1. fejezet, ami akár Előszó névre is hallgathat
A nevem Rozmaring. Hatvannégy éves vagyok, frissen nyugdíjazva. Ebben a faluban születtem. Ha nagyon pontos szeretnék lenni, közelebb laktunk a Szamoshoz, mint Magyardűlőhöz. Egész életemben azt is mondtam, hogy Szamosmentén születtem, nem Magyardűlőn. Mert egész életemben attól féltem, találkozok valakivel, aki ismeri ezt az egész, borzalmas történetet, nekem pedig nem lesz lehetőségem ismét egy új életet keresni.
Az, hogy most mégis itt vagyok, Magyardűlőn, csak az ostoba makacsságomnak köszönhető. Annak a makacsságnak, amivel én, az igazság bajnoka felépítettem a külvilág számára egy sohasem volt gyermekkort, amit megismert a férjem, megismert a gyermekünk, akik a tudatlanok kegyetlen megérzésével azt a büntetést rótták ki rám, hogy éveken keresztül minden este elmeséljem néha ugyanazokat, néha újabb és újabb kitalált történeteimet. Senki sem gyanakodott. Egy idő után már én sem. Addig ismételgettem csínytevéseimet, míg én is elhittem. Persze, valahol, mélyen tisztában voltam vele, beteges hazudozóvá lettem. Amikor a lányom másnak mesélte a történetet, hogyan erőspaprikáztam össze kisiskolásként az evőeszközöket, a túlságosan kiszínezett részeknél még rendre is intettem és kijavítottam.
Az évek folyamán belém égett a látvány, ahogyan apámtól kérek egy szalonnás katonát sok paprikával, ő pedig a bajsza alatt mosolyogva nyújtja át nekem. Azon a falaton pedig egy olyan erős paprika volt, amitől a lélegzetem is elakadt. Lángra lobbant az ajkam, a nyelvem, majd, ahogyan kapkodtam a levegőt, még a tüdőm is. Egyszerre folyt a taknyom és a könnyem, csak hápogtam segítségért, de a szüleim csak kacagtak, kacagtak. Erre én olyan sértett lettem, hogy a hétvégére minden, de minden csípett a házban. A kenyér, amit megszeltek, az almás pite, a görögdinnye, apám cigarettája. Bármihez, amihez hozzányúltak, mart. Először azt hitték, véletlen, aztán még nevettek is, amikor már rájöttek, hogy az én mocskos kis kezem van a dologban. Pár nap múlva pedig nagyon idegesek lettek. És hiába csattant el egy-két pofon, hiába hízelegtek, nem árultam el, mi minden van bekenve erőssel. Végül apám a térdére ültetett, a kezembe adott egy paprikát és azt mondta, hogy ezt most rendezzük le egyszer és mindenkorra. Még a borostyánnyelű bicskáját is ideadta volna, hogy azzal vágjak belőle, de nem akartam. Csak tömtem be az egészet a szájába, ő pedig sírva, nevetve ette a méregerős zöldséget, én pedig a ruhám ujjával töröltem le a könnyeket, előbb az ő arcáról, majd a magaméról, amitől már az én szemem is csípett, de csak kacagtunk, kacagtunk, és olyan jó volt ez a fájdalmas nevetés, aminél se fájdalmasabbat, se viccesebbet sosem tapasztaltam. Aztán miután elárultam neki, hogy én kizárólag az evőeszközöket kentem be a paprikával és azokat mossák el, esküszöm, hogy életében olyan büszkének nem láttam, mint akkor. Ezt onnan is tudom, hogy miután elmesélte Marosán bácsi kocsmájában az esetet, a következő héten minden falubéli megsimogatta a fejem, kezembe nyomott egy almát, pogácsát vagy egy marék diót, és olyanokat mondtak, hogy jaj lesz itt néhány év múlva minden legénynek, meg hogy ha fiú lennék, én lennék itt a következő tanító. Ja, a cigarettához pedig valóban nem volt közöm. Azt tényleg ő tehette a kezével. Az ilyen részletek adják az igazság fényét.
Látják, hát ilyen aljas kígyó voltam egész életemben még a legszűkebb környezetemmel is. Csaknem elhittem, a történtek voltak életem hazugságai és a fejemben lévő az igaz. Csak a való világ lehet hamis, ami belőlem jött, azokban sosem volt semmi álnokság, harag vagy valódi bosszú, csak játék. Mindhárman szerettük ezt a mesét. Valójában annyiszor elmondtam már, hogy amikor behunytam a szemem, láttam, ahogyan kenem a késeket miközben félve tekintgetek ki az ablakon, láttam apám jóságos barna szemeit, amint jobb belátásra térít. Éreztem a durva bajszát, ahogy puszilgat a nyakamba, miközben rázza a fejét, az én gyenge bőröm pedig kipirosodik, kicsit megsérül, kicsit éget, de azt akarom, hogy ne hagyja abba soha, de soha. Álmodtam is vele. Mindig pont így álmodtam meg a történteket. Pedig apámról csak annyit tudok, hogy hát valahol biztosan kellett, hogy legyen.
Stabil erkölcsi alapokat adtam át, jó asszonya voltam férjemnek. Erős, hűséges, szorgalmas, olykor egy kicsit kemény és hideg, de ezt elnézte nekem. Ő öt éve halt meg, sosem tudta meg az igazságot. Gondoltam rá, hogy a sírjánál meggyónom, aztán úgy voltam vele, az a tisztességes, ha hagyom békében nyugodni. Ezzel csak magamnak nyújtanék feloldozást és ennyire önző végképp nem lehetek. Ha életében magamba fojtottam a dolgokat, halálában is tiszteljem meg ennyivel. Lányunk már apja infarktusa előtt Brüsszelben gyakornokoskodott, majd kint is maradt. Tudom, azt várta, hogy amint megszabadulok a munka terhe alól, kiköltözöm hozzá. Aminek nyilván az lett volna a vége, hogy az ő gyermekeinek is ugyanúgy mesélnem kellene a soha nem létezett szamosmenti gyermekkorom szép emlékeit. És habár jól tartom magam, mind szellemileg, mind fizikailag, fiatalabb már nem leszek. Egyszer csak elrontanék egy történetet és akkor az egész életem romba dőlne, ahogyan 1946-ban.
Talán meg is tudtam volna halni, így, a kitalált apám és kitalált anyám éjjelente megálmodott szeretetétől ölelve, de elmúltak ezek az áldott idők. Nyugdíjazásom első éjszakáján az igazi valóság látogatott meg. Ötven éve nem láttam azt a rengeteg vért és tüzet, amit tizenegy évesen, mielőtt el kellett hagynom Magyardűlőt.
Így hát megadom magam.
A felejtés nem létezik.
