Proleptikus gyűjtemény, avagy a folytonos mozgásban megmutatkozó líra
(Kukorelly Endre: Mind, átjavított, újabb, régiek. Libri Kiadó, Budapest, 2014)
A Kukorelly Endre irodalmi munkásságáról írt szövegeknek már a címe is beszédes: „Ingajáraton a konfesszió és a fikció két partja között” (András Sándor), „Trial and error” (Balázs Imre József), „Műnemi és műfaji transzformációk” (Harkai Vass Éva), „Monumentális töredékek” (Németh Zoltán), „A szó és a mondat poétikája között” (Odorics Ferenc). S a Farkas Zsolt-monográfia (1996) után írt könyvek címe is hasonló: Az otthonos idegen (András Sándor, 2011), Szív és nők, igen és nem (Harkai Vass Éva, 2012). Ez a költészet tehát, úgy tűnik, ambivalens szópárokkal vagy szintagmákkal írható körül, a címek valamilyen köztesség-állapotra reflektálnak, mind a megszólalás mikéntjének formai, mind tartalmi változásai, alakulásai tekintetében. Farkas Zsolt is erről tudósít kötetében: ez a művészet szerinte egyszerre elszakadás és visszatérés, elit és populáris, játékos és komoly, benne van az én és a másik, a helyesség és a helytelenség, a szemérmesség és a magamutogatás. Továbbá provokatív és konzervatív, hagyományos és újító, totálisan értelmes és egyúttal értelmetlen, az explicit és az implicit határán mozog, illetve a líra és próza közötti átjárás jellemző rá. E könyv születésekor az eddigi életmű fele sem volt még kiadva, mégis máig evidens, feltörhetetlen alapkövekké váltak ezek a kijelentések.
A rekollekció és az újraírás kritikai aktusa már az Egy gyógynövény-kert (1993) idején jelentőssé vált, ami száz vers újraközlését vitte véghez. Kukorelly lírája a kezdetektől önreflexív: szembesít és számvetést tart, miközben az útonlét móduszára hívja fel a figyelmet. Folytonos a feszengés, a nyugtalanság, az elégedetlenkedés, de éppúgy jelen van a nyomot hagyás, mint a minél jobb nyomot hagyás igénye is. Egy darabig lehet ugyan halogatni a kötetpublikálást, egyre közelebb kerülve a vágyott színvonalhoz, s visszatartani addig, amíg nem érzi az ember vállalhatónak, amit létrehozott – így halogatott Petri is, mert „József Attila után nem lehet verset írni” –, de egy idő után talán erősebb a kitörni vágyás akarata, mint a felülvizsgáló igény. József Attila első kötete 17 éves korában jelent meg, Petrié 28, Kukorellyé 33. Kukorelly sokáig kivárt, a rendszerváltásig három versfüzete jelent csak meg, majd a gát áttörését folyamatos könyváradat követte: prózák, esszék és versek, egymást váltva. Kukorelly több mint húsz kötetének legalább a felével nincs megelégedve, pedig írásmódra vonatkozó alapvető szemléletváltás ezekben nem történt: a később újraírt versek első változatain is kiviláglik a tudatos építkezés és rendszerezés gesztusa, „[p]atikamérleget használ, és ráteszi még a szóközöket is.” (Németh Gábor: Ha megy, mi van az alatt. Nappali Ház, 1991/1−2.) Sokszor már-már jelentéktelennek tűnő tipográfiai változások, névelők és kötőszavak cserélése, elhagyása vagy tördelésbeli újrarendeződés történik (Kukorelly fontosságot tulajdonít ezeknek a minuciózus változtatásoknak is), máskor az új kötetkompozícióban elfoglalt helyhez alkalmazkodás, az újracsoportosítás miatt esik át fésülésen egy-egy szöveg vagy épp az idő múlásával előbukkanó hibák kiirtásának kényszerítő igénye munkálkodik (a korábbi változatokat eltörölni, felülírni, átértékelni, túllépni vágyás). Ha abból indulunk ki, hogy minden szöveg szövetszerűen működik, akkor a korábbi verziók is újraírások, összefércelések, s így minden mű eleve kollázsként (kommentárként, citátumként) értelmezhető – véli például Antoine Compagnon vagy Roland Barthes. Kukorelly a tárgyalt kötet összeállítása során a szerző (auctor) mellett a lejegyző-másoló (scriptor), az elemző-jegyzetelő (commentator) és a gyűjtő-szerkesztő (compilator) köntösét is magára öltötte