Molnár Sándor Üresség című kiállítása
2016. 10. 03. – 2017. 01. 07.
Pesti Vigadó
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
Deák Csillag: Fehér sötétség küszöbén
A nyolcvanéves Molnár Sándor életművéből a Pesti Vigadóban az utolsó tíz évében készült képeiből láthatunk válogatást. Amikor belépek a kiállító termébe, első gondolatom: fehér karácsony, csillámló, fehér havas. Gyerekké válok, de a következő gondolatom az, hogy most olyan a terem, mintha fehérvasárnap lenne, vagy másként: Tamásvasárnap. Hitetlenkedek. Molnár Sándor ürességén, fehérségén. Aki látta vagy látni fogja a kiállítást, maga is megdöbben a látványon, a misztériumon, a mágián, hogyan lehet a monokróm festészet révén hatni, árnyalatot, már-már fehér sötétséget teremteni. A fehér sötétség a halál. A feketeség birodalma.„Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba. Ahonnan már áthallani valamit. Nem érti, de azért hallja. Ahová már át lehet kiáltani. Ez a kérlelhetetlen? Onnan, ahová belépni tilos, hűvösség árad.”(Hamvas Béla)
Amíg nem lépek közel a képekhez, mindent fehérnek, végtelen fehérnek látok, és mégse színtelenek, messziről is vibrálnak. Hatalmas vásznak, diptichon és triptichon is, csoportosítható, többféleképpen. Az elrendezés a kurátorok, Lajta Gábor és Sulyok Miklós munkáját dicsérik, akárcsak az igényes katalógus összeállítása, Keserű Katalin és Buji Ferenc tanulmányával. A képek alatt számozás és néha cím, sőt ismétlődő cím is van. Próbálom megfejteni az üresség, a pszeudo-üresség rejtélyét, belemagyarázok a képekbe gondolatot és érzést. Rosszul teszem. A terem egyik oldalsó részében olvasom Molnár Sándor intelmét: „Hogyan nézzünk üres képeket? Úgy, hogy kiüresítjük a tudatunkat. Nem próbáljuk értelmezni vagy összehasonlítani semmivel […] Kiüresítjük érzelmi világunkat […] nem figyelünk a tárgyi világra, nem törődünk vele, ha valaki bejön a terembe, […] hagyja, hogy a kép üressége teljesen áthassa, és lényét kiüresítse […] Az üres képen nincs tárgy, […] nincs életcél, életminőség, nincs gondolat. Aki ilyesmit keres, az ürességgel nem találkozik, Isten szemével nem lát. Aki az ürességgel azonosul, az megnyugszik […] Nincs más, csak a lüktető üresség, amely úgy lüktet, mint a szív, de benne nem a vér, hanem a fény lüktet.”
Nem fogadok szót Molnár Sándornak, nem tudok elvonatkoztatni a látványtól, a zavaró hangoktól, a látogatóktól, akik tolonganak a képek előtt. Értelmezem magamnak a képeket, azaz magyarázom: Sunjata No 64. (Sugárzás) 2006 átcsillan a napfény a szárnyakon, Sunjata No 117. (Robbanás), 2008, kis pontokból indul a robbanás, Sunjata No 150. (Ragyogás) 2009 a lent és fent között más szín tetszik át, ég és föld elválaszthatatlan, majd a Sunjata 151A (Ragyogás) 2009 képen egységessé válik a ragyogás. Sunjata No 154. (Szív) 2009, mint a megáldott kenyérre tett kereszt, kibont, a négy égtáj felé, Sunjata No 162. (Üresség üressége) 2010 keret alakul a kép köré, Sunjata No 194. 2012 diptichon, átsugárzik, átlép a másik képbe, a sarkokban feldereng az égbolt, Sunjata No 201, 2012, mintha origami madarak repülnének fent és lehullva a földön is néhány. Itt abbahagyom az értelmezést.
Mégis szót fogadok Molnár Sándornak, egy másik napon visszatérek a kiállításra. Az úton a Vigadó felé fejemben kavarognak a fehér képek. Leginkább a kiállítótér közepére épített boksz belsejét akarom látni. Fehér, zárt kocka, kis bejárattal, ha belépsz, falba ütközöl, de indulhatsz jobbra, vagy balra is. Megérkezel a terembe. Mintha egy kápolna lenne. Szemben egy hatalmas triptichon (Sunjata No 160. 2010). Leülhetsz egy padra szemben a képpel. Csendben ülök a kis teremben, mozdulatlanul, nem érzem bezárva magam, és kezdem érteni Molnár Sándort, kinyílik a világ.
