A szépirodalom leple alatt

Ha álmodok, fölébredek,

ha fölébredek, meghalok.

2005, Lillehammer, Norvégia

Időnként előfordul, hogy olyan ország könyvtárában találom magam, amelynek a nyelvét nem beszélem. Csak nézelődök a könyvrengetegben, és azon töprengek, hová tűnünk el abban a pillanatban, amikor túllépünk a szavak értelmén? Andalgok a polcok között, mint egy gyerek, sorra nézegetem a borítóképeket, nyitogatom a könyveket, a szerző arcképét keresem. Jóképű-e a szerző vagy sem? Általában nem. Van-e szemüvege, bajusza, az álla alá tette-e a kezét? Az írók szeretik az álluk alá tenni a kezüket, amikor fényképezkednek. Vagy kabátot viselnek meg a nyakuk köré tekernek egy sálat. Az ilyen fotó a második helyen áll népszerűség tekintetében, szorosan követi az állalátámasztóst. Az írókról általában csak portréfotó készül. Mintha sértő dolog lenne az írótól olyasmit elvárni, hogy egész alakos fényképet mutasson magáról az olvasónak. S mégis, nevetséges dolog ez, hiszen ha valakit érdekel egy író fizimiskája, ha ennek van egyáltalán bármilyen jelentősége, akkor ezt a valakit minden érdekli, nem csak az író decens szemüvegkerete és a sálja rojtjai.

Nos, norvégül pontosan annyira tudtam, hogy ne érezzem magam teljesen elveszve, de mégsem annyira, hogy kövessem a gondolatmenetet. S ha felszabadulunk a gondolatok terhe alól, akkor, akarjuk vagy sem, szabadnak érezzük magunkat számos más téren is. Magányosnak és szabadnak az ismeretlen emberek között.

Vártuk, hogy Amos Oz megjelenjen. Tudtuk, hogy késni fog, mert ő volt a fő csillaga annak az irodalmi rendezvénynek. Vártunk, hogy mindenki bejöjjön, hogy mindenki helyet foglaljon, kékszemű és ferdeszemű írók, szoknyás férfiak és bőnadrágos nők, volt itt mindenféle szerzet. És mindenki azt a bizonyos, alkalomhoz illő, roppant-örülök-hogy-itt-lehetek mosolyát ragyogtatta. Ez az a mosoly, amely általában a nemzetközi összejöveteleken használatos, és olyan emberek felé is irányul, akiket sohasem láttunk korábban, s nem valószínű, hogy valaha újra látjuk őket. De mivel ugyanahhoz a kaszthoz tartozunk, így hát ez a szinte cinkos mosoly arról árulkodik a mellettünk levőnek, hogy ő is itt van, a sajátjai között. Természetesen hatalmas badarság ez az egész: az író soha, sehol sincs a sajátjai között, de az efféle összejövetelek résztvevői szeretik utánozni a diplomaták manírjait. Isten tudja, miért.

Üldögéltem tehát ott valahol Fridtjof Nansen sarki kutatásairól szóló könyvei és a szarvasokról szóló enciklopédiák között. Bármikor odapillanthattam a temérdek szőrzetre, ez volt a vigaszom. Legalábbis míg meg nem érkezik Amos Oz.

És akkor olyasmi történt, ami egy ilyen pillanatban rendszerint megtörténik regényekben és filmekben. Ez az az úgynevezett „mit sem sejtve” pillanat. Ha filmről van szó, akkor a zene jelzi, hogy éppen most fog valami lényeges történni, s a néző, akarva-akaratlanul, figyelni, várakozni kezd. Az olvasónak meg fogalma sincs semmiről. Alig, hogy elcsitult a sarki kutatók szőrzete között ücsörögve, amikor egyszerre csak…! A kamera lencséje a könyvtár ajtajára fókuszál. Belép egy magas férfialak, összecsukja az esernyőjét és lerázza róla a havat. Körülnéz, és megpillant egy esernyőkkel teli hosszúkás edényt. Nem tétovázik egy másodpercig sem, benyomja a vizes ernyőjét a többi közé. Ezután keresztülhúzza nedves ujjait a haján, leveszi a szemüvegét, kicsit elmélázik, ah, igen, a zsebkendője a zakója jobb zsebében van, kiveszi a zsebkendőt és törölgetni kezdi vele a szemüvegét, amely kissé nedves és ködös. Nagy gondossággal végzi a műveletet egy ideig, még mindig az előtérben van, de eléggé közel ahhoz, hogy lássam. Amikor már biztos benne, hogy a szemüveg száraz és tiszta, kissé eltávolítja magától, megvizsgálja, majd visszahelyezi az arcára. Még egyszer beletúr a hajába. A másik tenyerével valami értelmetlen mozdulatot végez, a zakója szövetét tapogatja, mintha meg szeretne bizonyosodni róla, hogy minden a helyén van. Némileg soványabb, mint amilyennek én emlékszem rá. De ő az, nem kétséges.