a cél érdekében (mert belső kényszer javítani a hibákat), de nem szívesen tette (mert nem jó visszatérni). A fülön azt olvashatjuk, hogy a szerző amellett, hogy költő és író, „volt többek között sorkatona, kézirattáros, szerkesztő, újságíró […]” is. Az ezekhez kötődő feladatok közös halmazában ott található a rend – a rendszerezés, a rendkeresés, a rendszeresség, továbbá megbízhatóság, a fegyelem és a figyelem igénye. Kukorelly eddig megjelent válogatott versei is új rendbe helyezték az életmű darabjait, némiképp át is írva azokat, ez a kötet azonban (nyolc évvel a Kukorelly Endre legszebb versei után) a rekollekció rekollekciójának tekinthető. A darabok permutációja nem kronologikus, Kukorelly nem kötetek szerint halad, a versek összekeverednek és újrarendeződnek, kis tükrökként, mint a kaleidoszkóp darabjai. Az így létrejött is csak egy lehetséges változat: a kaleidoszkóp által mutatott kép pillanatnyi villanása. Az ismétléses permutációk száma egy ilyen terjedelmű lírai életmű esetén szinte végtelen.
Egy-egy szöveg jelentését minden átrendeződés árnyalja: a kötetben elfoglalt hely, s a szomszédos versek hatással lehetnek az egy-egy szövegről kialakuló interpretációinkra, tükröt tartva, hiszen „[a]z írás tükör.” (7.) Ezzel a versmondattal indul az ELSŐ KÖNYV, amely egyetlen lírai darabot tartalmaz, a felütésként szolgáló, ars poétikus Vojtina-redivivust (2003). Ez nemcsak újjáéleszt vagy újra feldolgoz, hanem betagozódik egy folyamatba is, továbbviszi az esztétikai tapasztalat és a költői mesterség már Arany János művében felmerülő („Győzz meg, hogy ami látszik, az a való: / Akkor neved költő lesz, nem csaló”), majd József Attila lírájában („a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit”) ismét tematizálódó problémáját. A Kukorelly-vers a citátumokat mottóként használva hozza mozgásba a hagyományt. Az intertextusokkal teli verstest ugyanakkor túl is lép önmagán: a működésmód nem öncélú, inkább leltárként szolgál ahhoz, hogy a szöveg feltárja: problémái, attitűdjei költőgenerációk óta magunk előtt gördített kérdések, amelyekre az éppen aktuális jelen időben adott válaszaink mindig kissé módosulnak, és sosem kizárólagosak. A költészet viszonylagos, az esztétikai elvek és a költői nyelvek folyamatos mozgásban jönnek létre, koronként és szerzőnként, s mint látjuk: kötetenként, versenként is formálódnak, így nincs egy örökérvényű, végleges fogódzkodó.
Az első vers elbizonytalanító, kibillentő és a tézist már anticipáló attitűdje után enumeráció jelleggel vonul fel a MÁSODIK KÖNYV száz, szigorú mércével kiválasztott verse („összegyűlt már / minden, ami majd elkisér” – Előcsarnok, 15.), ezek mint a lírai életmű legjobbjai, demonstrálják e kötet létjogosultságát. A korábbi verseskönyvek mindegyike helyet kap néhány művel: A valóság édessége (1984), a Manière (1986), az Én senkivel sem üldögélek (1989), az Azt mondja, aki él (1991), az Egy gyógynövény-kert (1993), a Kicsit majd kevesebbet járkálok (2001) és a Mennyit hibázok, te úristen (2010) is bemutatja kiemelt darabjait. Az átírást még a klasszikus, kötetcímadó versek sem úszták meg, A valóság édessége című darab utolsó sora például „de nem figyelnek oda.” helyett az új változatban a nyomatékosabb „de senki nem figyel oda.” lett. Az Azt mondja, aki él néhány kötőszó elhagyásával sűrűsödött: „[…] Azt mondja aki él, hogy lenni csak, / egy kicsit is lenni nem lehet. / Az élők, ahogy vannak, lépkednek / csak, mint a gép. Lépnek úgy, / mint a gép. Mint a gép, Uram.” (50.) A vers rengeteg konnotációt magában foglal, a politikai olvasattól a performatív iterációs alakzat által létrejövő imaként értelmezhetőségen át a fiziológiai elemzésig (amelynek során például az élő szervezet mechanizálódásának vizsgálata, s az ismétlés által létrejövő mintagép magyarázata is megtörténhet).
