• Sebestyén Ádám

A test (tömeg)vonzása

(Hyross Ferenc: Tömegvonzás, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016)

„[V]isszahív és / visszahoz a betonhideg vonzerő. a / bolygótest súlyánál fogva vonz. / a gravitáció szigorú, a távolság / munka.” – Hyross Ferenc első kötetének sajátos világlátását összegzik a záróvers imént idézett tömör, szentenciaszerű sorai. Az anyag ellenállása, a tömegvonzás törvényszerűsége, az emlékekkel és rutinszerű, hétköznapi cselekvésekkel való küzdelem, a sors alakítása, alakíthatósága központi motívumai ennek az izgalmas és meglehetősen egyedi hangvételű költészetnek. Ahogy Krusovszky Dénes fogalmaz a kötet fülszövegében, Hyross költészete „küzdelem testünkkel, nyelvünkkel, félelmeinkkel, vágyainkkal és mindezek összességével, ami végül is mi magunk vagyunk.” 

A kötet versei három ciklusba rendeződnek (képek; játékok; kóbor), melyek között nemcsak az egyes motívumok újraírása, hanem a lírai én különféle alakváltozatainak a felbukkanása is összekötő kapocsként funkcionál. Példaként álljon itt a harmadik ciklus első és utolsó szövege: mindkettő a kóbor címet viseli, és mindkettő a távolság leküzdésének lehetőségét feszegeti. Míg azonban a második a már említett módon, rövid és triviális kijelentésekben összegzi a fizikai világ törvényszerűségeinek tapasztalatait („a gravitáció szigorú, a távolság / munka” [kóbor, 77.]), addig a ciklus nyitóverse a lírai én személyes emlékein keresztül, az apa–fiú kapcsolat motívumát érintve értelmezi az ember és ember közti távolságok megfoghatatlanságát: „íme a részek összegéből mellébeszélt / egész, a távolság köztem és köztünk.” (kóbor, 61.) Érdemes talán megemlíteni, bizonyítandó a szövegek tematikus összefüggését, hogy az első ciklus alciklusaként is felfogható, koi-halakról szóló verssorozat második darabjában az egyik ponty szintén a kóbor nevet kapja.

Hyross költészetének talán legszembetűnőbb sajátossága a testreprezentáció, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó képhasználat. Mindez nem meglepő, hiszen a kötet fő tematikus rendezőelve az anyaggal, magával a testtel folytatott küzdelem, a vele fenntartott ambivalens viszony. Emberi és állati testek legapróbb részletekbe menő, anatómiai alapossággal kidolgozott leírása gyakran jelenik meg egyfajta sajátos kontextus nélküliségben, a látvány puszta rögzítéseként: „állad, nyak feszült vitorlája / és súly: csípő pihen, könyök tart. / csigolyák és láz és lüktet.” (duino, 8.), „hiába a sapkasál, a / lebenyek és hörgők, a / gége és a gyűrűporcok, a szivacsos szövet nem / erre lett kitalálva.” (játékok, 33.) A testrészek, szervek, izmok, csontok és szövetek valóságos burjánzásában ember és állat teste is összemosódik: „kifordított / halak vagyunk. a külső réteg a lassan / feltelő úszóhólyag, alatta húsos / anyag, meg halbél és hal-lé, legbelül / pedig halszemoptika.” (játékok, 32.)

