a farkasok
szeretik a virágokkal teli
kertet, a korhadó faház
kopott oldalát, a lámpafény
alatt töltött éjszakákat,
a lehunyt szempillákat,
mikor mindenki alszik,
akkor jönnek,
hogy felcseréljék a hold
hideg száját a csemegével,
valaki meleg nyelvével,
azt akarják ízlelgetni,
a nyelvet, ami szavakat
mondott forró napokon át,
a fénnyel telt nyelvet
akarják kitépni az éjszaka
prémes állatai, jönnek,
hogy felcseréljék a nedves
avart, a mefitikus párát,
a hideg barlangot,
hol nem múlik az idő,
életük adnák a forró
nyelvért, elhagyják érte
völgyek ködét, az erdők
fölött futó villanyoszlopok
fénylő acélhuzalait,
az idegszálakat akarják,
amiken a nyelv játszott,
míg mindenki aludt,
az erdő bugyborékoló
horhosait, hegyek sötét
peremét, társaik oldalsebét,
örömtelen életüket,
mind odaadják,
hogy véremet vegyék,
hogy megegyék a nyelvem,
ezért jönnek éjjelente,
élni akarnak a sebben,
a vérben, ott, ahol az idő
megszakad, ahol a föld
Isten bőréhez ér –
Magzatvíz
Most itt áll. Megérkezett.
Sárral tele két keze.
Rettenettel telik el a szeme,
mert látja, amit néz,
ahogy túlcsordul az élet árama,
s pereg, keserű méz.
Tükörbe hull a forró kő,
elbotlik a szerelem,
pengevékony árny fut át
kilúgozott szíveken.
A zuhanó nap szelében él.
Issza évei magzatvizét –
Nem ő
Esténként nézi a hegyek mögé bukó napot,
hallja a hívást, tartson nyugatnak.
Nem a városban él, mégis nyugtalan, mint a homok.
A szárazföld levegője már nem telíti el tüdejét,
s bántja a tömör lomb is, mi életét körbeveszi.
Szomjazik az ihatatlan tenger után,
hosszú hajóutakra vágyik,
vizek feletti szédítő napsütésre,
s partokra, amiket ismét elhagyhat.
Lassan elengedi az arcát –
És kimossa szívéből a szél
az óracsörgést
a teendőket
a menetrendet
a temetőket
az asszonyokat
a gyerekeket
a pénzért vállalt munkát
a munkáért kapott pénzt
apát s testvért
halott anyát
a szél mind kimossa a szívéből.
És nem érdekli többé,
boldog vagy csak boldogul,
bitang vagy csak elbitangol,
ragaszkodik vagy csak ravaszkodik,
s nem csap nagy zajt, nagyobbat a kelleténél,
hiszen látott már elnyílni lányt s virágot,
s madarat is zuhanni a felhők gödreiben.
Nem csap nagyobb zajt a kelleténél,
nem emeli magasabbra szemét az égnél.
Nem szégyell semmit, mert költő.
Üres szíve majd megtelik újra,
de az már nem ő, nem ő.