A HARMADIK KÖNYV-ben a legújabb versek tárulnak elénk, amelyek létére a borító tipográfiája nyomatékosan felhívja a figyelmet: a betűk az újabb szóalakban a legnagyobbak, majd ezt méretben a mind, kisebb betűvel az átjavított és a régiek követik. A hangsúly eszerint legnagyobb arányban az új versekre kellene, hogy essék? Az újabb versek ciklusában, vagyis a Hegesztés, heg, Hegel, hegedűtok alcíműben a címadón túl tizennégy vers szerepel, amelyek 2010 és 2014 között keletkeztek. Ez a rövid ciklus tartalmában mintegy összefoglalása az egész kötetnek, s ezzel együtt a lírai életműnek. Megerősíti, hogy három évtized múltán is (alapjaiban) ugyanaz a fontos – bár kiegészül az öregedés és a visszaemlékezés egyre mélyülő szólamaival –, visszatérő közege a kert („ez a kertem. ez hullott alma. ez fa, ez meg bokor. / Ülök a kert / közepén, szeder is van.” – Lassan halni, 173.), a politika (Döntés a napirend kiegészítéséről), a nők („behoz / tuk a csavot mert / csajozott baszd meg” – Hegesztés, heg, Hegel, hegedűtok, 158.), a szociális részvét („összeszorul a szíve” – Hegesztés, heg, Hegel, hegedűtok, 159.) vagy a foci és a hit (Mindent Kiveséző Jóisten. 3x17 sor). Az önvizsgálat („majdnem mindenhez azonnal / hozzászokik, öröme / közönybe / vált, használ, elhasznál és megun akárkit, / kicsordul tőle / a könnye” – Élet és nem ezeket ismételgetik 13/10/10, 155.) és az önreflexió („ez most nem metafora” – Kék, jó, szép, nagy, hosszú, hibátlan, 168.; „és nincs túl nagy kedvem verset irkálni” – Mindenhez közelebb, 176.) pedig fontos összetevője az emlékezés és (re)konstrukció, rekollekció működésmódjának, amely által az egyes, különálló darabok össze is függenek egymással: noha „[t]örött / a kép, de nem nagyon.” (Pálya). A Most jó és a Túl sok mintha egymásra felelne: „kipakolom / a hűtőből a- / mit tegnap betettem,” (164.); „tenger sokféleség fakad / mindabból, ami egykor egy vala,” (161.).
A négy részből álló Hegesztés, heg, Hegel, hegedűtok a heg szótőből kiindulva fűzi egymásba asszociációs láncait. A négy rész zárójelbe tett címei és a négy heg-gel kezdődő szó a főcímben arra sarkallják az olvasót, hogy ezekkel összeolvassa a darabokat. A heg mint a sebek után maradó, elsősorban esztétikai nyom, var, a hatások és az emlékek elűzhetetlenségét mutatja meg. Az első rész Nemes Nagy Ágnest idézi: „en en á húsz / éve meghalt […] ha erre / gondol megáll / leül eláll kicsit a / szíve / szívverése”, mint Tóth Krisztina Hála-változata („Nemes Nagy dolgot! […] mennyi kanyargó seb, mi nem heged be”), amely az elődök eltörölhetetlen hatását tematizálja, talán éppen József Attila vérköreire és az Óda „[m]int alvadt vérdarabok, / úgy hullnak eléd / ezek a szavak.” egységére utalva. A heg mint a gyógyuló seben keletkező, váladékból és vérből képződő, megkeményedő barnás réteg, var jelentést is magában hordozza, mindenképpen a gyógyulás, a sérülés utániság állapotára utal. A második rész proleptikus módon vetíti elénk a hegképződést, hiszen a heg egy már gyógyult sebre, egy új kötőszövet létrejöttére utal, itt pedig a fizikai sérülésről („elsodort / baszd meg a troli / ki kellett hivni / kihivta egy no / a mentot bevitt”) és az önironikus lelki sérülésről, kudarcról értesülünk. A megemésztés, a sebből hegképződés a vershelyzet szituációjához képest egy következő lépés lesz. A Hegel névvel összeolvasható harmadik rész a sírást viszi színre, annak előtörését és abbahagyhatatlanságát. Hegel, aki filozófiájában a zárt műalkotásra