A vonzás–taszítás, felemelkedés–visszasüllyedés dichotómiái a versekben oly nagyon hangsúlyos testreprezentációnak is szerves részét képezik. Különálló testek válnak eggyé, határok mosódnak el, testek és tárgyak, természetes és mesterséges anyagok oldódnak fel egymásban. A koi-halak ciklusának első szövegében az ujját vízbe lógatva szemlélődő lírai én teremti meg a látvánnyal való egyesülés lehetőségét: „ha így hagynám, las- / san beázna kö- / römágyam alá, betűr- / -ődne mint egy ing, / aztán kúszna, vé- / -gig csontjaimon, beszi- / várogna mellka- /somba egészen / izmos szívemig.” (koi 1, 7.) Sokkal ijesztőbb az egyesülésnek az a módja, amikor nem befogadás, hanem szétszóratás, megsemmisülés történik, mint például a core flavour című versben. Ebben a szövegben a határok eleve bizonytalanok, hiszen a környezet organikus metaforákkal történő megszemélyesítése élővé teszi az élettelen teret. Az olvasó emberi szervként, egészen pontosan tüdőként vizualizálja a bérház folyosóját, így a környezet mintegy reflektál a gangon dohányzó alak önpusztítására: „könnyű párnák, zsákszerű huzatok, / össze- összerándul körülötted / az élet puhateste, szivacsos tüdőszövet.” (core flavour, 13.) A szöveg azonban továbbfejti a látványt, egy bizarr metamorfózissá fokozva azt, melyben a hagyományos viszonyítási pontok elvesznek, és a cigarettázó személy önpusztítása a füstben feloldódás, az egyéni vonások elvesztésének képében realizálódik: „kafkával mérem az elváltozásod, ahogy idővel elszívod önmagad / és lassan már csak visszatükröződés vagy / a füst örvénylő felületén.” (core flavour, Uo.) A tájkép című szövegben azonban éppen a fényképen látható alak lesz az, aki formálja és egyben tartja a teret, ami leginkább egy kövér testre hasonlít: „mosolyogsz, megpróbálod / összefogni azt a hatalmas hájat, ami a / táj mögötted.”, „arcod tű. összefogja a kép / két oldalát.” (tájkép, 50.)

Élő és élettelen testek zavarba ejtő keveredésére szép számmal találni példát a szövegekben. A villamosra váró, munkába induló, szétesett, darabjaira hullott emberek identitásvesztését példázzák az alábbi sorok: „valaki a táskájában keresgélt / - valamelyik szervét, zsebkendőt, bérletet, / egy másik pedig az esernyőjével bajlódott.” A keveredés a tápláléklánc hierarchikus rendjére is hatással van: „az üvegfalra akasztott tüdő / idővel megsárgul, a szomszédok / átjönnek, letépnek darabokat, legyen / mit otthon a ragadozóhalaknak adni.” (játékok, 33.) A legrosszabb dolog nem az, hogy táplálékká válik, hanem az, amikor az ember már táplálékként sem tölt be semmilyen identitásteremtő funkciót, ahogy ezt az alábbi kép rendkívül érzékletesen kifejezi: „az vagy amit már nem / bírnak megenni. ami vasárnaponként / megmarad belőled.” (játékok, Uo.)

Élő és holt testek viszonyát világítja meg ötletesen az a vers, amelyben egy létra visszaemlékezik előző életére (figyelemre méltó a fájdalom hangjainak szembeállítása a termékenység toposzaival): „itt hagyták / a falnak döntve, még recseg, még nyög, / álmodik, hogy levele van, ága van, kérge / alatt törzse, gyökerei közt a zsíros, / termékeny, fekete föld.” (ecce 1., 75.)

A testreprezentáció szempontjából az egyik legjobban sikerült szöveg a négyrészes játékok első darabja. A vers kezdete a mikro- és makrokozmosz képzetét hozza játékba (egy halott rigó oszló tetemének párái etetik az eget), ezt követi a „hizlalt felhők érvágásából” alászálló eső. Az egek teljes kiüresedésének lehetünk tanúi: eltűnt repülőgépjáratok és csillagképek szürreális egymásutániságban ömlenek a megsebzett égből, a képet mégis a záró hasonlat teszi teljessé és ijesztően naturalistává: „eleinte szépen egymás / után, aztán, mint a szervek egy / felvágott hasfalon keresztül. mintha / valami vágóhídi dézsából öntenék.” (játékok, 31.) Nem elhanyagolható mozzanat az utolsó mondat gesztusa sem: egy ismert szófordulatra játszik rá (szakad az eső, mintha dézsából öntenék), összekapcsolva azt a hentesüzemekben szakszerűen feldolgozott testek mérhetetlen mennyiségével.

