• Nagypál István

Nagymama és az irgalom madarai

(Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)

Hevesi Judit első kötete, a Hálátlanok búcsúja több rendkívül fontos kérdést vet fel a múlttal kapcsolatban. Ki és hogyan éli meg azokat az eseményeket, amelyek máig kihatnak a jelenre? Hevesi költészetében ez újszerű megfogalmazásban/fénytörésben jelenik meg. Az a kettős érzés, ami a kötet olvasása közben fogva tart, nehezen megragadható. Ugyanis Hevesi irgalmas a megidézett múlttal és annak figuráival, mindeközben ironikusan és ridegen fejezi be gondolatait. Tóth Krisztina úgy fogalmaz Hevesi verseiről, hogy „semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire”, amivel mindenképpen egyetértek, de előzménynek nem Paul Celant emelném ki, hiszen Hevesi lecsupaszított versnyelve erős metaforákban, ami viszont nem jellemző a német költőre. Sokkal inkább Kertész Imre fekete humora és József Attila stílusa idéződik meg, ez utóbbi leginkább a mama figurában érhető tetten.

A kötet nyitóverse – a szokás – hűen, őszintén tükrözi a szerző költői programját: családi szokásokról fog beszélni, miközben a színtér a második világháborús Magyarország. Talán a kényszer a legjobb szó arra, ami végig, kitartóan jelen van ebben a versben, sőt az egész kötetben, hiszen Hevesi már-már mániásan keresi a választ a közös múlt, a közös emlékezet megértéséhez. A mély és megrendítő szavak között felbukkannak sokszor zavaró túlírások (még ezekben a rövid versekben is) és szóismétlések. „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás” – a melankolikus hangulatot megtöri a „mifelénk nem szokás” fitymáló szarkazmusa. Hiszen mit is akar elmondani a szerző? Bút, bánatot? Vagy kényszerhelyzetbe került és a holokausztban keresi a lelki nyugalmat, ahogy Kertész Köves Gyurija? Mert nincs Auschwitz előtt és után, csak Auschwitz van. Ez az önmagától viszolygó lírai én nem találja helyét. Nem kapunk rá magyarázatot. Hevesi mindvégig arról beszél, hogy a családi és az izraeli ösztöndíj alatt összegyűjtött háborús emlékek miként hatottak rá és miként próbálja azokat feldolgozni verseiben, de mindeközben észre sem veszi, hogy a holokauszt színpadi kellékké válik, és nem tudja eltitkolni önképét.

A címkék című versben olvasható először Hevesi első madár-metaforája: „óvatosan fogom meg / a tehetetlenség szavait / mint a legszebb madarat / ami a markomba költözött / de nem voltam jó menedék”. Ez a maroknyi madárkép elhasznált, de későbbiekben viszont kortárs allúziókból dolgozik: „összetört szárnyaiból / csak néhány szín maradt / azokat gondosan felcímkézve / rakom a családi albumba”. Majd a gondolatot egy belső zavarral zárja: „én a tereket betölteni / nagyon igyekszem”. Az „igyekszem” bűnbánó magatartása elárulja a szerzőt. A kényszerérzet, a múltat legyőzni akarása. Kertész Holocaust, mint kultúra című esszéjében a holokauszt-paradoxonról beszélt: „a Holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sínai hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.” Kertész itt tulajdonképpen azt mondja el, hogy amit ma holocaustnak nevezünk, az egy folyamat. Auschwitz óta pedig nincs olyan, hogy holokauszt előtt vagy után. Éppen ez a paradoxon jelenik meg Hevesi költészetében.

Korábban említettem, hogy Tóth Krisztina Celanhoz hasonlítja Hevesi költészetét, amit én elvetettem, de az tény, hogy a mennyi című versben a Celan-féle kifordított metaforák mégis tetten érhetők: „megszámolom az összes követ / egy a tiéd is lehetne / reggelente mindet gondosan leporolják”. A kő nem manifesztálódik, nem kap más értelmezési tartományt, csupán annyi ragad rá, amennyi a kimondásával együtt szokott járni. Wisława Szymborska Beszélgetés a kővel című költeményében a lírai én egy követ próbál rábírni arra, hogy beszéljen, miközben az életről alkotott képünkről kapunk információt: „Kopogtatok a kő ajtaján. / ‒ Én vagyok az, eressz be. / Nem keresek benned örök otthont. / Nem vagyok boldogtalan. / Nem vagyok hontalan.” (Kerényi Grácia fordítása) Miként is kapcsolódik ez az emblematikus Szymborska-opusz Hevesi verséhez? Úgy, hogy Hevesi szinte minden versében önmagát keresi. Meglehet, hogy a nagymama történetét meséli el, de ahhoz, hogy megtalálja önképét, ahhoz a le nem zárt kapcsolatát kell bemutatnia azzal a személlyel, aki a múlthoz köti, de fogva tartja a jelenben.

