Hangszálcsomók
Csak a szülés utáni hetekben volt jelen.
A szervek visszarendeződésére várt,
hogy együtt szívódhasson fel a varratokkal.
Ahogy visszament dolgozni, minden esténk szótlanodó,
társas holtidő, kanapémagány,
és ingek félregombolása,
liftajtócsapódások a hajnalok.
A kicsi ilyenkor már visszaalszik,
a lakás elernyed, 140 légköbméter csend
altatódal és felsírás közé ékelődve.
Kongó válaszfalak, hiányzó küszöbök,
laminált padló és cementlap közötti
ránc, ingerszegély.
Egyre kevésbé tudom felköhögni a lerakódott
magányt. Visszafoglalni magam valamennyire,
zárójelek között, amíg a törődés igénye
enged egy keveset az idegszálakon.
Egyre többször csak az nyugtat meg,
ha órákig állok kopogó víz alatt,
csempeközök rügyező penészrácsa
mellett, őszes hajszálfolyamban.
Naponta muszáj tisztítanom a szűrőt. Körömhegyekkel
utat találnom a keményedő nyálkarétegekhez.
Valakinek muszáj törődni
a lefolyók nyelőcsövével.
A legmélyebb csendben hallani a torkok
szűkülését. Ahogy a hangszálcsomókon
frissen termelődött szavak
indulnak kövesedésnek.
Imazászló
Kezdetben még csak az esőt okoltuk, ilyen
széllökések tépnek le imazászlókat erkélykorlátokról,
mára mégis olvadt műanyag szaga terjeng
a levegőben,ha arra az éjszakára gondolok.
Napokkal későbbaz utcáról vettük észre
a kiégett kukát az erkélyünk alatt.
Egy dermedt műanyagtócsa maradt csupán,
reklámújságok szenes maradéka
mozdulatlan hínárzöld vízben,
a hulladék deformált hajlatai,
a memóriák rögzült hullámverése,
és a közülük kibukkanó szivárványrostok.
Amíg el nem ért hozzánk a pletyka,
nem kapott hangsúlyt egy felhúzódó szemöldök ránca,
nem tűnt fel, hogy csatornarács az itt élők tekintete,
hogy szemzugaik gyűlő avargyanakvás.
Már nem is tudom, nem is lényeges, ki mondta,
hogy valamit tenni kellett, ezek a rohadt
buzik már mindenhol megteremnek.
De akkor szinte érezni lehetett, ahogy a ráutaló jelek
összessége egységes víztükörré dermedt, ahogy
a cseppfolyósodás bűze visszamaródott
azokba a napokba.
Mi pedig a megalázott imák felett egy félemelettel
a gyepes tudatlanságon azóta már sem sírni,
sem pedig nevetni nem tudunk.