A test megjelenítését sok esetben metapoétikai reflexiók is kísérik. A szilánkok című vers utolsó sorai így hangzanak: „de az esti órák a sajátjaim. / itt megnyugszik a részeg város tekintete, / a papírra izzadt tinta, mint a bőrön át távozó toxinok, / sorok, / két pont közé / leírt távolság, / szavakká rendezett szilánkok.” (14.) A hasonlat alapján az írás folyamata részben egy, a méreganyagok kiválasztásának analógiáján alapuló tisztulási folyamat („a papírra izzadt tinta, mint a bőrön át távozó toxinok”). Tekinthető azonban egy rendszer megalkotásának is, a szilánkok egésszé formálásának, valami olyasmi létrejöttének, ami képes kitölteni, sőt, tartalommal megtölteni a vonzó-taszító játék nyomán leküzdhetetlennek tűnő távolságot. A kóbor című szöveg második versszakában ez áll: „most is érzem még apám tenyerét, / félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, / tintakék pigmentek a tengerek alatt.” (61.) Ezekben a sorokban az a fizikai fájdalom érzete („most is érzem még apám tenyerét”) találkozik az írás metaforájával („teleírtuk a bőröm”, „tintakék pigmentek a tengerek alatt”).

Hyross Ferenc bemutatkozó kötetének szövegeit olvasva határozattan állíthatjuk, hogy egy ígéretes és érdekes költészet első teljes, rendszerbe foglalt megnyilvánulásával van dolgunk. Az egyes verseken, illetve a kötet megszerkesztésén túl, az illusztrációk is kiemelkedőek. Nemcsak esztétikai értelemben, hiszen a borító belső oldalain, valamint a kötet többi lapján látható, halakat, fákat és madarakat ábrázoló rajzok a különböző szövegekkel, szövegrészletekkel is párbeszédet teremtenek. A mindennapjainkat, vágyainkat és döntéseinket befolyásoló tömegvonzással folytatandó szakadatlan küzdelem a kötet legfontosabb önreflexív gesztusa, amennyiben magára az írás folyamatára vonatkoztatva értelmezzük. Könnyen belátható ugyanis, hogy az igazi ellenállás és küzdelem akkor veszi kezdetét, amikor a lélek bonyolult és ellentmondásos érzéseit szavakká, versekké formáljuk, kísérletet téve távolságok leküzdésére, az üresség kitöltésére, és a különféle törvényeknek alávetett valóságtól való elrugaszkodásra.

• Dobás Kata
• Makai Máté

Utazás a határban

((Makai Máté: Koriolán dala. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016)

Bevett fordulat azzal kezdeni egy kritikát, hogy nehéz helyzetben van jelen kritika írója. Ezt a nehézséget most nem is feltétlenül a recenzált könyv szerzőjével való barátságom okozza, hanem sokkal inkább az, hogy a kezdetektől olvasója vagyok Makai Máté szövegeinek, vagyis már jóval azelőtt ismertem írásait, hogy a Koriolán dala megjelent volna. Olyanokat is, amelyek soha nem láttak napvilágot, de amelyekről sokat beszéltünk, illetve olyanokat is, amelyek végül a kötetbe nem kerültek be, azonban megjelentek máshol. Vagyis jelen kritika kockázatát az adja, hogy az általam ismert szövegvilág jócskán túlmutat a könyv határain – megelőlegezve ezzel saját benyomásaimat is, melyek szerint érdekes módon éppen ez, a határhelyzetek, határpozíciók tematizálása (s ezek felfejtése) lesz Makai Máté kötetének egyik fő csomópontja.

