Nagymama és az irgalom madarai
(Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja. Magvető Kiadó, Budapest, 2015)
Hevesi Judit első kötete, a Hálátlanok búcsúja több rendkívül fontos kérdést vet fel a múlttal kapcsolatban. Ki és hogyan éli meg azokat az eseményeket, amelyek máig kihatnak a jelenre? Hevesi költészetében ez újszerű megfogalmazásban/fénytörésben jelenik meg. Az a kettős érzés, ami a kötet olvasása közben fogva tart, nehezen megragadható. Ugyanis Hevesi irgalmas a megidézett múlttal és annak figuráival, mindeközben ironikusan és ridegen fejezi be gondolatait. Tóth Krisztina úgy fogalmaz Hevesi verseiről, hogy „semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire”, amivel mindenképpen egyetértek, de előzménynek nem Paul Celant emelném ki, hiszen Hevesi lecsupaszított versnyelve erős metaforákban, ami viszont nem jellemző a német költőre. Sokkal inkább Kertész Imre fekete humora és József Attila stílusa idéződik meg, ez utóbbi leginkább a mama figurában érhető tetten.
A kötet nyitóverse – a szokás – hűen, őszintén tükrözi a szerző költői programját: családi szokásokról fog beszélni, miközben a színtér a második világháborús Magyarország. Talán a kényszer a legjobb szó arra, ami végig, kitartóan jelen van ebben a versben, sőt az egész kötetben, hiszen Hevesi már-már mániásan keresi a választ a közös múlt, a közös emlékezet megértéséhez. A mély és megrendítő szavak között felbukkannak sokszor zavaró túlírások (még ezekben a rövid versekben is) és szóismétlések. „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás” – a melankolikus hangulatot megtöri a „mifelénk nem szokás” fitymáló szarkazmusa. Hiszen mit is akar elmondani a szerző? Bút, bánatot? Vagy kényszerhelyzetbe került és a holokausztban keresi a lelki nyugalmat, ahogy Kertész Köves Gyurija? Mert nincs Auschwitz előtt és után, csak Auschwitz van. Ez az önmagától viszolygó lírai én nem találja helyét. Nem kapunk rá magyarázatot. Hevesi mindvégig arról beszél, hogy a családi és az izraeli ösztöndíj alatt összegyűjtött háborús emlékek miként hatottak rá és miként próbálja azokat feldolgozni verseiben, de mindeközben észre sem veszi, hogy a holokauszt színpadi kellékké válik, és nem tudja eltitkolni önképét.
A címkék című versben olvasható először Hevesi első madár-metaforája: „óvatosan fogom meg / a tehetetlenség szavait / mint a legszebb madarat / ami a markomba költözött / de nem voltam jó menedék”. Ez a maroknyi madárkép elhasznált, de későbbiekben viszont kortárs allúziókból dolgozik: „összetört szárnyaiból / csak néhány szín maradt / azokat gondosan felcímkézve / rakom a családi albumba”. Majd a gondolatot egy belső zavarral zárja: „én a tereket betölteni / nagyon igyekszem”. Az „igyekszem” bűnbánó magatartása elárulja a szerzőt. A kényszerérzet, a múltat legyőzni akarása. Kertész Holocaust, mint kultúra című esszéjében a holokauszt-paradoxonról beszélt: „a Holocaust ugyanis – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sínai hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.” Kertész itt tulajdonképpen azt mondja el, hogy amit ma holocaustnak nevezünk, az egy folyamat. Auschwitz óta pedig nincs olyan, hogy holokauszt előtt vagy után. Éppen ez a paradoxon jelenik meg Hevesi költészetében.
Korábban említettem, hogy Tóth Krisztina Celanhoz hasonlítja Hevesi költészetét, amit én elvetettem, de az tény, hogy a mennyi című versben a Celan-féle kifordított metaforák mégis tetten érhetők: „megszámolom az összes követ / egy a tiéd is lehetne / reggelente mindet gondosan leporolják”. A kő nem manifesztálódik, nem kap más értelmezési tartományt, csupán annyi ragad rá, amennyi a kimondásával együtt szokott járni. Wisława Szymborska Beszélgetés a kővel című költeményében a lírai én egy követ próbál rábírni arra, hogy beszéljen, miközben az életről alkotott képünkről kapunk információt: „Kopogtatok a kő ajtaján. / ‒ Én vagyok az, eressz be. / Nem keresek benned örök otthont. / Nem vagyok boldogtalan. / Nem vagyok hontalan.” (Kerényi Grácia fordítása) Miként is kapcsolódik ez az emblematikus Szymborska-opusz Hevesi verséhez? Úgy, hogy Hevesi szinte minden versében önmagát keresi. Meglehet, hogy a nagymama történetét meséli el, de ahhoz, hogy megtalálja önképét, ahhoz a le nem zárt kapcsolatát kell bemutatnia azzal a személlyel, aki a múlthoz köti, de fogva tartja a jelenben.