Valami felfoghatatlan okból kifolyólag nem tudok visszaemlékezni a nevére. Hiába töröm a fejem. Időközben elindul befelé, kimért, magabiztos léptekkel halad, mintha színpadra vonulna, fellépni indulna. Abban a pillanatban, amikor belépett a könyvtárcsarnokba, az egyik szervező máris köszönti őt, és hellyel kínálja az első sorban. Az ember, akinek a nevére továbbra sem emlékszem, szemmel láthatóan fontos személyiség lett időközben. Elbújtam itt, leghátul, a szarvasos könyvekkel teli polcok mögé, de ha nem is rejtőzködnék, ő akkor sem láthatna, messze vagyok. Kezet fog néhány emberrel, akiket a közelében talál. Néha profilból elkapom a mosolyát. Istenem, hogy hívják? Hogyan lehetséges, hogy elfelejtettem a nevét? Ide-oda cikázik a tekintetem, átsuhan néhány könyvcímen, nevet keresek, bármilyen nevet, ami majd eszembe juttatja az övét. És újra őt nézem. Valójában ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt. Magas, sovány, minden mozdulatával nyugalmat áraszt. Úgy hiszem, amióta csak ismerem, mindig ilyen barna kockás, bőr könyökvédős zakót, meg valami meghatározhatatlan színű, zöldesbarna hamuszín bársonynadrágot hordott. Továbbra is valami segítséget keresek a körülöttem levő falakat és polcokat vizslatva, és egyszerre: igen! Megpillantom a norvég király arcképét.

Harald. Így hívják. Harald. Elönt a melegség és a szomorúság. Ott van Harald az első sorban. Ennyi év után.

1980, Dubrovnik, Jugoszlávia

„Homokszínű homokban, szívszínű szívben találkozunk majd te és én…” Azon a nyáron minden olyan színű volt, mint Zvonimir Golob Gerlicék az erdőben című verseskötetének fedőlapja. A kék szín leggyengédebb, legmelegebb árnyalata, az, amely a látóhatár szélén keletkezik, pontosan ott, ahol a tenger és az égbolt összeér. Minden verset fejből tudtam, ennek ellenére szakadatlanul olvasgattam őket, elbűvölve. És nem tudtam akkor, mint ahogyan húszévesen senki sem tudja, hogy pont itt, az életemnek e szakaszában, ebben a könyvben, ezekben a verssorokban jön létre az a ritmus, amely aztán örökké követni fog engem. Minden, amit később olvastam, csak halvány utánzat volt Zvonimir Golobhoz képest. Minden, amit ezután írtam, a Gerlicék verssorai lüktetésében született. E sorokban találtam meg a valódi arcomat.

Mindenkivel, aki könyvek között él, fiatalsága valamely szakaszában megtörténik ez a dolog. A könyv, amely megmondja neked, ki vagy. És, hogy mely irányba fogsz ebből az érzésből tovább menni. És mennyire fog mindez fájni neked. „Határozatlanul állt ott, mintha nem tudná eldönteni, milyen halált válasszon a sok közül.” Így suttogott nekem Golob, azon a nyáron, a strandon, egy nagy zöld fa árnyékában.

Határozatlanul. Reggel úgy tűnt, hogy a reggelek frissességét szeretem a leginkább. Délután már azon gondolkodtam, hogy a legértékesebb az a röpke, csendes óra, amikor az egész világ nyugovóra tér, és amikor még az a sokféle, mindenütt döngicsélő bogár is pihenteti a szárnyait, s ők is arra várnak, hogy véget érjen a szieszta ideje. És akkor elérkezett az alkonyat, s eltörölte mindazt, amit tudni véltem reggel óta egészen addig a pillanatig. Sokkal inkább hasonlított a lelkemre az alkonyat, mint a reggel, főként ösztönösen éreztem ezt, mintsem tudtam volna a józan eszemmel. Alkonyatkor Golob könyvének a borítója megváltoztatta a színét, szürkészöld árnyalatot öltött. Bárhol is ütöttem föl, önmagamra találtam mindenütt, újra és újra. „Sajnállak, halál, ki egy napon értem jössz majd.”