Mielőtt erre rátérnék, érdemes figyelmet szentelni a novellák elbeszélőjének/elbeszélőinek/szereplőinek. Ezek az elbeszélők nagyon is hasonlítanak egymásra, tulajdonképpen nem is feltétlenül kell több narrátorról beszélni, hanem inkább egyről, vagy egy elbeszélő különböző – eltérő időben és térben létező – variánsairól, ami már egyértelműen a novellaciklus felé mutató gesztus a könyvben. Makai elbeszélőjének és/vagy (fő)szereplőinek egyik legfontosabb jellemzője, hogy megfigyelnek. Ritkán részesei aktívan a cselekményeknek, a történéseknek, vagy minden csak megtörténik velük, vagy szemlélőként vesznek részt az eseményekben. Folytonosan reflektálnak önmagukra és másokra, vagyis olyan, mintha kizárólag egy kívülálló, értelmező pozíciójában tudnának csak mozogni. Ettől egyébként ők maguk is szenvednek, érzik a körülöttük lévő világ (legyen az drog, sport, zene) vonzását, minden hatással van rájuk, dönteni azonban nem vagy csak nagyon ritkán tudnak.

A Tapló című novellában Tamást kiválasztják élsportolónak, illetve bekerül az élsportolókat előállító rendszer előszobájába. A szereplőt azonban nem saját motivációja mozgatja, hanem csupán a megfelelési kényszer, véglegesítése miatt szorong: „Tamásnak kétségi támadtak. Képes lesz ő ennek a kiválóságnak megfelelni? Jónak tud-e majd látszani? El tudja-e hitetni, hogy ő egy tehetség, a KEEAK igazi sztárja, és nem pusztán az eredményei beszélnek helyette, általános megjelenése, karizmája, kisugárzása helyett? Legszívesebben felállt volna, hogy hazamenjen videojátékozni.” (83.) Bukását végül némileg kiszámítható módon önmaga okozza, megfelelési szándéka kényszeressé válik, a sporttársának próbál jó színben feltűnni, miközben nem veszi észre, hogy a közeg, amiben mozog, éppen hogy nem az emberi kapcsolatokon áll vagy bukik. A Makai által felvázolt világok (szinte mindegyik szövegre igaz ez) ugyanis az emberi tényezőt rendre kiiktatják, olyan hatalmi rendszerként működnek, amelyben az egyén csupán egy jól kiszámítható tényező, és akit szabadon lehet használni vagy megsemmisíteni. Ez a rendszer pedig elérhetővé és könnyen hozzáférhetővé tesz bármilyen kábítószert. A novellákban persze mindegyik fiktív névvel szerepel (ismeretlen növényi oldat, autovízió stb.), működésmódjuk kerül előtérbe, nem az lesz fontos, hogy mik is pontosan. A működésmód pedig teljes mértékben általánosítható, a függőség mindenkinél ugyanazt hozza magával – önmaga felszámolását és látásmódjának radikális átalakulását: „– Apa – kezdi Bernárd –, annyit láttatok csak, amennyit az ital látni engedett, nem többet. – Hát pedig én hiszem – vág vissza az öreg –, hogy jól láttuk, meg vagyok róla győződve, hogy csak dolgozni kell és minden a helyére kerül, nem kell gondolkodni, a gondolatok fognak elpusztítani téged – fejezi be végül.” (A ciprusi kísérlet, 45.) Az ismeretlen/megnevezetlen szert használó fiú és a „masszív alkoholista” apa párbeszédéből látszólag aztán a fiú kerül ki nyertesen, de hiába önti ki este a drogot, hogy másnap már nem fogja használni, hiába bújik este oda a barátnőjéhez (aki szintén szerhasználó), végül mégis egy tömegparanoia kellős közepén találja magát, másokat és önmagát is megsemmisíti –történik pedig mindez a Rendszer tudtával. Egyik szerhasználatot tematizáló novella sem válik didaktikussá, Makai Máténak nyilvánvalóan nem szándéka a moralizálás vagy valamiféle összeesküvés-elmélet gyártása a téma kapcsán, a szövegek sokkal inkább ennek a jelenségnek a miértjeire, okozataira és működési mechanizmusaira kérdeznek rá.

