• Páli Attila

 

Az MMA Művészeti és Módszertani Kutatóintézete konferenciát szervezett a tavaly szeptemberben elhunyt Csoóri Sándor emlékére.

 

 

 

„Sok tartozásunk van a múlt felé. Legalább a jelen felé ne legyen.” Ezzel a gondolattal nyitotta meg Fekete György február hatodikán fél tízkor a Pesti Vigadó Makovecz-termében a Csoóri Sándor emlékére megrendezett konferenciát, utalva a történelem morális feldolgozásának negyven-negyvenöt éves megkésettségére Magyarországon. Talán igazat adhatunk az MMA elnökének abbéli megállapításában, hogy a magyar történelemben annak a generációnak volt a legnehezebb sorsa, aki átélte a második világháborút, majd a felszabadulásnak aligha mondható kommunista hatalomátvételt, ötvenhatot, a diktatórikus irodalompolitikát, majd a rendszerváltozás szellemi sikertelenségét. Ebbe a generációba tartozik Csoóri Sándor, aki a történelem minden borulásában kitartott az hazug élet és az elembertelenedés elleni makacs küzdelemben. A megjelentek nagy részének a feje már jócskán őszbe csavarodott, így joggal érezhették magukat személyesen megszólítva az idős akadémisták. Itt mintha maga a huszadik századi történelem gyűlt volna össze, és nem csak szakmai érdeklődésből vagy úri passzióból, hanem személyes felelősségként gondolva az emlékezésre. Hogy milyen nehéz ez, azt a rengeteg személyes, fájdalmas hangvételű, drámai retorikájú, mitizáló hajlamú előadás sejteti.

 

 

A két napos konferencia bőséges és változatos anyaga híven mutatta be Csoóri Sándor sokrétű munkásságának jelentőségét. A rengeteg magas színvonalú előadást mind be nem mutathatom, így inkább azokról teszek említést, melyek leginkább felkelthetik az érdeklődést az életmű iránt.

A jobbára költőként ismert Csoóri Sándornak a konferencia első napján egyetlen verse sem került említésre, hiszen ezt a napot történeti és eszmetörténeti kérdések megvitatásának szentelték. Tőkéczki László az évszázados urbánus – népies ellentét alakulását mutatta be a huszadik századi magyarság történetében, és ebben Csoóri Sándort úgy szerepeltette, mint aki az ötvenes években már felismerte, hogy ez az ellentét már régen nem a parasztság és a városlakók közötti szembenállást jelenti, hanem alternatívákat, hogy merre haladjon az ország. Kiemelte, hogy útkeresése közben Csoóri mindvégig a kisebbségek védelmében lépett fel, melyet a kommunizmus uniformizáló gondolkodása folyton akadályozott. Ugyanezen a nyomvonalon haladva Márkus Béla is történeti előadást tartott Csoóri hatalommal való dacolásairól.

 

Voltak előadók, akik elvontabb fogalmak mentén beszéltek Csoóri munkásságáról. Papp Endre előadása Csoóri Sándor huszonegyedik századi esszéinek gondolati magvait mutatta be, melyek joggal tarthatnak számot a kortársak figyelmére, hiszen Csoóri magával ragadó személyességgel megírt esszéi vannak olyan jelentőségűek, mint költészete, és ma is érvényes és izzó kérdéseket boncolgatnak. Az ezredforduló után datálható esszék meglehetősen negatív képet festenek Magyarország kulturális jelenéről. Csoóri úgy látta, hogy a szabadságnak az a keret nélkülisége, ami a mai kultúrát jellemzi, hasonló szenvedéshez vezet, mint az elnyomás. „Elárultuk az értelmet” – vélte. „Az emberek erkölcsétől függ az ország sorsa, nem a társadalmi berendezkedéstől” – olvashatjuk esszéiben. Az elszemélytelenedés korában Csoóri szerint nagy jellemek sugárzására van szükség, mint amilyen Zrínyi vagy Mátyás király volt. Csoóri sürgetné a „természetes erkölcsi hierarchia” visszaállítását. A problémát abban látta, hogy a többségi szavazás nem az áhított szabadságot hozta el a társadalomnak, hanem a tömegesedést. „Hiába hozza a szabad választás lehetőségét, ha a magasba gondolkodást elsorvasztja.” Az esszéíró úgy vélte, hogy a demokrácia mai formája bomlasztja a nemzetet, ez a piac demokráciája, ahol a mozgósítás eszköze a gyűlölet. Eltűnni látta a „komplex embert”, a mai írót pedig a „semmi hadifoglyának” nevezte. Papp Endre az előadás végeztével leszögezte, hogy Csoóri ellenkezése a kor állapotai ellen nem utálatból fakadt, hiszen „a költő, aki nemet mond a világra, igent mond rá magasabb szinten.”