Haraldot első alkalommal a szállodánk előcsarnokában pillantottam meg. Szinte beleolvadt a nagy bordó fotelbe a számtalan csendes, hűvös zug egyikében, ültében a lábait maga alá húzta, úgy olvasott. Csak egy hétköznapi jelenet volt ez, amire futólag, véletlenül felfigyeltem. A fotel mellett heverő szandál és a fiú sovány lábszárai. Mert akkor még jobban hasonlított kisfiúra, mintsem fiatalemberre. Ezután pedig egyszerre csak mindenütt összefutottam vele. Az ő szemüvege virított ki a mögül a könyv mögül a reggelinél, a strandon levő embertömegből azonnal kiszúrtam a haja aranyló fényét, este pedig újra ő ült a szálloda előtti padon, egy lámpa alatt, olvasott. Időről időre becsukta a könyvet és elmerengett, a tengert nézte. Míg körülötte minden csupa zaj, mozgás, zsibongás, ő inkább olyan volt mindig, mint egy fénykép, semmint valós emberi lény. Mozdulatlan, jelenlevő, és mégis valahol teljesen máshol.

Most, hogy ezt írom, valójában nem is tudom felidézni, mikor és hogyan elegyedtünk szóba először. Nem visz rá a lélek, hogy kitaláljak valamit, túl sok kitalációt írtam már le a könyveimben, és Haraldról nem szabad mondanom semmi valótlant. A könyv, amit Harald olvasott, Borisz Paszternak versgyűjteménye volt. A könyv norvég nyelvű volt, és ő néha megengedte, hogy belelapozzak. Eközben ő Golobot lapozgatta. Megpróbáltuk egymásnak angolra lefordítani a kedvenc sorainkat. Gyanítom, gyatra fordítások voltak ezek. S mégis, minden bennük volt. A forró nyár kellős közepén Harald a sztyeppéről és a hóról mesélt. A sztyeppéről, mely úgy burjánzik, mint az eredendő bűn előtt időkben. A sztyeppéről, mely libabőrösen remeg, mint egy látomás. S nem tudván, hogy beleolvadok az alkonyatba, norvégül így szavalt: „Senki sem lesz a házban, csak az alkony…” A tenger felé nézett, elmerengett, majd folytatta. Gyanítom, hogy inkább azt kívánta elém tárni, hogyan éli ő meg e sorokat, nem pusztán a kimondott szavak voltak fontosak.

Harald ugyanis mélyen és halálosan szerelmes volt a Dr. Zsivágó című filmbe. Elhatározta, hogy elolvas mindent, amit Paszternak valaha írt. Mezítláb sétáltunk a langyos homokban, ő pedig a jégpalotáról mesélt, ahol Larissza és dr. Zsivágó utolsó napjaikat töltötték együtt. És ilyenkor úgy tűnt, a csontjaimig hatol az a hideg. Mikor erről a filmről beszélt, Harald ujjai is jéghidegek lettek, és bármennyi napmeleget szívtunk magunkba előtte, elég volt egyetlen érintés, hogy mindezt érezzem. A havat és a sztyeppét. A sztyeppét és az elválást. Az elválást és a halált. Napfénnyel feltöltődött, lebarnult bőrű emberek százai sétáltak körülöttünk esténként a Stradun utcán, de észre sem vettük őket. Mert akkor mesélte el Harald azt a jelenetet a filmből, amikor a fáradt, megöregedett Jurij Andrejevicsben még egyszer, utoljára felködlik a látomás: Lara, amint kisiet a villamosból - és ekkor elcsuklik a hangja, felmondja a szolgálatot a szíve, s ennyi, holtan csuklik össze, egyedül, ott az utcán, a nő pedig elmegy örökre. Ekkor Haraldnak valamiért Aragon jutott eszébe, és azt mondta franciául, furcsa, skandináv kiejtéssel: „Il n´y a pas d´amour hereux.” Nincs boldog szerelem.