Az egyik kulcsszó a mechanizmus a Koriolán dalában, mert miközben minden kiszámíthatónak tűnik (még a szerhasználat vagy a művészet is), valójában a kiszámíthatatlanság és az abszolút automatizáltság közötti határmezsgyét is képesek megmutatni a novellák – és ez mindenképpen a kötet erőssége. Amennyiben ez a határpontot átlépik, abból mindig pusztulás következik. Ami ritkán következik be (például a már idézett A ciprusi kísérletben), általában a szövegek csak felvillantják ennek lehetőségét, és az utolsó pillanat előtt fejeződik be a novella. Ez éppenséggel időnként kicsit kiszámíthatóvá is teszi a történetek menetét, például a kötetkezdő Csapda ennek jó példája, hiszen az olvasó nagyjából a szöveg felétől már sejti, hogy a végén a mesterlövész válik a célszeméllyé: „– Én vagyok az – mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pontot látott. A háttérben az óra elüti a nyolcat.” (12.) Ennek pozitív ellenpéldája az Aurél a vászon előtt című szöveg, amelyben az elbeszélő értelmezését követhetjük nyomon barátja alkotói attitűdjéről, aki soha nem fejezi be egyik művét sem, viszont annál többet beszél a művészetről. A narrátor értetlensége végül egy megvilágosodásszerű pillanatban oldódik fel, amikor is rádöbben, hogy Aurél barátjának egyetlen befejezett műalkotása az öngyilkossága lesz. Az előbb említett novellával ellentétben a felismerés pillanata felfüggesztődik, és egy jövőbeli elképzelt leírással zárul a történet, melyből nem derül ki, hogy a rádöbbenés és az öngyilkosság, a művészetet beteljesítő pillanat egybeesett-e: „Aztán be a liftbe, fel a negyedikre, hogy végigcsörtessek a folyosón, kopogjak, rázzam a rácsot, aztán türelmetlenségemben, mert Aurél nem nyit azonnal ajtót, csöngessek is, s mikor végül megkönyörül rajtam, lihegve és bal kezemmel az ajtófélfának támaszkodva kinyögjem: – Mesélj! – és közben zihálok. [...] Aurél pedig mosolyog, kitárja az ajtót, és annyit mond, még mindig széles vigyorral az arcán, hogy »mesélek«.” (80.)

Vagyis, visszatérve ismételten a narrátor(ok)ra, főszereplőkre, nem csupán az lesz az egyik igen fontos jellemzőjük, hogy nem vagy csak néha lépik át közegük határait, hanem az is, hogy a határ-át-nem-lépései tulajdonképpen tekinthetők saját megfigyelő, kívülálló pozíciójuk kivetüléseinek is. A víziók egyszerre jelennek meg belső és külső képekként, egyszerre képződnek meg a technicista világokban mesterségesen, és jelennek meg a szereplők tudatkivetüléseiként – pontosabban fogalmazva az ezek közötti határok számolódnak fel. Ahogy azt Urbán Bálint, a fülszöveg írója is megjegyzi, a „teremtő paranoia birodalma ez, ahol az ógörög maxima szerint minden mindennel összefügg, minden mindennel kapcsolatban áll.”

Érdemes még röviden kitérni arra a már részben említett művészet-felfogásra, amely Makainál rendre előtérbe kerül. A novellák szereplőinek történeteiben meghatározó szerep jut az alkotóművészet több ágának: film, irodalom, zene, képzőművészet. A határok itt is egybemosódnak: nem lehet szétválasztani a műalkotásokat a szereplők életétől, több ízben az életet teszik valamilyen formában művészetté. Ennek a felfogásnak azonban semmi köze nincsen bármiféle metafizikához, vagy akár az irodalom romantikus felfogásához – noha ez a fajta nosztalgikus odafordulás több ízben megfigyelhető. Ez a jelenlétre koncentráló művészet-felfogás az Országúton című novellában csúcsosodik ki, és ez a rövid idézet mindegyik szövegre vonatkoztatható: „– Hát, ennyi, ilyen az egész. Az utazás. Hogy várom a titkot, aztán csak annyi a vége, hogy ott vagyok és kész, semmi titok és varázslat. De mit mondjak még?” (116.)