Elek Tibor irodalomtörténész továbbhaladva Csoóri világképének bemutatásával a költő irodalomszemléletéről tartott előadást. Csoóri számára a költészet szakrális jelenség, mely az egyetemes igényű világegységre irányul. A költészet nem tűr semmiféle mellébeszélést, így az igazság letéteményese is; az irodalom gyakorlása az igazsága gyakorlása is, tehát közügy. Jellemző Csoóri gondolkodására az a meglátás is, hogy a médiától készen kapott valóság valójában éppen hogy elrejti az igazságot, hiszen az igazságot nem lehet megvenni, azt csak megteremteni lehet, és ebben nagy szerepe van a költészetnek, melynek metaforái nem eltávolítanak a realitástól, hanem elgondolhatóvá teszik azt.
A nap folyamán persze még számtalan olyan előadás hangzott el, amiről érdemes volna hosszabban is beszámolni, így például Gróh Gáspáréról, amely Csoóri nemzetfogalmát mutatta be (előadásában a nemzet fogalma helyett a nemzeti tapasztalatot tette előtérbe). Jánosi Zoltán a szerző költészetében megnyilvánuló „bartóki modell”-ről értekezett, melynek központjában a modern és az ősi művészet ötvözésének a gondolata áll, de említhetném Szakolcai Lajos előadását, amely , a Tudósítás a toronyból című szociografikus írást mutatta be.
Azok, akik kitartottak a nap végéig, Windhager Ákos a művet bemutató előadása után meghallgathatták Szokolay Sándor Télvégi tavaszváró című zeneművét egy vetítés keretein belül, lezárva egy a katarzistalan huszadik századi történelmünkben tett utazás első napját.

 

 

A konferencia második napját csaknem egészen Csoóri lírájának szentelték. A nap első előadója, Vasy Géza a feladatvállalásként felfogott, hetvenes-nyolcvanas évekbeli költészetét mutatta be, míg Tarján Tamás az ifjúság-képzet mítoszának változásairól beszélt Csoóri életművében, amely szerinte az énhez tartozó egyéni érték megjelenése költészetében. Az előadó furcsállta, hogy a költő, miközben a maga ifjúságát mitizálta, mások ifjúságában rejlő értékekkel szemben mennyire bizalmatlan volt. Ekler Andrea Csoóri költészetében fel-felbukkanó ünnepek és hétköznapok motívumainak bemutatásával bizonyította a költő hagyományhoz fűződő élő és eleven viszonyát. Alföldi Jenő megpróbálta elhelyezni Csoóri költészetét a magyar szellemtörténet folyamatában, és párhuzamokat vont Petőfivel, Adyval, Illyéssel, Nagy Lászlóval, mint ahogy kutatótársai többen is a nap folyamán. Az irodalomtörténész felhívta a figyelmet, hogy az erkölcsi hanyatlások idején Csoóri a népköltészetben találta meg rejtett erőforrásait, de nem úgy, hogy népies zsánereket alkalmazott, hanem úgy, hogy a népi szellemet vegyítette a modern, avantgárd technikákkal.
Falusi Márton előadása némileg eltért kollégáiétól, ugyanis a Csoóri-értelmezések szokásos morális aspektusai helyett egy lecsupaszított poétikai kérdésről, Csoóri metaforahasználatáról értekezett, és Paul Ricoeur metaforaelméletét segítségül hívva próbálta bebizonyítani, hogy a metaforikus beszéd nem feltétlenül csak a díszítés érdekében történhet, hanem komoly bölcseleti vonatkozásai is vannak.

 

A két izgalmas és tartalmasan fárasztó nap utolsó előadói közt ott szerepelt Sebő Ferenc népzenetudós, aki Csoóri Sándor és a népzene viszonyáról beszélt, illetve zenei bejátszásokkal is kísérte az elhangzottakat.

 

 

Mivel Csoóri munkásságának fontos része filmes tevékenysége, forgatókönyvírói munkássága, illetve Kósa Ferenccel való barátsága, erről is hallhattunk két előadásban a nap végén. Végül, a hivatalos kereteken kívül Kósa Ferenc egy hosszúra nyúló személyes és megindító emlékidézésben mesélt Csoórival való együttműködéséről, a hatalommal való dacolásaikról, küzdelmeikről, a reményről, a reményvesztettségeikről, erdélyi bolyongásaikról, egy pártember piros nyakkendőjéről, és arról, hogy az Ítélet című filmet végül hogyan sikerült keresztülverekedniük a cenzúra konok drótkerítésén. Így méltóképpen záródott az értékőrző szándékkal megszervezett Csoóri-emlékkonferencia.

