Kő a kézben
(Závada Pál: Egy piaci nap. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
Kő a kézben, egy gyermek kezében. Nem értem, vagy nem akarom érteni ezt a képet, leveszem a borítót és elkezdem olvasni Závada Pál új regényét.
A monumentális alkotások után szokatlan ez a forma, kisregény a maga 224 oldalával. Míg a szerző 2014-es műve, a Természetes fény egy második világháborús tabló; holokauszt-és családregény, addig az Egy piaci nap történelmünk egy kevésbé ismert eseménysorát, az 1945─48 közötti időszakban végigsöprő antiszemita erőszakhullámot, annak is főleg két neuralgikus pontját, a kunmadarasi és miskolci eseményeket mutatja be. A fikció megengedi, hogy Kunmadaras helyett Kunvadas, a valóságos szereplők helyett pedig kitalált alakok szerepeltetésével rekonstruálják az eseményeket. Hiszen a cél az emlékezés. Ezt teszi Hadnagyné Csóka Mária, az események csendes szemlélője és elbeszélője.
1946-ot írunk, hősi halottak, széthullott családok, inflálódó pengő, szegénység, kifosztott Dávid-csillagos házak az országban mindenhol, Kunvadason is. A hazatérő zsidókat szemrehányás és üres porták fogadják. Az emberi élet és magántulajdon semmibe vétele általános jelenség:
Ha a gettó nem lett vóna, ingem gatyám se lett vóna zikcene-zakcene, zümmög a zsidó, […] zikcene-zakcene, sárga bugyogó, tátele, mámele, sírhat a zsidó. (46.)
Az egyéni háborús traumák sok esetben elhomályosítják a második világháború genocídiumát. A kulturális emlékezetben a népirtás nem jelenik meg külön morális kategóriaként, csak néhányan, köztük Mária viseltetnek részvéttel a bevagonírozott és elhurcolt zsidók iránt. Nincsen bűntudat, és még a legszörnyűbb dolgokból is viccet lehet gyártani.
Aki egy hogyhíjják, na… kemenceszökevény…
Iccig…
Nem jutott el ausviccig…” (158.)
A visszatérők azonban elkezdik újraépíteni életüket, visszaszerzik széthordott ingóságait, Vogelné Tarcsai Sárától veszi vissza stafírungját, a nagyanyja hímzésével megjelölt dunyháját, Rosenstein József pedig Vasváriéktól viszi haza testvére bútorát. Ezek a cselekmények pedig a nincstelenek felháborodását erősítik. Elindul a népirtás bagatellizálása, és a zsidók rehabilitációjának firtatása.
Viszont az nem igaz, amit mondanak, vette vissza a szót Radai Etel, hogy nem jöttek vissza, mert visszajöttek elég sokan. És nyilván nem üres kézzel, mert egykettőre lett mindféléjük. (105.)
Kiéleződnek a politikai különbségek, ellentétbe kerülnek a nemzeti értékekhez ragaszkodó „jó magyarok” (10.) és az orosz felszabadítást támogató zsidók. Emellett a pártpolitika kihasználja a mezítlábasok indulatát, bűnbakot keres, feketézők, árdrágítók, pénzrontók személyében, akik természetesen mindannyian tehetős zsidók.
Ebben a helyzetben már csak olaj a tűzre a település tanítójának pere, aki a háború idején az oroszok közeledtének hírére felfegyverezte tanítványait, leventéit és a védvonalra vitte a gyerekeket. Mindenki épségben hazatért, de Hadnagy Sándort feljelentették majd elítélték háborús propaganda vétsége miatt. A tanúk pedig izraeliták, Hámos Ferenc kommunista párttitkár és felesége, illetve Würczel Károly szociáldemokrata titkár voltak. Hadnagy Sándor támogatói és az elégedetlen tömegek az utcára vonulnak, hogy a per újratárgyalására kísérjék a tanítót, a tömeg dühös, fenyegető, ezért az ügyet elnapolják. Ennek a hatására 1946. május 21-én a felbőszült tömeg a piacon kezdi meg ámokfutását, melynek több, a településen élő zsidó esik áldozatul. A hangulatot tovább szítja két gyermek eltűnésének rémhíre, melynek hatására felerősödik az évszázadok folyamán oly sokszor előkerülő vérvád, miszerint a zsidók gyerekek húsát sütik a maceszba, jelen esetben a kolbászba, és gyermekvérrel avatják fel a zsinagógát.
A szörnyű eseményeket Hadnagyné Csóka Mária, a tanító felesége elbeszélése alapján tudjuk meg. Az ő célja férje felmentése, és egy a valóságnak leginkább megfelelő történet rekonstruálása és továbbadása. A tanító néni, ahogy férje után a településen nevezik, mindenhol ott van. Május 21-én gyanútlanul álldogál a piacon, amikor elkezdődik a zsidók árusok elleni hadjárat. Elbújik az Ipartestület mögötti vécében és végighallgatja a vérmes asszonyok véres történetét, amikor pedig segítőként Goldékhoz rohan, akkor kis híján megerőszakolja egy lincselő. Ebbe az elbeszélői szólamba illeszkednek a tanúvallomások, jegyzőkönyvek, újságcikkek és Hámosné levelei is, rengeteg egymásnak ellentmondó hang és nézőpont. Szinte nincs olyan szereplő, akit egy nézőpontból ismer meg az olvasó. Hirsch Vilmos piaci eseményekről tett vallomását például maga a vádlott pontosítja:
Radai Etel lehúzta a cipőjét, és annak sarkával esett Grószéknak. Nem, hanem a papucsommal. (77.)