Összességében izgalmas kezdésnek tekinthető Makai Máté első kötete. Az értelmező és sodródó pozíciók egymásba folynak, vagyis mindig megtapasztalható egy olyan bizonytalansági tényező, amely a szó legklasszikusabb értelmében izgalmassá teszi a novellákat. Olyan szövegvilággal találkozhat az olvasó, amelyben éppen annyira lehet elmerülni, mint távolságot tartani, határon belül maradni, és túllépni minden határon – ez tekinthető véleményem szerint a Makai-próza legérdekesebb jellegzetességének, és talán ez az az irány, amely a későbbiekben is folytatható lesz.

• Nagy-Horváth Bernadett

Kocsma és könyvtár

(Centauri: Jákob botja. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016)

Vérlázító egyszerűsítéssel: kétféle író van (meg a sehova se tartozó harmadik). A bölcsész, aki régen éjjel-nappal körmölt (mint Balzac), újabban pedig hol ír, hol nyilatkozik. A „nem bölcsész”, aki az írás mellett erős gyökeret ver egy „hétköznapi” foglalatosságban, amint Saint-Exupéry pilóta volt, Melville bálnavadászhajón szolgált, Rimbaud fegyverrel kereskedett, Villon hivatásszerűen csavargott és koldult, Shakespeare Anglia legjobb lókupece volt. (Centauri: Saint-Exupéry első csókja)

A fenti sorok szerzője, a polgári nevét titokban tartó Centauri pedig gazdálkodó, állattartó, természetfotós és lelkes túrázó. Láttunk róla képeket, blogján és Facebook-oldalán követhetjük bejegyzéseit, végignézhettünk természetjáró túrái tudósítását, konkrét személyleírást azonban nem tudunk kapcsolni a szerzőhöz. „Ha angol név állna a címlapon, simán elhinném, hogy egy ragyogó amerikai regény briliáns fordítását olvasom.” (Tábor Ádám: Ex libris) Ha Centauri első regénye, a 2013-as Jégvágó Boldog Zoltán szavaival élve meglékelte koponyánkat, akkor a második, a 2016-ban megjelent Jákob botja padlóra küldött. A könyv látszólag egy Jack London életrajzi regény, a valóságban inkább egy útmutató kezdő kalandoroknak, kitaszítottaknak, és mint olyan, bibliai és mitológiai alakokat is eszünkbe juttathat.

Így a mottók életre hívják Odüsszeuszt, aki furfangos eszével győzte le ellenségeit és hosszú bolyongás után térhetett haza családjához. És az atyját, Izsákot megvezető Jákobot is, akinek tette után menekülnie kellett testvére, Ézsau haragja elől. Az idézett bibliai részlet Jákob angyallal folytatott tusáját és megigazulását mutatja be, melynek során elhagyja régi nevét és új, Istentől áldott nevet kap. Valahogy így születik meg a főhős karaktere is az 1890-es évek San Franciscójában. John Griffithből Jack lesz, itt azonban – Jákobbal ellentétben - hiányzik a transzcendens kinyilatkoztatás, hisz Johnny dönt, úgy, hogy megválik családjától és ezzel együtt nevétől is. „Próbáld megérteni: veszítsem el az utolsót is, ami még az enyém? Hogy miért kockáztatnék bármit is egy név miatt?” […] Kizárt, hogy csak annyira vigyem, mint az apám, bár fontos tudnod, hogy ő a legjobb ember, akit ismerek.” (74.) Johnny határait feszegeti, és gyermekkorától küldetését és célját keresi, azt, hogy „él-e benne(m) egy Odüsszeusz? (22.)