Akár egy szerzetes, Molnár Sándor lemond a világról, kivonul belőle, miközben végig jelen van, bár saját halálát gondolja el, még akkor, amikor nincs itt az ideje, várhat vele, a sors és a saját kegyelméből. Ezek a képek az élet képei, summázatok, ha nem is végeredmények, bár Molnár Sándor annak szánta, ez a vég, innen nincs tovább. Amit fest, az nem a halál közeli érzésből született, hanem az elgondolt és érzett ürességből, amelyben ott lehet a testenkívüliség élménye, a meghalás tényének tudatosodása, a saját test külső megtapasztalása. Tiszta tudat, szikrázóan éles érzékelés, anyagtalan test, állapot, lebegés, esetleg időnélküliség érzete. Molnár fehér képein nincsenek rokonok, ismerősök, semmi rettegés, semmi szorongás, csak a fehérség érzetéből fakadó euforikus állapot. A fehér képeket felfoghatom életfilmnek is, hiszen Molnár Sándor művészetét, életét összegzi. Mintha filmszakadást látnánk, a vászon fehér, villódzik, csak a fény van jelen, a vetítőgép fénye. Olyan úton jár, amelyről nincs visszatérés, testetlen és időtlen. Legyőzni a betegségtől, öregségtől, haláltól való félelmet. Ez a megvilágosodás útja, a megvilágosodott egyben teljesen uralja a testét és a személyiségét.
A fény elébe és a fény után megy. Hol előtte, hol mögötte. A létezés vagy a lét erdejében jár, akár egy labirintusban. A halál nem lehet cél, ha végzetnek is tekintjük, mert lezár valamit. A lezárás egyben kitöltés is, a sors, ami adatott, ez a kitöltés. A Párkák szövik fonalaikat, néha elvágják. Molnár Sándor tudja, mi következik. Nem tudja a pontos idejét, de készül rá, tehát számol, vár a semmire, a mindenkiben létezőre, mert halhatatlan ember nincs. Hogy Molnár Sándornak sikerült-e minden földi kötődését, vágyát és egóját legyőzni, azt a látogatónak kell eldöntenie, az üresség, a halál igézetében. Elfogytak a színek, egyre növekedett a fény, a fehér. Akár egy kisgömböc, felfalta az életet, az emlékeket, mindama kincset, ami emberré teszi az embert. Korántsem az üres univerzumot kívánta megfesteni. Inkább a lélek belső ürességét, a belső tisztaságát, amelyhez a fényt, a fehéret társította, mert a fehér szín szimbolikája áll legközelebb az ürességhez, a halálhoz, a végső felejtéshez.
Molnár Sándor művei visszaverik a fényt, a világosság terepeit látjuk, győz a fehér, a fehér szín a havat is jelenti, a hideget, a hófedte hegyek ormát. A fehér letagad valamit, kizárja a többi színt, uralkodó szín, de benne a szivárvány. Az ürességen áthatol valami, szembe kell nézni vele. A fehér fallal, a fehér bottal, a fehér ember kifejezéssel, a fehér hajjal, az albínósággal, a megkülönböztetéssel. Molnár Sándor is megkülönböztet, képein a fehér árnyalatait látjuk, sőt a szivárvány egy-egy színét, nem kell hozzá prizma, képein foltok, szögek, a tér pöttyei, elemei vannak jelen a határtalanságban, sőt fehér testek, az ecsetvonás nyomán sűrűsödő festék, maradvány, a lét egy kis pontja, csomósodás, mondhatnánk rákos áttétnek is, de nem mondjuk, csak odaképzeljük a fehérvérsejteket, illetve nem is képzeljük oda. A leukémiát. A csontvelőt, annak hiányát, az ellágyult testet, a hajnélküliséget. Molnár Sándor tabula rasája egyszerre megdöbbentő és rettentő is. Senki sem szeretné itt hagyni a földi világot, ragaszkodunk az életünkhöz, a vagyonhoz, a hatalomhoz, gonosz dolgokhoz. De ragaszkodunk a semlegességhez is.
Molnár Sándor fehér színe a semlegességet is jelöli. „Az időmalom molnára, aki az időt porrá őrli. A Semleges csinálja az űrt, a vágytalanságot, a félreállást. A Semleges feladata, hogy a dolgokat semmivé minősítse. Számtalan szolgájával a világot először megszürkíti, aztán elfehéríti, aztán fátyollá teszi s addig sápasztja, amíg köddé, végül űrré lesz.”(Hamvas Béla: Summa Philosophiae Normalis) Molnár Sándor köddé sápasztja a fehéret. A fehéret a fehérrel győzi le, a fehéret iktatja ki a színpöttyeivel. Az ürességben ejt foltot, van ott valami, ha nem tudjuk, hogy mi is az a valami. Rejtély és titok. Talán az is marad.
