A test (tömeg)vonzása
(Hyross Ferenc: Tömegvonzás, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016)
„[V]isszahív és / visszahoz a betonhideg vonzerő. a / bolygótest súlyánál fogva vonz. / a gravitáció szigorú, a távolság / munka.” – Hyross Ferenc első kötetének sajátos világlátását összegzik a záróvers imént idézett tömör, szentenciaszerű sorai. Az anyag ellenállása, a tömegvonzás törvényszerűsége, az emlékekkel és rutinszerű, hétköznapi cselekvésekkel való küzdelem, a sors alakítása, alakíthatósága központi motívumai ennek az izgalmas és meglehetősen egyedi hangvételű költészetnek. Ahogy Krusovszky Dénes fogalmaz a kötet fülszövegében, Hyross költészete „küzdelem testünkkel, nyelvünkkel, félelmeinkkel, vágyainkkal és mindezek összességével, ami végül is mi magunk vagyunk.”
A kötet versei három ciklusba rendeződnek (képek; játékok; kóbor), melyek között nemcsak az egyes motívumok újraírása, hanem a lírai én különféle alakváltozatainak a felbukkanása is összekötő kapocsként funkcionál. Példaként álljon itt a harmadik ciklus első és utolsó szövege: mindkettő a kóbor címet viseli, és mindkettő a távolság leküzdésének lehetőségét feszegeti. Míg azonban a második a már említett módon, rövid és triviális kijelentésekben összegzi a fizikai világ törvényszerűségeinek tapasztalatait („a gravitáció szigorú, a távolság / munka” [kóbor, 77.]), addig a ciklus nyitóverse a lírai én személyes emlékein keresztül, az apa–fiú kapcsolat motívumát érintve értelmezi az ember és ember közti távolságok megfoghatatlanságát: „íme a részek összegéből mellébeszélt / egész, a távolság köztem és köztünk.” (kóbor, 61.) Érdemes talán megemlíteni, bizonyítandó a szövegek tematikus összefüggését, hogy az első ciklus alciklusaként is felfogható, koi-halakról szóló verssorozat második darabjában az egyik ponty szintén a kóbor nevet kapja.
Hyross költészetének talán legszembetűnőbb sajátossága a testreprezentáció, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó képhasználat. Mindez nem meglepő, hiszen a kötet fő tematikus rendezőelve az anyaggal, magával a testtel folytatott küzdelem, a vele fenntartott ambivalens viszony. Emberi és állati testek legapróbb részletekbe menő, anatómiai alapossággal kidolgozott leírása gyakran jelenik meg egyfajta sajátos kontextus nélküliségben, a látvány puszta rögzítéseként: „állad, nyak feszült vitorlája / és súly: csípő pihen, könyök tart. / csigolyák és láz és lüktet.” (duino, 8.), „hiába a sapkasál, a / lebenyek és hörgők, a / gége és a gyűrűporcok, a szivacsos szövet nem / erre lett kitalálva.” (játékok, 33.) A testrészek, szervek, izmok, csontok és szövetek valóságos burjánzásában ember és állat teste is összemosódik: „kifordított / halak vagyunk. a külső réteg a lassan / feltelő úszóhólyag, alatta húsos / anyag, meg halbél és hal-lé, legbelül / pedig halszemoptika.” (játékok, 32.)
A vonzás–taszítás, felemelkedés–visszasüllyedés dichotómiái a versekben oly nagyon hangsúlyos testreprezentációnak is szerves részét képezik. Különálló testek válnak eggyé, határok mosódnak el, testek és tárgyak, természetes és mesterséges anyagok oldódnak fel egymásban. A koi-halak ciklusának első szövegében az ujját vízbe lógatva szemlélődő lírai én teremti meg a látvánnyal való egyesülés lehetőségét: „ha így hagynám, las- / san beázna kö- / römágyam alá, betűr- / -ődne mint egy ing, / aztán kúszna, vé- / -gig csontjaimon, beszi- / várogna mellka- /somba egészen / izmos szívemig.” (koi 1, 7.) Sokkal ijesztőbb az egyesülésnek az a módja, amikor nem befogadás, hanem szétszóratás, megsemmisülés történik, mint például a core flavour című versben. Ebben a szövegben a határok eleve bizonytalanok, hiszen a környezet organikus metaforákkal történő megszemélyesítése élővé teszi az élettelen teret. Az olvasó emberi szervként, egészen pontosan tüdőként vizualizálja a bérház folyosóját, így a környezet mintegy reflektál a gangon dohányzó alak önpusztítására: „könnyű párnák, zsákszerű huzatok, / össze- összerándul körülötted / az élet puhateste, szivacsos tüdőszövet.” (core flavour, 13.) A szöveg azonban továbbfejti a látványt, egy bizarr metamorfózissá fokozva azt, melyben a hagyományos viszonyítási pontok elvesznek, és a cigarettázó személy önpusztítása a füstben feloldódás, az egyéni vonások elvesztésének képében realizálódik: „kafkával mérem az elváltozásod, ahogy idővel elszívod önmagad / és lassan már csak visszatükröződés vagy / a füst örvénylő felületén.” (core flavour, Uo.) A tájkép című szövegben azonban éppen a fényképen látható alak lesz az, aki formálja és egyben tartja a teret, ami leginkább egy kövér testre hasonlít: „mosolyogsz, megpróbálod / összefogni azt a hatalmas hájat, ami a / táj mögötted.”, „arcod tű. összefogja a kép / két oldalát.” (tájkép, 50.)