A tisztességes és befolyásolható apa felett a sötétség, a második feleség őrködik. „Titok, hogy Flora Wellman meddig él, de az már tudható, hogy meddig volt benne élet. Mindössze kilenc hónapig. A fogantatásom éjjele és a megszületésem közötti időben”. (223.) Flora Wellman a démoni erő, aki diftériás gyerekeit a gardróbba zárja, elveszi Jack nyári keresetét, nevelt lányát metszőollóval kopasztja meg, amikor meghallja, hogy egy fekete szemű és bőrű fiúról ábrándozik. Ellentéte Jack dajkája: „Jenny anyót abból az anyagból gyúrták, amely a lélek alkotója is. Jenny anyó a védelmező, forró és örök, fekete gyapot. Ízig-vérig lélek.” (78.) Ez a két, a végletekig kisarkított figura hozza be a regénybe a misztikus, földön túli világot. Van itt halottidézés, kísértetjárás és vérfagyasztó rítusok, mindez Flora Wellmann ízlése szerint. Hasonlóan egy-egy vonással megrajzolt figura az apa is, tudjuk róla, hogy tisztességes és naiv gazdálkodó, aki „nem találja a helyét a kapanyél és gereblye nélkül” (74.) és bármikor képes feláldozni magát, vagy fia jövőjét felesége jólétért. A miértekre azonban nem kapunk választ, nem tudjuk, milyen erő vonzza az apát ehhez az ördögi alakhoz. Jack ezekkel a tipizált szereplőkkel egyfajta magánmitológiát teremt, megkonstruálja saját meséjét gonosz boszorkánnyal, jóságos varázsdadával és az elátkozott királlyal. Ebből a történetből nem maradhatnak ki a barátok sem. Potti, az írástudatlan rakodómunkás, „aki kínok kínjával öltött ember alakot” (61.) mindenhová követné Jacket. És Luise, a piprerkőc értelmiségi író, akit pedig főhősünk követ. Jack a két világ közt egyensúlyoz, matrózként két hajóút alatt rangidős lesz a Red Snow-n, tekintélye van a kikötőkben, a polgári világban azonban rosszallóan méregetik a fiút.

A barátokhoz hasonlóan a nők is egy-egy világ képviselői. Miss Coolbrith a könyvtárosnő teszi férfivá a gyereket, az iskola befejezésére, írásra ösztönzi. Chieka, a gésa egy idegen, a hagyományok és tisztelet uralta világba vezeti a fiút. De Jack önző, és azt gondolja, dacolhat a törvényekkel, ő lesz a lány első férfija, amiért a gésa hatalmas árat fizet. Mia, a Zenebona vak királynője a szabadságba, a tengerre és kalózkodásra csábít. A fiú nőknél aratott sikere egyszerű: egyrészt egy támogatásra szoruló kisfiú, a nők etetik, itatják, és fürdetik. Még a bordélyokban is egy rituális fürdéssel kezdődik a légyott, úgy, ahogy az először Ina Coolbrith-szel történt. Másrészt pedig egy igazi harcos, aki még egy angyallal is megküzdene, mint Jákob, hogy megváltást és boldogságot nyerjen. Ő az, aki a sorscsapásokat lehetőségre fordítja át, a csavargás miatti börtönbüntetés a behívója lesz a kikötők kemény világába. Az első lépések után a szerencse mindig kegyeibe fogadja, még a betegség is elviselhetővé válik, ha gyönyörű könyvtárosnő ápolja és csókolja az ember fiát. Egy durva kezű matróz művelt, úrinők ágyában. Igen, ő Jack.

Ha leülsz mellé, akkor nehezen szabadulsz, mert Jack sokat beszél. Főleg a regény elején, az invokációban „összevissza pofázik” (34.), magában beszél vagy drámázik. „Talán mert abban a tévhitben élsz, hogy nem lehet gyengéd egy véres kéz, és aki az alvilágból jön, nem hozhat semmi jót.”(15.) Fogadkozik, mentegetőzik a matrózlét mocska miatt, kesereg a nők hűvösségén. Figyelemre és elfogadásra vágyik, de az ellentétes hatást váltja ki. Ha ezek után is vele maradsz, akkor azonban kellemes társaságod lesz, persze csak ha jó hallgatóság vagy. Az invokáció után következik a hosszúra nyúló seregszemle, rengeteg név és történet, ez még fárasztó és kevésbé szórakoztató. De Jack belemelegszik a történetmondásba és a közelmúlt eseményeinek bemutatása után egy frappáns és éppoly trágár átvezetéssel a régmúltra, gyermekkorára vált: „Hogy rohadtál volna anyádba! Hallod, Johnny? (73.)