A hiányok festője is Molnár Sándor, meg az örök csendé. A csend ellenére is hallom a zajokat, zörög egy-egy falevél. A művész jelhagyása a fehér, örökségként, kapjuk, nem azért, mert jár, önkéntesen, tiszta szívből. Molnár Sándor egyet nem tud, a látástól megszabadulni. A Tibeti Halottaskönyv még a köztes létből hallás útján való megszabadulásról ír. Molnár is ezt teszi, de a látás útján való formát választja. Leválasztja magát a festészetről, miközben a festészetet gazdagítja. A fehérség küszöbén jár, még nem lépte át. Joggal kérdezhetjük Hamvas Béla szavaival: „Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe?”
Hogy akkor miként lehet ezt a helyet megfesteni? Ez Molnár Sándor titka. Ez az utolsó állomás. Itt már nincs érvényes szó vagy jel. Le- és megírhatatlan.
Kölüs Lajos: A fénnyé váló ember
A fehér akromatikus szín, vagyis semleges. Mintha Molnár Sándor is semleges akarna maradni. Nem tud az lenni, hiába a fehér szín, oldja a hidegségét, fokozza a melegségét, a fehér szín metamorfózisát mutatja meg, egy olyan világot, amely bennem néha Madách Falanszterét idézi fel, a rendet. Molnár Sándor folyton kilép ebből a rendből. Önellentmondás, de a művészet mindig is az volt, egyszerre akart virtuális és valóságos lenni, egyúttal realista és idealista. A nonfiguratív világ is rejtélyes világ, akárcsak hétköznapjaink. Igaz, nem látunk benne emberi arcokat, élőlényeket, de látunk formát, teret, csomósodást és sima felületet: a vászon végtelenségét és határoltságát. Az anyag és forma örök küzdelmét látjuk, benne a művész kapcsolatát a világgal. Molnár Sándor élete végére tekint, Arany János is ezt teszi, amikor az elbukott forradalom kapcsán írja 1850 márciusában: „Letészem a lantot. Nyugodjék./ Tőlem ne várjon senki dalt./ Nem az vagyok, ki voltam egykor,/Belőlem a jobb rész kihalt./ A tűz nem melegít, nem él:/ Csak, mint reves fáé, világa./ Hová lettél, hová levél/ Oh lelkem ifjusága!” Molnár visszatekintésében is ott az emberi tragikum, úgy alkot, hogy tudja, a halál a közelében ólálkodik. A művész fehér színben ölti fel álruháját, tógáját, egyrészt kicselezni a halált, nem az vagyok, ki voltam, másrészt Szókratésszá lesz, aki beszédében cáfolja meg az ellene hozott vádakat. Szókratész a halálban van, tudja, nincs kiút. Nem üresíti ki magát, ahogy Molnár Sándor sem, festészeti technikájában fölényes és szellemes. Ez nem önkiüresítés, inkább szembenézés önmagával, művészetével, eredményével. A transzcendencia felé fordul, egy olyan világ felé, amelyben nincsenek színek, ez a Paradicsom. Az angyalok fehérben. Csend van. És fény, tiszta fény (Sunjata No 64., Sugárzás, 2006). Szellemi lénnyé lesz, levetve a testi nyűgöket, a járás nehézségét, letéve a tenyeret kérgesítő botot.
Ha figyelmesen nézzük a képeket, látjuk a színfoltokat, a szivárvány jeleit, sőt ott a fekete rajzolat, egy kereszt. Molnár Sándor prizmává lesz, egy második prizmává, amely a szivárványszíneket újra fehérré változtatja. Elhagyja a vonalat, festékfolyások jelzik, itt folyó vagy víz lehetett. Marsbéli tájat látunk? Gleccsereket és havas földeket? (Sunjata No 160., 2010, triptichon, bal oldal, részlet). Csend és hó és halál, írta Aranyhoz hasonlóan Vörösmarty. Molnár Sándor csendje nem tragikus csend, ha személyileg talán az is, mert a megszűnésről beszél, a halálról, a halál enciklopédiáját alkotja meg fehér színnel. Az elfogadást, a beletörődést, hogy nem törődik bele, hogy vége. Alkot. Fájdalma áttetsző, fehér, láthatatlan. Fénnyel átszőtt. Égető fehér, lángoló és tüzes, sárgás, nikotinos (Sunjata No 151A, [Ragyogás 2009]; Sunjata No 234., 2015). El Greco hullámzó színe, foltos és lebegő, olykor meg-megremegő fehérjét látom Molnár Sándor képein. A szentek arcát, rendíthetetlenségét.