Élő és élettelen testek zavarba ejtő keveredésére szép számmal találni példát a szövegekben. A villamosra váró, munkába induló, szétesett, darabjaira hullott emberek identitásvesztését példázzák az alábbi sorok: „valaki a táskájában keresgélt / - valamelyik szervét, zsebkendőt, bérletet, / egy másik pedig az esernyőjével bajlódott.” A keveredés a tápláléklánc hierarchikus rendjére is hatással van: „az üvegfalra akasztott tüdő / idővel megsárgul, a szomszédok / átjönnek, letépnek darabokat, legyen / mit otthon a ragadozóhalaknak adni.” (játékok, 33.) A legrosszabb dolog nem az, hogy táplálékká válik, hanem az, amikor az ember már táplálékként sem tölt be semmilyen identitásteremtő funkciót, ahogy ezt az alábbi kép rendkívül érzékletesen kifejezi: „az vagy amit már nem / bírnak megenni. ami vasárnaponként / megmarad belőled.” (játékok, Uo.)
Élő és holt testek viszonyát világítja meg ötletesen az a vers, amelyben egy létra visszaemlékezik előző életére (figyelemre méltó a fájdalom hangjainak szembeállítása a termékenység toposzaival): „itt hagyták / a falnak döntve, még recseg, még nyög, / álmodik, hogy levele van, ága van, kérge / alatt törzse, gyökerei közt a zsíros, / termékeny, fekete föld.” (ecce 1., 75.)
A testreprezentáció szempontjából az egyik legjobban sikerült szöveg a négyrészes játékok első darabja. A vers kezdete a mikro- és makrokozmosz képzetét hozza játékba (egy halott rigó oszló tetemének párái etetik az eget), ezt követi a „hizlalt felhők érvágásából” alászálló eső. Az egek teljes kiüresedésének lehetünk tanúi: eltűnt repülőgépjáratok és csillagképek szürreális egymásutániságban ömlenek a megsebzett égből, a képet mégis a záró hasonlat teszi teljessé és ijesztően naturalistává: „eleinte szépen egymás / után, aztán, mint a szervek egy / felvágott hasfalon keresztül. mintha / valami vágóhídi dézsából öntenék.” (játékok, 31.) Nem elhanyagolható mozzanat az utolsó mondat gesztusa sem: egy ismert szófordulatra játszik rá (szakad az eső, mintha dézsából öntenék), összekapcsolva azt a hentesüzemekben szakszerűen feldolgozott testek mérhetetlen mennyiségével.
A test megjelenítését sok esetben metapoétikai reflexiók is kísérik. A szilánkok című vers utolsó sorai így hangzanak: „de az esti órák a sajátjaim. / itt megnyugszik a részeg város tekintete, / a papírra izzadt tinta, mint a bőrön át távozó toxinok, / sorok, / két pont közé / leírt távolság, / szavakká rendezett szilánkok.” (14.) A hasonlat alapján az írás folyamata részben egy, a méreganyagok kiválasztásának analógiáján alapuló tisztulási folyamat („a papírra izzadt tinta, mint a bőrön át távozó toxinok”). Tekinthető azonban egy rendszer megalkotásának is, a szilánkok egésszé formálásának, valami olyasmi létrejöttének, ami képes kitölteni, sőt, tartalommal megtölteni a vonzó-taszító játék nyomán leküzdhetetlennek tűnő távolságot. A kóbor című szöveg második versszakában ez áll: „most is érzem még apám tenyerét, / félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, / tintakék pigmentek a tengerek alatt.” (61.) Ezekben a sorokban az a fizikai fájdalom érzete („most is érzem még apám tenyerét”) találkozik az írás metaforájával („teleírtuk a bőröm”, „tintakék pigmentek a tengerek alatt”).
Hyross Ferenc bemutatkozó kötetének szövegeit olvasva határozattan állíthatjuk, hogy egy ígéretes és érdekes költészet első teljes, rendszerbe foglalt megnyilvánulásával van dolgunk. Az egyes verseken, illetve a kötet megszerkesztésén túl, az illusztrációk is kiemelkedőek. Nemcsak esztétikai értelemben, hiszen a borító belső oldalain, valamint a kötet többi lapján látható, halakat, fákat és madarakat ábrázoló rajzok a különböző szövegekkel, szövegrészletekkel is párbeszédet teremtenek. A mindennapjainkat, vágyainkat és döntéseinket befolyásoló tömegvonzással folytatandó szakadatlan küzdelem a kötet legfontosabb önreflexív gesztusa, amennyiben magára az írás folyamatára vonatkoztatva értelmezzük. Könnyen belátható ugyanis, hogy az igazi ellenállás és küzdelem akkor veszi kezdetét, amikor a lélek bonyolult és ellentmondásos érzéseit szavakká, versekké formáljuk, kísérletet téve távolságok leküzdésére, az üresség kitöltésére, és a különféle törvényeknek alávetett valóságtól való elrugaszkodásra.