épít, talán a versvégi lezáratlansággal hozható összefüggésbe: a szöveg az abbahagy szóval, csonkoltan végződik („aztán elég jó lett aztán abbahagy”). Ugyanakkor, ha az előző rész ékezetnélküli nyelvezetéhez hasonlóan hegelként olvassuk ki a szót, akkor a ’heget képez’ konnotációja is felismerhetővé válik benne. A negyedik rész a sírás helyett az összeszoruló szívet ismétli refrénszerűen a városi tér bejárása és szemlélése közben, amelyben a hegedű összeolvasható a sírással, illetve a tok az utcazenészek elé kirakott perselyként idéződik meg az aprópénz emlegetése révén („egy nő kijön a boltból / és számolgatja az aprópénzét”). Mándy Iván is eszünkbe juthat, akinek prózájában folyton felbukkan a hegedű, hasonló kószáló, utcai leírásokban, szituációkban is.
Az eddig megidézett magyar elődök mellé odakerül Hölderlin neve is. A negyedik és ötödik könyv ugyanis – amelyek kevésbé újrastrukturált, de mégiscsak újraírt ciklusok – két kötetet idéz fel: a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-t és a Samunadrágot. Az előbbi 1998 és 2014 között keletkezett, ez a kilencbetűs című ciklus kilenc, egyenként kilenc versből álló alciklust tartalmaz, amely versek mindegyike a citált költő nevének egy-egy kezdőbetűjével van megjelölve – így olvasható össze Hölderlin neve akrosztichonként az egymás után következő versek címéből, mind a kilenc ciklusban. Ebből az okból kifolyólag e ciklus darabjai nem kombinálódtak új felosztás szerint egymással vagy más versekkel, azonban az egyes darabok itt is formálódtak. A ciklushoz fűzött magyarázat szerint Kukorelly nem idézi, hanem használja Hölderlin német szövegeit, amelyek ért(elmez)ése nem feltétele a megértésnek. Hozzáteszi ugyanakkor ezt a mondatot is: „A könyv megjelenése után is dolgoztam a verseken, javítottam, cseréltem.” – valószínűleg nem az egykori Hölderlin-kötetre, hanem a jelenleg tárgyalt gyűjteményre utal, mint ahogy a HATODIK KÖNYV-höz tartozó jegyzet sem csak az utána következő részre reflektál, hanem explicite például a MÁSODIK KÖNYV egyes darabjaira is (ráadásul a megjelenés utáni revideálás az egész kötetre fennáll, nem volna szükséges kijelenteni egyedül e ciklusra értve). A magyarázatok kizárólag a tartalomjegyzék egyes részeiben bukkannak fel, maguk a ciklusok nem tartalmazzák azokat, mintegy rejtett elő- vagy utószóként, használati utasításként olvashatók össze.
Ezáltal az üzenet különlegessé válik, ugyanis az olvasót előre tájékoztatja a nyomtatott szöveg utáni tevékenységéről, ráadásul múlt időben, ahogyan – autoreferenciálisan olvasva – a fenti tényről nem írhatna a megjegyzés írója a kötet megjelenésének időpontja előtt. Tehát egy olyan jövőbeli tevékenységről számol be, amely számunkra a jelenben már leírható a múlt idő fogalmaival, mert már a múlt része (vagy még mindig tart). Ez a kulcsmondat egyszerre kelti a megelőzöttség és a retrospekció látszatát, mégis inkább proleptikus, előretekintő az emlékezet, a köteten túlmutató kontextusokra utalásként, instrukcióként értelmezhetjük. Ez az üzenet kivezeti az olvasót a könyv lezártságának képzetéből, s felkészíti tartalmának újabb, lehetséges jövőbeli változtatásaira, arra, hogy – ahogy az összes eddigi – ez a kötet sem tekinthető lezárt műalkotásnak. Az itt közölt, újraírt darabok is csak (legalább) két lehetséges jelentés közötti állapotot tükröznek, a közöttiségben billegve saját eseményszerűségükre hívják fel a figyelmet, azt mutatják meg, mennyire képlékeny egy-egy műalkotás határa.