Kitűnő érzékkel nyújtja el a percet és sűríti össze a hónapokat, így válik dinamikussá a történet. A kalandok ciklikusan ismétlődőek, hiába Chieka intése: „Kerüld az ismerős helyzeteket!” (515.) Jacket ösztönei és persze alkohol a pénz és a nők midig tévútra vezetik.

Beszélőnk remekül ért az atmoszférateremtéshez, bármilyen tájat, vagy helyzetet képes úgy megjeleníteni, hogy azt érezzük, részesei vagyunk a történetnek. A végtelen puszták, az óceán, a Sherman-szigetek, vagy csak a szobává alakított raktár: narrátorunk szavaira mind-mind megelevenednek. „Megbotránkozhatott volna a látottakon, ám Shepard megbocsátóan mosolygott. A csizmáját ludak kopogtatták, a vállára meg egy galamb ült.” (97.) Így jelenik meg az egykor jobb napokat látott családi birtok a pusztulás napjaiban.

A narrátor tapasztalt öregként beszél: „Ismered a csöndnek azt a fajtáját, amivel az ember élete során csak néhányszor találkozik? Amikor a rémülettől a világ örökös mozgása percekre is elakad” (81.) Született mesélő, a nyelv számára játék:

‒ És mondja, temethetjük őket egy koporsóba?
‒ Kedves asszonyom, mi másba akarná? A törvény szerint sincs mód másra.
‒ Félreértett doktor úr. Azt kérdeztem, hogy feltétlenül szükséges-e két koporsó, vagy elég egy is?”(81.)

És bármikor kapható egy kis élcelődésre és humorra, ezen alkalmakkor gyakran parodizálja önmagát, hisz nagyon jól tudja, milyennek látja őt a világ. „A hollandus csodálkozva kapkodta a ruháit, s csak bámult rám, talán az járt a fejében, miféle szokás lehet ez, hogy szőnyegbe csavarva hoznak fel, mint egy órisápalacsintát.” (510.) Emellett anyja és San Rafael-i spiritiszták is pellengérre vannak állítva, oldva ezzel a hozzájuk köthető rettegést és a haragot. „Louise farka olyan volt számukra, mint keresztényeknek a szent Grál?” (111.)

Néha azonban a beszélő elragadtatja magát, itt jönnek a közhelyek és az öncélú hasonlatok. „Az az igazság, hogy néha olyan szeszélyesen terjednek a hírek, mint a cunami hullámai.” (36.) A regény egyes helyeken túlírt, ilyenkor felsóhajt az olvasó és gyorsan továbbhalad. Ezt és a kezdeti lelkesedést, a szereplők hadát leszámítva azonban jól mulatunk. Jack bódult döntései következtében a feszültség állandóan fennmarad, mindig folyik a vér, vagy valamilyen alkohol, ha pedig unatkoznánk a fedélközben, akkor Flora Wellman szelleme ráz fel minket. Jack történetmondása szórakoztató, néha szabadszájú és humoros.
Ahogy a történet végére érünk, elkezdhetünk gyanakodni, hogy mesélőnk, nem pusztán gyötrelmes ifjúkorát, egzisztenciális válságát kívánja megosztani velünk. „Itt fekszik előttem a múlt, és halott.” (9.) Így kezdődik és zárul a regény. A titokra azonban csak a regény végén derül fény, akkor, amikor megismertük és megszerettük Jacket. Igazi gazfickó, remekül ért a meggyőzéshez, álcázáshoz és a meséhez is. Regényünk végén pedig magához veszi Jákob botját, letörli, majd visszahúzza a tőrt és elindul a kocsmába vagy a könyvtárba.