Ültünk a lépcsőn egy harangtorony tövében, én vigasztalanul zokogtam. A nyaralás a vége felé közeledett. Golob versét idéztem Haraldnak: „Te vagy a tűz, melyben dideregnek az ujjak, te vagy a hold hideg, éles sarlója…” Ő pedig, egy hirtelen gondolattól vezérelve, egyszerre csak felpattant, arany hajtincse a magasba szökkent, kézen fogott és szaladni kezdett velem a szálloda felé. Nem tudtam, mit tervez, de szaladtam. Szandáljaink kopogása visszhangzott a fényesre csiszolt köveken.

A szálloda csendes volt, akik nem a kaszinóban voltak éppen, már rég az igazak álmát aludták. Harald még mindig fogta a kezem. Besettenkedtünk a nagy, előkelő étkezőbe. Nem volt ott senki. Csak két-három falilámpa világított. „Foglalj helyet”, mondta Harald, és leültetett egy székre. Ekkor a zongorához lépett, felnyitotta a hangszert, leemelte a fekete billentyűtakarót, egy pillanatra megállt, elvégezte azt a filmekből ismert, ujjnyújtóztató mozdulatot, semmit sem hagyott ki a mutatványból, még egyszer rám nézett jelentőségteljesen, és belekezdett Lara dalába. Mérget vettem volna rá, akkor is, s íme, most is, míg erről írok, hogy valahonnan hallatszott a lovaskocsi csengője is, mellyel Lara elmegy, örökre, messzire, a hóba fúló tájba.

2005, Lillehammer, Norvégia

Sikerült valamicskét felfognom még abból is, amit a meghökkentően fiatalos külsejű, színpadhoz szokott Amos Oz beszélt. Udvarias megvetéssel szólt a vendéglátókhoz, elmesélt néhány anekdotát a nagymamájáról, aki a keresztények és a zsidók közötti különbséget már rég megmagyarázta, mégpedig azzal az egyszerű ténymegállapítással, hogy a kettő ugyanaz, csak egy a különbség: az egyik abban hisz, hogy Jézus újra visszatér az emberek közé, a másik meg abban, hogy első alkalommal érkezik. És honnan fogjuk tudni, kinek volt igaza, kérdezte a kis Amos a nagymamájától. Egyszerűen, mondta a nagyi, amikor Jézus megjelenik és kezet fog az első útjába vetődő emberrel, meghalljuk, vajon azt mondja-e: „Örülök, hogy megismerhettem”, vagy pedig azt, hogy: „Örülök, hogy újra láthatom”. Mindössze arra van szükség, hogy békében, háborúzás nélkül kivárjuk, hogy e nap elérkezzen.

Nevettek az izraeliek és a palesztinok és nevetett minden protestáns könyvtárosnő, nevettek még azok is, akik semmit sem értettek az egészből. És valahol ebben a nagy nevetésben Harald szeme megtalált engem. Pont úgy, ahogyan eddig is mindig megtalált. „Kereslek újra ott, ahol minden végleg megszűnik…”

1989, Cambridge, Anglia

„Az éghajlat tekintetében London egy elátkozott város.” Eszembe jutott Vercors e mondata, miközben a zajos és zavaros Heathrow repülőtéren kavargó embertömegből siettem kifelé, s elvakított a júniusi verőfény. De nem volt idő, hogy a rám köszöntő enyhe tengeri fuvallatot élvezzem. Átverekedtem magam a tarka turbánok, keménykalapok, színtelen kofferek sokaságán, a buszállomásra siettem. Minden, ami aznap késhetett, késett. Tudtam, hogy utolsóként érkezem majd aznap a Trinity egyetemre. S a Trinity nem éppen az a hely, ahová késve szokás érkezni. Felugrottam az első Cambridge-i buszra, s el sem jutott a tudatomig a következő másfél órában mellettem elsikló dombvidék, kinyitottam a dossziét és még egyszer átolvastam a beszédemet. Tudtam, hogy mikor odaérek, már nem lesz időm felkészülni. Most természetesen úgy tűnt, hogy az egész beszéd téves és fantáziátlan, de valahol legbelül azért reménykedtem benne, hogy ez csak az a bizonyos érzés, amely rendszerint az utolsó percben tör rám, amikor már nincs idő a változtatásra.

Éppen akkor futottam be, amikor a kerti parti véget ért, a kifejezéstelen arcú pincérek már szedegették össze az üres gin–tonicos poharakat. Ian csak rám vetette tekintetét, az angolos nézése sokatmondó volt, és diszkréten a szemeit forgatta. Letettem a bőröndömet az egyik kisasztal mögé és vállat vontam.