A Komolyabb dolgok hat és háromnegyed éveseknek alcímű Samunadrág (2005) pedig azért kivételes, mert az összegyűjtött versek között ritkán szoktak szerepelni a költők gyerekversei. A Samunadrág elé fűzött magyarázat viszont átvitt értelemben akár az egész kötetre alkalmazható: „minden összemegy. Meg vissza, le és föl” (427.) – talán azért váltak a gyerekversek is a kötet részévé, mert az identitásnak része a gyerekkori tapasztalás is, s itt mintha a hat könyv által egy férfi hat évtizede summázódna. Ugyanakkor a könyvekre osztás mindenképp előhozza a Biblia képzetét is, s ezáltal valamiféle univerzalitásra, összefoglalásra, kinyilatkoztatásra törekvést is magában hordoz az egyébként a Biblia fizikai súlyával vetekedő kötet. A jó gyerekversek tulajdonképpen jó „felnőtt versek” is, tehát ezek egy ilyen gyűjtemény részeként még inkább átértelmezhetők, mint a többi vers.
Ami ezután következik, az a száz legjobb versen túli költemények összesnek tekintett gyűjteménye – elhagyva néhány, ma már nem vállalhatónak érzett darabot. A Minden egyéb (1968–2014) címet viselő HATODIK KÖNYV szintén önreflexív magyarázatot tartalmaz: „Néhány darabhoz nem nyúltam. Többnél minimális változások történtek a központozásban. Legtöbbet eléggé átírtam, többet radikálisan, így történt a MÁSODIK KÖNYV egyik-másik darabjával is. Néhány verseskönyvben megjelent kínos-reménytelen darab [itt felsorolja, mik ezek] egészen kimaradt, felejtsük el, mások más (próza-, illetve esszékötetekbe kerültek.” (430.) De vajon lehet-e egy egyszerű „felejtsük el” felszólítással befolyásolni az emlékezetet, képes-e ez a kijelentés performatívvá válni és affirmatív cselekedetet működtetve eltörölni olyan korábbi szövegeket, amelyek már nyomot hagytak az irodalom testén? Foucault így ír a könyvről mint az írott mű megjelenési formájáról: „hiába mutatkozik […] kézbe vehető tárgynak […] egysége változékony és viszonylagos” (Michel Foucault: A tudás archeológiája, ford. Perczel István, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2001, 33.), Hans Ulrich Gumbrecht szerint pedig minden mű értelmezése a kiadással kezdődik, a filológiai tevékenység ugyanis nem pusztán kiegészítő funkcióval bír. (Gumbrecht, H. U.: Die Macht der Philologie. Über einen verborgenen Impuls im wissenschaft lichen Umgang mit Texten, ford. Joachim Schulte, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002, 15.) Ezzel együtt felmerül a kérdés: vajon megtörténik-e egy szöveg lezárása, rögzítése a publikálás során, révén? S a javított, újraírt szöveg vajon ugyanannak a szövegnek, egy másik szövegváltozatnak vagy új versnek tekinthető-e?