Ez a traumatikus élmény folytatódik a körforgás című versben is: „nagyanyámat egy karácsonyon befalaztuk / sok volt neki a világ / nem bírt volna el vele / egy kis lukat azért szabadon hagytunk”. A befalazás többször előfordul a magyar irodalomban, a legalapvetőbb kapcsolódási pont Kőmíves Kelemenné balladája, de sokan elfelejtik A kékfestőinas című magyar népmesét, amikor a király befalazza az inasfiút. Annyira komolytalanul mesél a beszélő, hogy egészen a szöveg közepéig egy megrendezett színpadi jelenetnek hat, de ehhez a sorhoz érve már kirajzolódik a kép: „[Ö]t évet töltött a sötét zugban”. Ebben az esetben az öt év a második világháború öt évét jelentheti és a zsidók bújtatásának egyik módját. Miként Anne Frank és családja bújt el a hátsó traktusban, úgy Hevesi nagymamája a befalazott zugban. Ezt erősíti meg az „aztán este lett és reggel”, a Genezis könyvének egyik sora, ami a teremtés napjai közti időszakot jelöli, és azt, amikor a náci ideológia szerint Isten alszik vagy halott. Ebben az időszakban az erkölcsi és etikai normák sem léteznek. És szinte kitapintható ezután a következmény: a nagymama halála. De ez a halál szimbolikus, mert Hevesi a gyerekkorba helyezi el a történetet és az óvodai miliőben az egész sztori morbidnak és betegesnek hat.

Ez a morbid képalkotás beépül az ária című versbe is. Az írás szinte ártalmatlanul kezdődik: „valami szín tölti meg a teret”, majd áriázó madarak hangját halljuk, miközben a „tata” a padláson lóg. A körforgásban közvetetten lett kimondva, hogy a lírai én beteg, de itt már neki címezik: „te szerinted én voltam a bolond.”. Szinte kihűlt hangon beszél, a kés belehasít a levegőbe és hidegrázós csend ül mindenre. A madár-metafora kiteljesedik és görcsbe rándul tőle a gyomrunk. 

Ezután nehezen találunk vissza az őrültségből, versek hosszú sora (útvesztő, napjaink fölött, a lányok, nevek, korpusz, távlatok) következik a kötetben, amelyek mind-mind megrázóak. Ekképpen érkezünk el ahhoz a szöveghez, amelyben a szerző búcsút int a József Attilás mama-figurának. A kihazudott múlt, a meg nem értett fájdalom, a feldolgozás teljes hiánya és lehetetlensége után így beszél róla: „eldöntöttük / hogy nem találjuk meg soha többé”. A nagymama és vele együtt titkai is feledésbe merülnek. Olyan érzésünk van itt, mintha a kötet záró akkordját hallgatnánk, de Hevesi nem hagy egy kis időt se, hogy kellőképpen levegőt vegyünk, hiszen elérkezünk a kötet legemlékezetesebb verséhez, az amnéziaterápiához és annak sokat idézett soraihoz: „fagyban is / felpróbálom / a legkisebb bakancsot / a Duna-parton / vendégségbe úszom / a vízbe lőtt nagyszüleimhez”. Ez a traumatikus élmény az, ami a legfontosabb Hevesi költészetében. Kabai Lóránt után szabadon ezt úgy nevezném: bipoláris realizmus. Egyrészt bipoláris zavar jellemzi – más néven mániás depresszió ‒, amelyben mániás (pl. fokozott beszédkésztetés, nyugtalanság) és depressziós (pl. ok nélküli bűntudatérzés) szakaszok váltják egymást. Másrészt realisztikus, hiszen a valóságnak átfogó, jellegzetes vonásait ragadja meg; a mindennapi életet objektívan ábrázolja.

Nem is csoda, hogy ezután otthontalanná válik a lírai hang; komor, félresiklott, miközben az emberi lét kérdéseire szeretne választ kapni. Ezt egy családi tragédia bemutatásával érzékelteti: „kézzel áshatnánk sírt neked”. (otthontalan) A ható igeképző annyira feketévé teszi a gesztust, akár egy holló az éjszakát. Sírt kellene, kéne ásni, hogy ne egy legyen a sok közül a tömegsírban. Irgalmas, de nagyon önző. Miért csak a nagymama kaphat saját sírt? A kiközösítés ellen van, mégis ezzel a kijelentéssel azt is mondja, hogy a többi maradhat mind névtelen, a bárdolatlan földben. Ha a második világháború morális kérdéseit szeretnénk megérteni, ez a vers, az otthontalan rendkívül kifejező példa annak megértéséhez.