– Késett a repülő? – kérdezte Ian, köszönés helyett.

– Ah, tudod magad is…

– És csinálj már valamit azzal a gallérral meg a hajaddal.

Tükörbe néztem. Valóban, eléggé borzas voltam. Míg a sorba állított székek közt a szószék felé lépkedtem, és közben igyekeztem kutyafuttában visszacsempészni némi méltóságteljességet a megjelenésembe, Ian a fülembe súgta:

– Tudod, ugyanitt állt nemrég lord Byron is ahol te állni fogsz.

Ez tényleg sokat segített.

Szívből gyűlöltem az efféle fellépéseket. Olyasmi volt ez, amit időnként muszáj volt csinálni, de a kezdetek óta tisztában voltam vele, hogy soha nem fogom megszokni. Soha nem lesz belőlem olyasvalaki, aki élvezetét leli benne, hogy kiálljon az emberek elé, s beszéljen. Volt ebben valami, ami szöges ellentétben állt a természetemmel. A világgal való kommunikációnak csak két fajtája volt, amit igazán szerettem: az írás és a beszélgetés egyetlen emberrel, szemtől szembe. Ezeken kívül minden túl sok volt nekem.

Később, amikor ez a fellépés-ügy befejeződött, amikor a kortárs brit irodalomról szóló tanácskozás megnyitója véget ért, amikor lebonyolítottuk az összes ceremóniát, bemutatást és ismerkedést, végre én is elkezdhettem élvezni a gin–tonicomat. Ian vendégtől vendégig röpködött a hatalmas teremben, igyekezett mindenkivel pár szót váltani.

Nem más ez, mint egy enyhe, angol nyári délután, mondtam magamnak. Lélegezz mélyeket, kapcsold ki a hallásod és nézz körül, végül is nem sietsz sehová. Egy kertész körömvágó ollóval nyirbálja, rendezgeti a gyep szélét. Semmi sem véletlen, gondolom. A tökéletesség tökéletes bánásmódot igényel. A Cam folyócska fölötti kőhidak kicsit Velencére emlékeztetnek, pedig szinte szentségtörés számba megy Olaszországot egy napon említeni Angliával, honnan is jutott eszembe ilyen badarság? Ott, tőlem nem messze, a füvön, vállán átvetett kabátjával, egy roppant ismerős alak. Nem lehet ő. Nem lehet semmiképpen. És mégis. Ebben a pillanatban ő is megpillant engem. A kabátja lecsusszan a válláról a fűbe. Elmosolyodik, széttárja a karjait, lehajol, felemeli a kabátot, és már itt is van, három lépéssel ideért hozzám. Ő az, ugyanakkor mégsem ő az. Nyoma sem maradt a régi fiúnak. A válla széles. Szőke haját ősz szálak tarkítják. A szeme ugyanolyan. Az, ahogyan az orrlyukai kitágulnak, mikor mosolyog, szintén. Mégis, valami megváltozott, egészen legbelül. Nem tudom megmagyarázni, micsoda. Valami arra sarkalt, hogy hirtelen megöleljem, de aztán megálltam félúton. Kezet nyújtott, én is kezet nyújtottam. Ekkor egy visszafogott puszit nyomott az arcomra. Jól van. Ennyi az egész, gondoltam, nem vagyunk már többé ugyanazok a gyerekek a strandról. Valamivel hitelesíteni kell ezt. Rendben van.

Harald egyszerűen csak megérintette a jobb könyököm, jel volt ez, meghívás egy folyóparti sétára. Hallgatunk mindketten. Minden téma banálisnak tűnik annak a hatalmasnak és rettentőnek a fényében, ami kettőnk között feszül, és amiről mindketten hallgatunk. Egy idő után mégis ránézek és megszólalok, mert valamit mondanom kell, ha csak egy szuszra is:

– Előadást tartasz itt?

– Igen – mondja, s mintha ezzel témát váltana. - Brit irodalmat tanítok. Az Oslói Egyetemen.

Mellettünk, a folyón evezősök haladnak el. Egyike ez azoknak a napoknak, amelyekről az ember azt hinné, valójában nem is léteznek máshol, csak filmeken. Olyan valószerűtlenül lágyan süt a nap. És mindenütt a természet zöldje, ameddig a szem ellát.