A hagyományos értelemben vett újraírás (a saját mű újragondoló, javító, átíró attitűdje) a 21. századi költészetben olykor a meglepetés erejével hat, nem szoktunk hozzá, azon túl, hogy az eredetileg folyóiratokban megjelent versek első kötetbe gyűjtésekor egységesítés, emendálás szokott történni. Pedig régi hagyományokhoz nyúlik vissza az átírás: a 18–19. században mindennapos jelenség, Csokonai például három-négy verziót is hagyott maga után verseiből, de Kazinczyról is tudható, hogy szinte összes költeményének több változata létezett, még ha nem is jelent meg mind nyomtatásban. A filológia általában az ultima manus elvét követi, ami az utolsó nyomtatott, a szerző által jóváhagyott szövegváltozatot preferálja (ez megfelelne Kukorelly vágyának), de a klasszikus kritikai kiadások feltüntetik az esetleges változtatásokat is, egyúttal eldöntve, melyik szövegváltozat tekinthető hitelesnek, alapszövegnek (editio princepsnek). Az elmúlt néhány évtizedben már genetikus szövegkiadások is készültek, amelyek a különböző szövegváltozatok együttes és egyszerre történő olvashatóságát tűzték ki céljuknak – ilyen H. W. Gabler Ulysses-kiadása, s hasonló igényű a Stoll Béla által közreadott József Attila-összes is (szintén 1984-ből), bár ez utóbbi a variánsokat csak lábjegyzetben közli. Az át/újraírásra tehát vannak példák a 20. századból is, Szabó Lőrinc is átírta negyvenévesen az első négy kötetét: „az idő nem dönt el semmit, mert valószínűleg én döntök el mindent” – írta e gesztus kapcsán Kukorelly (erről lásd Kukorelly Endre: Szabó Lőrinc I., Élet és Irodalom, 1997. március 28., 17.), amely – Kulcsár-Szabó Zoltán szerint – „a múltnak a változó időbeli perspektíva által kikényszerített folytonos újrateremtéseként írható le és amelyre az átírások mellett elvileg a húszas években írt költemények felvétele az 1943-as Összes versei számára összeállított új, Régen és Most című ciklusba éppúgy alkalmat kínál, mint ahogy a Tücsökzene önidézetei, illetve – egyáltalán – kompozíciója is idesorolhatók ebből a szempontból.” (Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében. Ráció Kiadó, Budapest, 217.)
Nemrég megjelent Gergely Ágnes Viharkabát (2016) című verseskönyve, amely az első kötettől (Ajtófélfámon jel vagy, 1963) veszi végig az eddigi verseket, jelentős szűréssel. Néhány éve Térey János is megújította első kötetét, a Szétszóratást (1991), annak 21. századi önmaga nézőpontja, érettsége és igénye szerint, sok analeptikus változtatással. Ebben nagyobb cserék is fellelhetők, míg itt a nyelvmegújítás és tartalmilag is a jelenkori világhoz igazítás a cél, az emlékezés közbeni, megváltozott nézőpontra történő ráismerés, Kukorelly számára inkább a pontosítás, a lehető legadekvátabb és redukáltabb, hibákat mellőző változat megtalálása. „Az életet barátom szétszórja itt az élet.” – idézi Szép Ernőt Tandori Dezső a Kukorellyről és átírási mechanizmusáról szóló írásában. (Tandori Dezső: Az életet barátom szétszórja itt az élet (Jó sok minden - na, és reméljük, főleg ő maga – K. E.-ről). Alföld, 1993/4, 31‒40.) A szétszórás az új elvek mentén való összeillesztést is magában hordozza Kukorelly líraműködésében, benne van a rendre, a rekollekcióra törekvés. Az egyes versek eseményszerűségükben mutatkoznak meg, egy-egy kötetkompozíció darabjaként más áthallások és összefüggések mentén válnak értelmezhetővé. A módosulások a korábbi kötetekre is visszahatnak, képesek hálózatszerűen működni. Ezt a mechanizmust már a legelső kötet hátsó borítójának leírása („ahol lakom, romantikus a táj, az egyirányú úttestet gyalogjárdák övezik. Most tataroznak a környéken, szépül a város, és jó nagy zörejt kelt mindenki.”) megelőlegezte. Ez a tudatos huzalozottság a versekben is tematizálódik: „Gyakran ugyanazokat mondom el, / és ugyanúgy mondom el nekik, mert / egyszerűen ilyen ez a gépezet. // A ruházatom összefog. / Összefüggök egy csomó dologgal.” (A valóság édessége). Ez a sokszor gépiesnek ható, egyszerre neoavantgárd és posztmodern örökséget tömörítő iteratív szövegkorpusz az újraírás, a szöveghatárok és az ismétlés problémája által mindvégig a kimondás dilemmája körül kering. Az én kizárólag performatív módon, az újra és újra elbeszélés által és annak során létezik – a gondolat pontos megfogalmazhatatlanságának és folytonos újrapróbálkozásának kísérletei közben. Az énkonstrukció leképezéseképp a vers sokszor töredékes vagy szándékosan halmoz hibát hibára, mesterséges nyelvezet használva. A mimetikusság felől válik értelmezhetővé a kötet két egyben maradt ciklusa: hiszen a H. Ö. L. D. E. R. L. I. N.