• Páli Attila

A Gellért-hegy szellőzködő oldalában, ha a Móricz Zsigmond körtértől kicsit feljebb lépcsőzünk a hétköznapok dilemmáinál, ott foglal helyet a történelmi múltú Eötvös Collegium, ahol az intézmény Faragó Szabó István vezette Filozófia Műhelye megszervezte február 17-19. között az Esti kérdések - Filozófia és irodalom című konferenciát. Az eseményen két társadalmi tudatforma, az irodalom és a filozófia kapcsolatának megvitatására gyűltek össze neves filozófusok, irodalmárok, költők, szóval kulturális életünk apraja-nagyja, hogy megosszák egymással gondolataikat.

 

 

Az épületbe lépve az ember rögtön láthatja, hogy a nagy szellemi elődök mellszobrai mellett, melyek a hagyomány folytonosságát hivatottak jelezni, helyet kapnak a diákos frivolság plakátjai is, így teremtve meg a diszciplínák határain átívelő tanácskozásnak a méltó helyszínt. A konferencia apropója ugyanis Tőzsér János az Élet és Irodalom 2016. november 11-i számában megjelent szappanbuborék-pukkasztó cikke, Az Eszmélet és a filozófiai analízis, melyben a filozófus azt igyekszik bizonyítani, hogy József Attila versét nem lehet „gondolati” vagy „létösszegző” költeménynek nevezni, hiszen filozófiailag inkonzisztens, vagy banális kijelentései vannak.

A konferencia első napjának délutánján, a Tőzsér János-cikk provokatív kijelentéseinek bemutatása nyomán (mint például hogy a boldogságot disznóhoz hasonlítani, azaz a boldog embert butának bemutatni, egy emo-s ízű tetszelgés csupán, és filozófiailag nem lehet komolyan venni), parázs vita alakult ki Marno János költő, Tverdota György József Attila-kutató, Tőzsér János, a cikk írója és a hozzászólók között.
Marno János „élettársaim”-ként szólította meg a társaságot, jelezve, hogy az irodalmat és a filozófiát legjobban összekötő fogalom az élet, hiszen mind az író, a költő és a filozófus becsvágya, hogy feltárja a lét titkait. Költőként Marno János a nyelv fontosságát emelte ki kérdés kapcsán, és utalt arra, hogy a filozófia által használt fogalmak megdermedt nyelvi alakzatok, melyekből, ha felhevítünk őket, újra metafora lesz, így nem marad le a költészet sem a filozófiától gondolatgazdagság terén, csak másképpen használja a nyelvet. Tverdota György a cikk azon megállapítására, hogy József Attila Eszmélete inkonzisztens, műfajelméleti kifejtéssel válaszolt, a költeményt additív és nem konstitutív technikával megírt ciklusként értelmezte, melynek tagjai valóban ellentmondhatnak egymásnak, de ezzel nem vonják feltétlenül kétségbe az alkotás filozofikusságát. Az irodalomtörténész utalt Nietzschére és Feuerbachra, akik szintén inkonzisztens művekben fejtették ki elméleteiket. Szemes Botond, az est negyedik előadója úgy látta Tőzsér János cikkét, mint egy paródiát, mely azt igyekszik bemutatni, hogy milyen meddő filozófiai tartalmakat keresni egy költői alkotásban, és arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az a nyelv, ahogyan a költészetet megközelítjük, nem elégséges. Varga Péter András azzal érvelt, hogy az Eszmélet kijelentései igenis érdekesek bizonyos filozófiai iskolák számára, mint a marxizmus vagy a pszichoanalízis, csak éppen Tőzsér János filozófiájába nem illeszthetők be.

 

A felemelően heves vitákban sok megválaszolhatatlan kérdés került elő. Volt, aki tagadta, hogy lenne a verseknek olyan propozicionális tartalma, azaz formától független kijelentései, melyet filozófiai analízis alá lehetne vonni, volt, aki kiállt e gondolat mellett, volt, aki tiltakozott az ellen, hogy Tőzsér az egész filozófia nevében beszélt cikkében a kanonikus József Attila-versről, Tverdota György pedig kétségbe vonta Tőzsér tájékozottságát a József Attila recepcióban, ami a több évtizede József Attilával foglalkozó irodalmár szemszögéből jogosnak tűnik. Marno János a nap végén arra mutatott rá, hogy nem értjük meg egymást, mégpedig a nyelv miatt. A filozófia és az irodalomtudomány is technokrata lett, sőt még az irodalom is, a nagyközönség pedig hamburger-irodalmat fogyaszt. A filozófiának nincs ideje arra, hogy komolyan belenézzen az Eszméletbe, mert a létéért küzd. Ki kellene alakítani egy közös nyelvet, és minthogy mindannyian „élettársak” vagyunk, ne feledjük, hogy az érzékiségből indulunk ki mindnyájan.