Ez a traumatikus élmény folytatódik a körforgás című versben is: „nagyanyámat egy karácsonyon befalaztuk / sok volt neki a világ / nem bírt volna el vele / egy kis lukat azért szabadon hagytunk”. A befalazás többször előfordul a magyar irodalomban, a legalapvetőbb kapcsolódási pont Kőmíves Kelemenné balladája, de sokan elfelejtik A kékfestőinas című magyar népmesét, amikor a király befalazza az inasfiút. Annyira komolytalanul mesél a beszélő, hogy egészen a szöveg közepéig egy megrendezett színpadi jelenetnek hat, de ehhez a sorhoz érve már kirajzolódik a kép: „[Ö]t évet töltött a sötét zugban”. Ebben az esetben az öt év a második világháború öt évét jelentheti és a zsidók bújtatásának egyik módját. Miként Anne Frank és családja bújt el a hátsó traktusban, úgy Hevesi nagymamája a befalazott zugban. Ezt erősíti meg az „aztán este lett és reggel”, a Genezis könyvének egyik sora, ami a teremtés napjai közti időszakot jelöli, és azt, amikor a náci ideológia szerint Isten alszik vagy halott. Ebben az időszakban az erkölcsi és etikai normák sem léteznek. És szinte kitapintható ezután a következmény: a nagymama halála. De ez a halál szimbolikus, mert Hevesi a gyerekkorba helyezi el a történetet és az óvodai miliőben az egész sztori morbidnak és betegesnek hat.
Ez a morbid képalkotás beépül az ária című versbe is. Az írás szinte ártalmatlanul kezdődik: „valami szín tölti meg a teret”, majd áriázó madarak hangját halljuk, miközben a „tata” a padláson lóg. A körforgásban közvetetten lett kimondva, hogy a lírai én beteg, de itt már neki címezik: „te szerinted én voltam a bolond.”. Szinte kihűlt hangon beszél, a kés belehasít a levegőbe és hidegrázós csend ül mindenre. A madár-metafora kiteljesedik és görcsbe rándul tőle a gyomrunk.
Ezután nehezen találunk vissza az őrültségből, versek hosszú sora (útvesztő, napjaink fölött, a lányok, nevek, korpusz, távlatok) következik a kötetben, amelyek mind-mind megrázóak. Ekképpen érkezünk el ahhoz a szöveghez, amelyben a szerző búcsút int a József Attilás mama-figurának. A kihazudott múlt, a meg nem értett fájdalom, a feldolgozás teljes hiánya és lehetetlensége után így beszél róla: „eldöntöttük / hogy nem találjuk meg soha többé”. A nagymama és vele együtt titkai is feledésbe merülnek. Olyan érzésünk van itt, mintha a kötet záró akkordját hallgatnánk, de Hevesi nem hagy egy kis időt se, hogy kellőképpen levegőt vegyünk, hiszen elérkezünk a kötet legemlékezetesebb verséhez, az amnéziaterápiához és annak sokat idézett soraihoz: „fagyban is / felpróbálom / a legkisebb bakancsot / a Duna-parton / vendégségbe úszom / a vízbe lőtt nagyszüleimhez”. Ez a traumatikus élmény az, ami a legfontosabb Hevesi költészetében. Kabai Lóránt után szabadon ezt úgy nevezném: bipoláris realizmus. Egyrészt bipoláris zavar jellemzi – más néven mániás depresszió ‒, amelyben mániás (pl. fokozott beszédkésztetés, nyugtalanság) és depressziós (pl. ok nélküli bűntudatérzés) szakaszok váltják egymást. Másrészt realisztikus, hiszen a valóságnak átfogó, jellegzetes vonásait ragadja meg; a mindennapi életet objektívan ábrázolja.
Nem is csoda, hogy ezután otthontalanná válik a lírai hang; komor, félresiklott, miközben az emberi lét kérdéseire szeretne választ kapni. Ezt egy családi tragédia bemutatásával érzékelteti: „kézzel áshatnánk sírt neked”. (otthontalan) A ható igeképző annyira feketévé teszi a gesztust, akár egy holló az éjszakát. Sírt kellene, kéne ásni, hogy ne egy legyen a sok közül a tömegsírban. Irgalmas, de nagyon önző. Miért csak a nagymama kaphat saját sírt? A kiközösítés ellen van, mégis ezzel a kijelentéssel azt is mondja, hogy a többi maradhat mind névtelen, a bárdolatlan földben. Ha a második világháború morális kérdéseit szeretnénk megérteni, ez a vers, az otthontalan rendkívül kifejező példa annak megértéséhez.
A kötetet a címadó vers zárja. Annyira kíméletlen, mégis annyira őszinte, amilyen Köves Gyuri volt a Sorstalanság utolsó bekezdésében. Hevesi ezen versét úgy gondolom, egészében érdemes csak idézni:
tiszta voltál mint a húsvét mama
de nem hiszek többé benned
legkedvesebb kreatúrám
ne takard már el az arcod
halott vagy kinek nem jutott irgalom
eltemetnek majd a galambok
vonulásukat hidd el még sokáig követem
de nem hazudok nekik többé
hisz sohase lehettél ilyen közel
ma örökre
mint bűnbocsánat
úgy hagylak el
Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja című kötete keserű szájízzel átitatott könyv, amelynek lapjain tagadások, vádiratok, terápiás szövegek szerepelnek. A múltat saját keresztjében próbálja felismerni, de végül a romokká lett múlt kövei madárrá alakulnak át és azok minden nap a fejünk felett repülnek el. Emlékeztetve arra, hogy bocsánatot ne mástól, hanem magunktól kérjünk. Ha valaki második világháborús holokausztköltészetre számít, az meg fog lepődni. Valami egészen mást kap, olyat, amire maga a szerző sem gondolt. Az irgalom madarai mindenütt ott vannak. A szerzőt is irgalmazva ezzel.