Mégsem esik szét a történet, a narrátor összetartja azt. Ez az elbeszélői szólam, Mária hangja és személye teszi a regényt igazi remekművé. Hadnagyné egyrészt elfogult férjével, egy a Hirmondóban megjelent erősen antiszemita írását „Igaz-e, Berg bácsi, hogy a mozi egy virtigli zsidó vircsaft”? (44.) pusztán dohogásnak nevezi, és nem tulajdonít nagyobb jelentőséget férje felszólalásainak és újságcikkeinek sem, melyekben Sándor a zsidók kereskedelemben betöltött arányát kifogásolja. Ugyanakkor ellenzi férje hangos politikai aktivitását.
Mondjuk ’44 májusában már énszerintem se volt valami okos dolog, a kunvadasi főtéren, a hősi bakaszobor lábánál, egy egész szakasz levente jelenlétében nyíltan hangoztatni, […] hogy el kell mindent követnünk, hogy az orosz bolsevik hordát föltartóztassuk ezeréves határainkon. (13.)
Másrészt Mária nem titkolja férje hibáit, és néha pellengérre is állítja azokat:
pulykatollas egyensapkában, jobbra vetett fővel masíroztak végig a Karcagi úton […] csizmás Sándorommal, aki olyan peckesen verte ki a díszlépést, hogy az egészen humorosnak találtam. (18.)
Az elbeszélő tehát egyfajta belső nézőpontot működtet, magyarázza, kommentálja az egymásnak feszülő véleményeket és változatos történeteteket. Férje leventevezető szerepét például Sándor apaság iránti sóvárgásával magyarázza, megérti férjét, ugyanakkor önálló, a férfi álláspontjának ellentmondó véleményt formál.
Egyébként Sándornak ezt a leventeparancsnokságát egyfelől én nagyon is megértettem, másfelől persze, hogy a pokolba kívántam. […] De kezdettől fogva átéreztem a férfilélek apaszerep iránti erős, ám szemérmes vágyát. (16.)
Ugyanakkor kellő távolságból figyel, végighallgatja a tanító perét, moderálja, kommentálja az elhangzottakat. Így marad meg a feszültség és a dinamika. Az elbeszélői nézőpont egy mondaton belül is megváltozhat.
Előlépett egy mezítlábas, fejkendős asszony fölpillantott a plafonra, hogy jól emlékezzen, mire tanították be és szavalni kezdte: Hát azt tapasztaltuk (49.)
Az asszony nemcsak tudósít, hanem zsigeri szinten reagál a történtekre, a pogrom első áldozatára így emlékszik vissza:
és egy kihátráló ismeretlen rendőr meg egy civil ruhás a térdhajlatánál s a hónaljánál fogva hoznak ki egy magatehetetlen testet, én pedig odanézek. És nem rögtön, mert az ember tekintetét önkéntelenül is a szétszakadt nadrágból előbukkanó alsótest véres hasadása vonja magára.” (5.)
Mária nőként, feleségként és gyermekét elveszített anyakánt teremt különleges beszédmódot férje feljelenőjével, Hámosnéval. Ezekből a diskurzusokból, levelekből értesülünk a párttitkár feleségének részvétéről, tehetetlenségéről, a miskolci eseményekről, a kommunista párt lázító szerepéről. Szintén ezek a beszélgetések mutatják meg az erőszakos cselekmények egyik kulcsfigurájának, a tenyeres-talpas Rádai Etelnek személyes sorstragédiáját, az abortuszra kényszerített és ezáltal meddővé vált nő emberi, érzékeny oldalát.
Számomra a regény egyetlen gyenge pontja a halott férje nevében beszélő Neuberger Ferencné, akinek vallomása komikum forrása, és akinek szavaira a bíró is csak hasonlóképpen tud reagálni:
No és maga végül is…? Neuberger Ferencné! Akkor maga… végülis elhalálozott vagy sem? (157.)
A kunvadasi események megismétlődnek Miskolcon, ahol a kommunista párt röpiratai buzdítják a munkásokat a forint ellenségeinek felkoncolására. Hámosné Irén testközelből éli végig az antiszemita gyűlölethadjáratot, akárcsak Hadnagyné. (Az 1945‒48 közötti eseményekről bővebben itt.)
Így jutunk el a tárgyalások és a regény végére, a félelemtől a teljes kiábrándultságon keresztül a bizakodásig, minden érzést végigélünk narrátorunkkal. Néha szörnyülködünk vagy undorodunk a naturalista vallomások, levelek hallatán, melyek tanúsága szerint nők, anyák és gyermekek is husángot vagy követ ragadtak, hogy leszámoljanak a nép ellenségeivel. A kiskunvadasi pogrom lázítóit és résztvevőit néhány évre ítélik, a miskolci vádlottakat szabadlábra helyezik. Búcsúzóul Hámosné Irén szavait olvashatjuk, aki búcsúlevélben kéri barátnőjét a felejtésre.
Újból kézbe veszem a borítót és visszateszem a könyvre. Kő a kézben, egy gyermek kezében, mely akár az emlékezés gesztusa is lehetne, de ez valami egészen más. Gyilkos, feltüzelt indulat, mely bármikor pusztító alakot ölthet.