Mintha maga Galilei szólalna meg fehérben, és mégis mozog. Mindez illúzió, mindez romantika. Molnár nem vonja vissza tanait, nem tagadja meg Hamvast és Hamvas filozófiáját. Mer éteri, könnyed és egyszerre ólmosan súlyos lenni. A világosság felé fordul, fénybe borítja saját magát, belülről ragyogtatja fel a lelkét. Misztikum ez már, meg mítosz is. Hagyományba ágyazódik avantgárdsága, és bármily különös, a keresztény etikába is. Ezzel kapcsolatban Bertold Brecht A kétkedő (Der Zweifler) című versére gondolok. E versében fogalmazza meg alapvetését, hogy megajándékozhatunk-e bizalmunkkal valakit: „De mindenek előtt / újra és újra minden más előtt: miképp cselekszik az ember / Ha elhiszi nektek, amit mondtok? Mindenek előtt: Hogyan / cselekszik az ember?” Molnár Sándor bizalmába fogad minket, és nekünk szegzi a kérdést: hogyan cselekedtek ti, akik ezt és ezt mondjátok? (Sunjata No 154. Szív, 2009)
Molnár Sándor a létezés örömébe és az elmúlás fájdalmába való hite töretlen. Mintha a fehér képeivel a helyes Istenhez való viszonyt fogalmazná meg újra és újra, amely küzdelem felszabadító alternatívát jelent a világ istenítésének minden formájával, illetve a világ miatti kétségbeeséssel szemben. Fehér pokol ez (Sunjata No 236., 2016), ne gondolja senki, hogy ez a festési mód nem jár kínnal, küzdelemmel, lemondással, erőfeszítéssel. Semprun A nagy utazásához hasonlóan Molnár Sándor is várt türelemmel, önfegyelemmel, hogy az emlék és a gondolat, és mindaz, amit közölni akar velünk, megtisztuljon az esetleges salakjától, tiszta és természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön.
Látom a profán Molnár Sándort is, aki maga is mondhatná akár: „A fehéret speciel utálom, mert határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér hajszál [...], sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a semmi, mint a csönd. Szavak nélküli zene, zene nélküli csönd. A csönd: fehérség. Nem bírom a csöndet, sem az egyedüllétet, ami ugyanaz”. (Alessandro D`Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér) És ez a profán festőművész mer melankolikus lenni. Úgy, hogy tudatában van annak, minden, a halál is, az élethez köti, még akkor is, ha épp eloldja, vagy eloldani készül magát az élet fájától (Sunjata No 215., 2013). Sokáig toporog előtte, nem a rettenettől, nem az ürességtől, hanem az alkotás gyönyörétől és kínjától. Nem lehet abbahagyni. Nem vak jósként tekint a világba, és nem használja a fehér botot, mint a vakság jegyét, habár azt állítja, nem akar látni, ezért látja csak a fehéret, a fehér szín foglalkoztatja, az üresség. Miközben a látás tagadásáról beszél, hogy ne lásson más színeket, mégis a látás eszközét használja, látja a fehérek közötti színeltéréseket. Befedi a világot fehérbe, egy kicsit Christo is lesz, aki beburkolja a városokat, lepellel teríti be. Eltüntet, elvarázsol. Molnár Sándor is elvarázsolja a látogatót, mert a fehér absztrakt képek olyan erővel hatnak rá, hogy képtelen kivonni magát hatásuk alól.
Molnár művei is felvetik azt a kérdést, hogy „teljesen megsemmisülni és mégis élve maradni egyszerre nem tudunk, hogy tehát a semmit a maga végtelen minden-nélküliségében átélni nem tudjuk. De már az is közel van a semmi átéléséhez, ha elképzeljük, hogy megsemmisülünk. Ily módon eljutunk a Nirvána gondolatához, vagy a keresztény lemondáshoz, általában a vallásos, a másvilági rajongáshoz.” (Schiller Ottó: A semmi esztétikája. Művészet, 1913/5., 171‒178.) A fehér az illúzió színe is, az agy illúziója. Molnár Sándor tudatosan számol ezzel az illúzióval, ami nála nem jelenti azt, hogy az élet, a festészet is egy illúzió. A buddhizmus szín-szimbolizmusa szerint a fehérben ugyanis minden jelen van, semmi sincs benne elrejtve, eltitkolva vagy megkülönböztetve.
Csoóri Sándor: Fehér, fehérség című versében olvasható: „A sötétkamra-szemek éjszakájából/ ki csalogatna elő,/ csontok és áldozati lovak színe,/ égő állatok szemefehérje,/ üszög gyerekkora, hó-éj, hó-nap, lepedő-éden/ nyugtalansága,/ az elnémulás egyetlen rétje, / fehér, fehérség?”(Csoóri Sándor: Jóslás a te idődből, 226–227.)
Igen, Molnár Sándor is az elnémulás egyetlen rétjét járja. Akár egy nagy fehér holló. Ritka madár, alig látni, meglátni lehetetlen. Molnár Sándor a végletekig mer fehér lenni a fehérek között. Egy európai.