Harald jobb kezén jegygyűrű. Az enyémen is. Egyikünk sem kérdez erről semmit. Leszegett fejjel lépkedek Harald mellett, s elborzadva döbbenek rá: bűntudatom van. És valami azt súgja, ő is tudja ezt. És megengedi, hogy így érezzem magam. Lassabban lépkedünk, mint annak idején. Azon töprengek: vajon melyikünk alkalmazkodik a másik ritmusához.

1980, Dubrovnik, Jugoszlávia

A Haraldról és rólam szóló történet ama borzalmas fejezetéből csak bizonyos részletek maradtak fenn az emlékezetemben, felgöngyölített, vigaszt nem nyújtó, értelmetlen képek.

Éjszaka van, ő és én egy pálma melletti padon ülünk, arccal egymás felé fordulva, kezeink-lábaink összegabalyodva. Harald suttogva mondja, hogy nem szeretne holnap elutazni, s hogy velem marad Dubrovnikban még két hétig. Tele van tervekkel. Télen majd elmegyek hozzá Norvégiába. Tavasszal síelni megyünk. Jövő nyáron pedig újra együtt nyaralunk a tengeren. Az arcunk forró a boldogságtól és a várakozás örömétől.

Másnap reggel a repülőtéren álltunk, integettünk a repülőbe befelé menő alakoknak. Négy aranyhajú kobak: a szülei és a két kisöccse. Még egyszer felénk fordulnak s integetnek. Alig várjuk már, hogy a repülő felemelkedjen, hogy elmenjenek.

Hosszasan ringatózunk a víztükör tetején, fogjuk egymás kezét, az eget nézzük, nem beszélünk. Szintén csendben, örömmámorban úszva fekszünk a meleg sziklán, várjuk, hogy a bőrünk megszáradjon, s elinduljunk, bárhová. Meg sem tudunk szólalni a boldogságtól.

Ebben a pillanatban, egyszerre csak megkezdődik s lezajlik az egész, a mi történetünkkel párhuzamosan. Észrevesszük, hogy néhány öregember, akik addig a pillanatig békésen iszogatták a borukat s kártyáztak, egyszerre csak összegyűlnek egy falhoz tolt asztal köré, és egymást lepisszentgetve felhangosítják az ott álló tranzisztoros rádiót. Ugyanebben a pillanatban, itt, a kert végében, ahol ülünk, lefékez egy nagy fekete autó, kiszáll belőle egy nő és egy férfi, akikről később kiderül, hogy a norvég nagykövetség hivatalnokai. Az asztalunkhoz lépnek, kérdeznek valamit Haraldtól, nem értem a szavakat, de ösztönösen megértem az arcmozgásukat, így tudom, hogy nem jó hírt hoztak, túl gyorsan történik minden, és valahogyan abban a percben, míg ők azon gondolkodnak, leüljenek-e hozzánk vagy állva maradjanak, és míg kimondják azokat az érthetetlen szavakat, én lassan felfogom a tranzisztorból hallható mondatok értelmét. Harald arca természetellenes hirtelenséggel teljesen elsápad. „Százharmincöt utas és a személyzet hét tagja. Nincs túlélő…” Nézem azt az asztalt s a tranzisztort, majd újra Haraldot. A tökéletesen vasalt blúzt viselő szőke asszonyság végül úgy dönt, hogy leül. Megfogja Harald kezét. Beszél hozzá valamit az ő nyelvükön. Rólam megfeledkeztek, nekem senki sem mond semmit.

Nem emlékszem pontosan, rám nézett-e, mielőtt felállt s elment velük. Csak annyit tudok, hogy a kertben mindenki elhallgatott s utánunk nézett. Valahogyan, valami megmagyarázhatatlan jelképrendszer, jelbeszéd segítségével mindenki felfogta. A szinte teljesen fehér hajú fiú feláll, kissé megtántorodik járás közben, az a férfi és az a nő támogatják, egyik erről, másik arról az oldalról, elkísérik az autóig, beültetik. Elmennek. Ennyi.

Mire odaértem a szállodába, ők már nem voltak ott. Harald szobájában már nem volt ott a holmija. Az ajtó tárva-nyitva, az ágynemű szétdobálva hever az ágyon. Csak egy félig üres naptejes flakon a kád szélén. Minden más eltűnt, csak úgy, egy szempillantás alatt.