A kötetet a címadó vers zárja. Annyira kíméletlen, mégis annyira őszinte, amilyen Köves Gyuri volt a Sorstalanság utolsó bekezdésében. Hevesi ezen versét úgy gondolom, egészében érdemes csak idézni:

tiszta voltál mint a húsvét mama
de nem hiszek többé benned
legkedvesebb kreatúrám
ne takard már el az arcod
halott vagy kinek nem jutott irgalom
eltemetnek majd a galambok
vonulásukat hidd el még sokáig követem
de nem hazudok nekik többé
hisz sohase lehettél ilyen közel
ma örökre
mint bűnbocsánat
úgy hagylak el

Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja című kötete keserű szájízzel átitatott könyv, amelynek lapjain tagadások, vádiratok, terápiás szövegek szerepelnek. A múltat saját keresztjében próbálja felismerni, de végül a romokká lett múlt kövei madárrá alakulnak át és azok minden nap a fejünk felett repülnek el. Emlékeztetve arra, hogy bocsánatot ne mástól, hanem magunktól kérjünk. Ha valaki második világháborús holokausztköltészetre számít, az meg fog lepődni. Valami egészen mást kap, olyat, amire maga a szerző sem gondolt. Az irgalom madarai mindenütt ott vannak. A szerzőt is irgalmazva ezzel.

• Dobás Kata

„vége a mellébeszélésnek”

(Ármos Lóránd: A kilternani ősz. Erdélyi Híradó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016)

Ármos Lóránd korábbi verseskötete, az Apám a Holdighoz hasonlóan a jelenlegi, A kilternani ősz is inkább a lineáris olvasásnak kedvez. A könyv három ciklusa (Sirály, A kilternani ősz, Az emlékeid pelyhes dunnák) ugyan nem követ időrendet, de mégis érzékelhető egy olyan vezérfonal, amelyre fel lehet fűzni a verseket. Ha ki kellene emelni néhány központi elemet, amelyekből összeáll ez a vezérfonal, akkor azt csak némileg közhelyes szavakkal lehetne megtenni: szabadság, magány, félelem, újrakezdés. És már itt érdemes leszögezni, hogy mindezek mégsem válnak közhelyekké Ármos kötetében.

Ugyanakkor A kilternani ősz kétségkívül produktívabb cím, mint a korábbi munkacímű Az újrakezdés romantikája. Kilternan – amellett, hogy konkrét helyre is utal – kelthet az olvasóban egy olyanfajta idegenségérzetet, amely aztán jól illik a kötet verseihez is. A kilternani ősz lírai énje ugyanis jobbára számára idegen terekben mozog, még akkor is, amikor valójában otthon van. A semmi tere ez, amelyben nincsenek könnyen hozzáférhető, megnyugtató válaszok, az ismerős idegenné válik, az idegen pedig nem tud ismerőssé alakulni: „Úgy úszom – harmincöt éve már –, / mint edzésben lévő hajótörött: / a végtelenített, lassú tempót / álmodás és eszmélés között.” (Sirály, 12.) Ehhez hozzájárul az is, hogy a versén idegen, külföldi helyeken él, mozog, ezek azonban szabadon helyettesíthetőek lehetnek más helyekkel is, a terek lényege Ármos kötetében éppen az, hogy egyik sem válik biztonságot nyújtó hellyé, és ez a bizonytalanság valahogy mégis otthonos lesz a lírai énnek: „Naponta elmentem a házhoz, körbesöpörtem, / és néztem, hogy merre alakul, és milyen erő alakítja.” (Nadin dalokat, 27.)