-kötet és a Samunadrág is új nyelvet épít, míg az előbbi allúziókból konstruál destilizált, elbizonytalanított-széttöredezett nyelvezetet, utóbbi a gyereknyelvre játszik rá. A szótagok és szóhatárok megváltoztatására, s a gyermeki naivitással megjegyzett és kimondott hibás vagy töredékes szavak mivoltára rájátszó nyelvezet egy titkos, mágikus érzetű nyelvet eredményez. A ciklus a Nadrágá című verssel végződik („Na, drágám, / ez most vagy a Samu nadrágja, / vagy összement, / mint”), amely a befejezetlenség és a továbbírhatóság megelőlegező zárlatát nyújtja az olvasó számára – e gyűjteményben még inkább, hiszen a gyerekkötetben ez a vers középre zárva jelent meg, itt viszont balra zártan: így a sor eleji mint az utána álló szemantikai és tipográfiai hiánnyal még kifejezőbb zárósor. Jellemző a gyűjteményre ez a típusú javítás: sok versnek csak a szedéstükrön belüli igazítása vagy a sortördelése változott meg, néhol vesszők és kötőszavak cseréje, elhagyása történt csupán. Más versek új formát kaptak, s előfordul az is, hogy egy hosszabb vers egy versszaka önálló életre kelve új verscím alá kerül (pl. Felesleges idő). A változtatásokra összességében jellemző a szintaxis egyszerűsítése, a lecsupaszítás igénye és a tudatosság, noha „[í]rással kapcsolatos kijelentéseket / Kellő reflexióval akárki tehet.” (Vojtina-redivivus, 9.)
Izgalmas tehát a kötet eseményszerűsége, a felfejthető (világ)irodalmi rétegzettsége és a változtatások filológiai lekövethetősége, amelyek mozgása tovább zajlik a vizsgálat során is, hiszen ez a költészet „[m]ár-alakulat, még-alakulás, / Ez a pont így van, s nincs cserébe más, […] Olykor rátér, […] valami / Gép, alig-bírható, nem-hallani, / Bennem / A versgyártásra. Beüzemeltem.” (9.) – szól a Vojtina-redivivus felütése –, s „[n]yugodtan engedd, hogy az egész hasson, / És írj le 1 szót. Írd eleve át, / És hajítsd ki valahány harmadát, / Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. / Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja, / Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad, / Ha el nem felejted. Ha el nem rejted.” (11.)
Ahogy az én identitása részletekből épül fel, s folyamatos mozgás, változás közben hozza létre önmagát, úgy a szövegek integritása sem kőbe vésett. A versek konstellációja idővel ugyanígy változhat, hiszen e kötet szellemi birtokosa egyszerre szerző, szkriptor, lektor, korrektor, kritikus és persze gyűjtő. Amit létrehoz, az pedig egyszerre lezárt és javítható, égi és földi – mint ahogy a borító is, amely szétkent színeivel átmenetet hoz létre: a kék és a sárga színek keveréséből jön létre a zöld. Mallarmé szerint egy könyv se nem kezdődik, se nem végződik, legfeljebb olyan, mintha kezdődne és végződne. Kukorelly kötete is ilyen: úgy állítja elénk a lételméleti problémákat, hogy nem engedi közben az én előtérbe tolulását, sokkal fontosabbak annál ugyanis a viszonyok: az én és a külvilág határa, az én és a másik, az ember és a gép, a természeti és a mesterséges elkülönülése. A költészet, az írás születése önfelszámolás, a szubjektum határai eltűnnek, kiterjesztődnek, ez én elveszik és feloldódik a szövegek szövetében, mégis érezhető folyamatos jelenléte, úgy sző „mint a pók, amely maga is elbomlik hálójának konstruktív váladékaiban”. (Roland Barthes: A szöveg öröme, ford. Mihancsik Zsófia. In: Uő.: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 114.)
Ennek tudata ellenére mégis újra és újra „elrendez / és teremt. Elrendezi és / teremti magát.” (Elrendezés, 38.)
Az írás az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkatársaként, a Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák (TKI 01241) projekt részeként készült.