1989, Cambridge, Anglia

Minden mondat, ami eszembe jut, amit kimondhatnék, banálisnak tűnik. Minden lehetséges kérdés, amit feltehetnék. Végül megszólalok:

– Meddig maradsz itt?

Harald zavarba jön.

– Nem tudom – mondja. – Most tényleg nem tudom. A családom jelenleg Londonban van, velük kell találkoznom, mikor ez itt véget ér.

Ekkor félve futó pillantást vet rám, s hozzáteszi:

– A feleségem, tudod. És a lányom. Van egy hároméves kislányom.

S akkor, mintha ez a lehető legtermészetesebb dolog lenne, hátat fordít és elmegy, keresztülvág a réten, minden magyarázat nélkül. Pont úgy, ahogyan odajött hozzám, az egyetlen különbség, hogy ezúttal ellenkező irányban halad. Nézem a hátát, és nem próbálom megállítani.

Reggel, a szobám ablakából látom, ahogyan Harald taxiba száll és távozik. Leülök a székre az ablak mellé, és ekkor veszem észre, hogy remeg a kezem s a lábam.

2005, Lillehammer, Norvégia

– Hé – szól hozzám széles mosollyal, közben áttolakszik a tömegen. – Tényleg te vagy az?

Bólogatok, s nem tudom, szabad-e nekem is mosolyognom.

– Gyere, menjünk el ebből a tömegből – mondja Harald.

És pont úgy, mint régen, kézen fog és kivezet. Útközben kihúzza az ernyőjét a többi közül. Állunk a hóban egy percig, szívjuk a hűs, friss levegőt, és ekkor Harald megszólal:

– Nincs ellenedre, hogy sétáljunk egyet a hóban?

– Persze, hogy nincs. Túl sok ember van odabenn.

– Emlékszel – mondja, mintha csak egy tegnap félbehagyott beszélgetést folytatnánk –, meséltem neked, hogy arról olvastam valahol, hogy az orosz irodalom minden alkotása közül valószínűleg a Doktor Zsivágó veszít a szépségéből a legtöbbet a fordítás során?

– Igen, emlékszem.

– Nos – folytatja Harald ragyogó arccal – ezért tanultam meg időközben oroszul. Épp annyira jól, hogy ezt a regényt elolvashassam eredetiben.

– És megérte?

– Noná, hogy megérte, sőt! Ha soha el nem olvasom oroszul, mindig azt hittem volna, hogy ez csak egy nagyregény a forradalomról, a szenvedésről, a szerelemről…

– Hát miről szól valójában?

Harald megáll, felém fordul. Mindkét hűvös tenyerét az arcomra teszi, és azt mondja:

– A sorsról. Csak arról. Létezik ez a valami, a sors, ami erősebb mindennél. Ha el nem olvastam volna, ha meg nem értettem volna, egész életemben gyűlöltem volna önmagamat, valószínűleg. Az első években téged gyűlöltelek, azt gondoltam, hogy valami módon te akadályoztál meg abban, hogy velük menjek, és velük együtt meghaljak. Téged hibáztattalak amiatt, hogy itt maradtam ezen a világon, hogy élnem kell. Azután pedig továbbra is önmagamat gyűlöltem. Árulónak éreztem magam. És ez így maradt volna örökre, valószínűleg, ha el nem olvastam volna…

Harald a kezét az arcomról a kezemre helyezte. És így álltunk ott, a hóban, történeteket mesélve a sorsról, könyvekről, mindarról, ami történt, és aminek pont úgy kellett történnie, ahogy megtörtént, kicsit sem máshogy. Egy csapásra világos lett és a helyére került minden. Felerősödött a hóvihar, már ahogyan ez a zárójelenetekben lenni szokott, mi pedig kotorásztunk a zsebeinkben, a táskánkban, előszedtük a fotókat, gyerekekről, feleségekről, férjekről, fajtiszta kutyákról és papagájokról, s ha valaki kívülről látott bennünket, arra gondolhatott: lám, vannak ilyen történetek is, amelyek így végződnek, a lehető legszebb módon.

De a tapasztalt könyvmolyok jól tudják, hogy minden bekezdés csak része egy sokkal hosszabb történetnek, amely még nem ért véget, és amelynek a végkifejlete számunkra ebben a pillanatban ismeretlen.

 

Fordította: Orovec Krisztina