jönnek,
hogy felcseréljék a nedves
avart, a mefitikus párát,
a hideg barlangot,
hol nem múlik az idő,
életük adnák a forró
nyelvért, elhagyják érte
völgyek ködét, az erdők
fölött futó villanyoszlopok
fénylő acélhuzalait,
az idegszálakat akarják,
amiken a nyelv játszott,
míg mindenki aludt,
az erdő bugyborékoló
horhosait, hegyek sötét
peremét, társaik oldalsebét,
örömtelen életüket,
mind odaadják,
hogy véremet vegyék,
hogy megegyék a nyelvem,
ezért jönnek éjjelente,
élni akarnak a sebben,
a vérben, ott, ahol az idő
megszakad, ahol a föld
Isten bőréhez ér –

Magzatvíz

Most itt áll. Megérkezett.
Sárral tele két keze.

Rettenettel telik el a szeme,
mert látja, amit néz,
ahogy túlcsordul az élet árama,
s pereg, keserű méz.

Tükörbe hull a forró kő,
elbotlik a szerelem,
pengevékony árny fut át
kilúgozott szíveken.

A zuhanó nap szelében él.
Issza évei magzatvizét –

Nem ő

Esténként nézi a hegyek mögé bukó napot,
hallja a hívást, tartson nyugatnak.
Nem a városban él, mégis nyugtalan, mint a homok.
A szárazföld levegője már nem telíti el tüdejét,
s bántja a tömör lomb is, mi életét körbeveszi.
Szomjazik az ihatatlan tenger után,
hosszú hajóutakra vágyik,
vizek feletti szédítő napsütésre,
s partokra, amiket ismét elhagyhat.
Lassan elengedi az arcát –

És kimossa szívéből a szél
az óracsörgést
a teendőket
a menetrendet
a temetőket
az asszonyokat
a gyerekeket
a pénzért vállalt munkát
a munkáért kapott pénzt
apát s testvért
halott anyát
a szél mind kimossa a szívéből.

És nem érdekli többé,
boldog vagy csak boldogul,
bitang vagy csak elbitangol,
ragaszkodik vagy csak ravaszkodik,
s nem csap nagy zajt, nagyobbat a kelleténél,
hiszen látott már elnyílni lányt s virágot,
s madarat is zuhanni a felhők gödreiben.

Nem csap nagyobb zajt a kelleténél,
nem emeli magasabbra szemét az égnél.
Nem szégyell semmit, mert költő.
Üres szíve majd megtelik újra,
de az már nem ő, nem ő.

• Oláh András

szökevény

egy ismeretlen éjszakából
cipellek magammal
érzem keserűvíz-illatod
azt hogy félsz te is

*

tapogatom eleven nyomodat
nyakamba fúrt arcod melegét
fogaink gyáva koccanását
testemmel zsonglőrködő
tested árulását

*

hittem
hogy veled
tenyerembe zárom a világot
de a mámor lassan cinikus
szavakká savanyodott
tekintetedben fölvillant
a kivégzőosztag sortüze

*

azóta minden fekete
te is fekete vagy
ébenfa az idő tükrében

csak én

a tér minden irányában
csak én vagyok
való és valótlan egyszerre
jelennel összeegyeztethetetlen
csöndes fohász
és mindennél eretnekebb
káromló indulat
aki a köszvényes jelenből
hazavágyik az ismeretlenbe

terepszemle

folyton más az irány
– mi alvajárók fölfaljuk a holdat
de már készül egy új koreográfia
amelyben mindegy hogy mégy
vagy csak nem maradsz
– megállni itt úgyis tilos –
ám ha kifogyunk is a fényből
a rólunk szóló életfilmben
vágóképnek talán
még jók leszünk - - -