Ebből következően a jelen idősíkja kerül központi helyre Ármos kötetében: a múlt, az emlék(kép)ek tárgyiasulnak (Az emlékeid pelyhes dunnákban megszemélyesítődnek: „Az emlékeid már rég alszanak. / Hajnal felé jöttek haza. / Nyúzottak voltak, részegek, szakadtak. / Merre jártatok egész éjszaka?”, [42.]), vagyis nem szerves részekként jelennek meg a lírai én számára, amelyek beépültek a jelenbe problémamentesen; a jövőképek pedig álmokban (Oda kell most is) vagy egyáltalán nem tűnnek föl: „Belégzés, majd újra kilégzés. / Nem szédít álom, nem fáraszt a múlt”. (Sirály, 12.) A megélt jelen idő fontossága mellett a jövő csupán megszámolható napok összessége, jelentőségük leginkább semleges: „Hatvanszor lehet úszni menni, és próbálgatni a fürdőru- / ha-centrifugát, hatvanszor lehet elgondolkozni, mit mondha- / tunk más verséről, hatvanszor lehet zabkását reggelizni, hat- / vanszor megnézni a videót, amin szőke gyerek csíkos blúzban / macskát dob a medencébe.” (Július harmadika, 44.)
A változás egyszerre jelenik meg kényszerhelyzetként és lehetőségként a lírai én számára, az ehhez való viszonyulási lehetőségek rendre visszatérő elemei a verseknek: „újrakezdeni nem kell félni” (Elölről, 11.); „Change is nickname for opportunity.” (Eljön a nap, 15.); „minden változás nehéz, mondtam magamnak” (Nadin dalokat, 27.). A változáshoz való viszony ennek ellenkezőjeként is megjelenik, egy éjjel olvasott hírfolyam részeként: „A változástól jó lesz tartanunk” (Vasárnap éjjel, 32.). A Facebookon látott képek és mondatok nyilván ironikusan is hatnak, de mégis inkább az figyelemreméltó, ahogy az előzőekkel összekapcsolódik: a változás éppen úgy jó, mint rossz – vagyis tulajdonképpen egyik sem. És ugyanez elmondható az újrakezdésről, a félelmekről, az utakról és a szerepekről, amelyeket korábban felvett magára a lírai én: „Harmincötre a dublini szingli, naná, rutinos lett: / bármit eljátszhatna a párnák közt, irodában, / otthon, a versben is, könnyeden írja a hexametert is.” (Hamincöttel, 26.) Éppen az előzőek nem válik közhelyessé egyik szöveg sem, ez a finoman hangolt versnyelv tulajdonképpen önmagára is mutat.

Ármos nem építi tovább az Erdély-mítoszt sem, a korábbi haza képe folytonos némaságában mutatkozik meg, csupán az idő múlása az, ami érzékelhető: „csend van nem moccan csak az / óra annak is csak a nagymutatója hallgat az állomás betűiből / kikerül az álom a mállás” (Hallgat a károlyi állomás, 45.) Az idő múlásának intim pillanatai a Bácskai hexameterek című versben is megjelennek; a két idős ember úgy készít el egy ételt, hogy az egyik valójában már nem tud beszélni, a beszélő férfi mégis úgy kommunikál, mintha ez nem így lenne: „Nyolcvanöt évesek múltak. »Akkor jössz, mama? Kezdjük”« / szól nagyapád, majd később hátul mondja tovább: / »Úgy süttettem a siptár pékkel mára a kiflit, felkarikázom a tálba az összest, így, mama, jó lesz?«” (36.) Ármos jelenlegi költészetétől távol áll, hogy bármiféle tanulságot vagy közhelyes célt ki lehessen olvasni belőle, de ezek az intim képek éppen a hangzó nyelv nélküli megértés üres szépségét és tragédiáját emelik ki.

A nyitó- és záróvers kiemelten erős darabjai a kötetnek. A Semmi az központozás nélküli sorai bevezetik az olvasót abba a szövegvilágba, ahol a semmi és a valami egymás szinonimái: „semmi az de még meleg s úgy zihál mint az ki él / valami így visz tovább így viszek tovább előre / valamit” (5.) A lineáris olvasat esetében a záróversben olvasható megérkezés is más megvilágításba kerülhet: „Átugrom az árkot is, betolom a kiskaput, / rúgva, reszketve, tovább, s ahogy a házba jutok, / a nagyágyra vágódok, itt nem láthat senki már, / hűvös van és félhomály. Döngicsél egy zöld bogár.” (Döngicsél egy zöld bogár, 46.) Vagyis a megérkezés a házba inkább menekülés, mint hazaérkezés, a ciklusokban található versbeli utak mindezek fényében pedig nem egy meghatározott pontra mutatnak: sem nem visszatérések egy korábbi helyre, sem a jövőbeli célok kitaposott ösvényei. A „Döngicsél egy zöld bogár” sor a vers elején és végén is olvasható – a valahonnan valahová jutás bizonyossága elmarad, a semlegességet sugalló sor pedig hangsúlyos lezárása a kötetnek.

Ármos költészete az előző kötethez képest veszített pátoszosságából, de kétségtelen, hogy (ön)ironikusságából is. Ez ugyanakkor egyáltalán nem válik A kilternani ősz hátrányára, izgalmassá teszi a kötetet az, hogy verseiben jól megférnek egymás mellett az akár egymásnak ellentmondó állítások, kérdések is: ezek azonban nem mellébeszélések, egyszerűen csak nem-válaszok.