szökevény
egy ismeretlen éjszakából
cipellek magammal
érzem keserűvíz-illatod
azt hogy félsz te is
*
tapogatom eleven nyomodat
nyakamba fúrt arcod melegét
fogaink gyáva koccanását
testemmel zsonglőrködő
tested árulását
*
hittem
hogy veled
tenyerembe zárom a világot
de a mámor lassan cinikus
szavakká savanyodott
tekintetedben fölvillant
a kivégzőosztag sortüze
*
azóta minden fekete
te is fekete vagy
ébenfa az idő tükrében
csak én
a tér minden irányában
csak én vagyok
való és valótlan egyszerre
jelennel összeegyeztethetetlen
csöndes fohász
és mindennél eretnekebb
káromló indulat
aki a köszvényes jelenből
hazavágyik az ismeretlenbe
terepszemle
folyton más az irány
– mi alvajárók fölfaljuk a holdat
de már készül egy új koreográfia
amelyben mindegy hogy mégy
vagy csak nem maradsz
– megállni itt úgyis tilos –
ám ha kifogyunk is a fényből
a rólunk szóló életfilmben
vágóképnek talán
még jók leszünk - - -