Kivételes alkalomnak tűnt számomra a konferencia előestéjén folytatott szenvedélyes és szakmailag is magas színvonalú eszmecsere, ahol a vita évezredes történetének legjobb hagyományait elevenítették fel a résztvevők, egymásnak feszítették véleményeiket, mégis megmaradtak egymás iránti tiszteletben.

 

A konferencia második és harmadik napjának előadásai talán kevésbé voltak hevesek, de nem voltak kevésbé érdekesek. Pavlovits Tamás előadásában arra mutatott rá, hogy a narratív szerkezetnek konstitutív szerepe lehet a filozófiai gondolatok kifejtésében, amint az például Platón vagy Hume dialógusaiban történik. Kállay Géza jelezte, hogy a filozófia is ugyanúgy dolgozik az intuícióval, mint az irodalom, csak a filozófia esetében ez rejtve marad. A kontinentális és az analitikus filozófia nyelvhasználata közötti különbségre mutatott rá. A kontinentális filozófia könnyedén bevon irodalmi szövegeket a diskurzusába, mert hisz abban, hogy a mű formai elemei tartalommá válhatnak, míg az analitikus filozófia formalizálhatónak tartja a nyelvet. A sok magas színvonalú előadás közül az egyik leginspirálóbb Bodó Bence előadása volt, aki John Milton Az elveszett paradicsomát úgy mutatta be ahol a bűntelen, paradicsomi állapot az egyértelműséggel lenne azonosítható, míg a miltoni szöveg metaforikus ágyútüzei a bűnbeesést, a sátáni hatalmakat jelképeznék.
A második nap délutáni szekciójának első és egyben legkiemelkedőbb előadását Margócsy István tartotta, aki a tőle megszokott nyelvi patinával és kacsingató régies igeidőivel történeti aspektusában mutatta be a filozófia és az irodalom kapcsolatát. Az ókor egységes gondolkodásmódjának meghasadásával már Platón idején rivalizálásba kezdett a két diszciplína, Platón egyenesen kiűzette volna államából a költőket, mint akik veszélyeztetik a tiszta ideákhoz való eljutást. Goethe is azt gondolta, hogy a versek nem eszmei tisztaságú, ideális létezők, mert játék van bennük, még ha komoly játék is. A vers olyan, mint a csók – vélte Margócsy – de abból nem születik gyerek. Felelevenítette a romantika zseniesztétikáját, mely szerint a vers puszta érzelem, szenzáció, semmi más. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a költészet filozofikussága nem direkt kijelentéseiben ragadható meg, hanem abban a keretben, abban a metanarratívában, ami körülveszi.
Nem szeretném említetlenül hagyni Zsurzsán Anita előadását, aki azt mutatta be, hogy Robert Musil hogyan értelmezte az írást világmegismerésnek, és ezzel együtt filozófiai gesztusnak is.
A második napot Bárány Tibor és Sipos Balázs vitája zárta a magasirodalom és a tömegkultúra viszonyáról. Itt aztán előjött minden, Agatha Christie-től Dosztojevszkijig, a 24 című sorozattól a Való Világig.

 

A konferencia utolsó napjának előadásai sem okoztak csalódást a hallgatókban. Az előadók olyan kérdéseket boncolgattak, mint hogy az irodalmi mű értelmezhető-e lehetséges világként, hogyan képzelhető el az akaratlan alkotás, mi a szerepe a humornak a filozófiában, de szó volt Levinasról is, Bataille-ról, és az irodalom transzcendenciájáról is Gilles Deleuze kapcsán. Mind közül Kékesi Balázs előadását emelném ki, aki a kognitív tudományok eszköztárának segítségével foglalkozik a narratív elmével, és azt vizsgálja, hogy a testi érzékelések mennyire nem választhatók el még a fogalmi gondolkodástól sem.
Végül a három napos szellemi kalandozás egy kellemes beszélgetéssel zárult Bendl Vera, Nemes Z. Márió és Csete Soma részvételével.
Ha sok ilyen őszinte és nemes nekifeszülést fogunk tapasztalni a kulturális életünkben, azt hiszem, nem kell aggódnunk a jövő miatt.