Az Amboozia szerkesztősége a folyóirat 2016/6. lapszámában megjelent interjú és a Magyar Írószövetség számára készített filmes anyag újraközlésével búcsúzik PAPP TIBOR költőtől.
Lapunk munkatársai a Magyar Írószövetség számára filmes interjút készítettek a nyolcvanéves költővel. Az alábbiakban a filmből kimaradt részletek átiratát olvashatják arról, hogyan teltek az ’56-os forradalmat követő menekülése napjai, valamint a teljes filmet is megtekinthetik.
– Amikor Ausztriába értem – ez az, amiről soha nem beszéltem eddig –, autóbusszal elvittek minket Eisenstadtba. Ott volt egy városnegyed, az oroszok városnegyede, meg egy másik negyed, ahova a menekülteket vitték. Öt-hatemeletes épületek voltak egymás mellett, lift nélkül persze, minden emeleten néhány szoba, meg konyha, amelyik nem működött. A szobákban ágyak, valami matraccal és lópokróccal. Amikor megérkeztünk a vásosba, szabadon nekifuthattunk az épületeknek, és választhattunk magunknak ágyat. Ez nekem nagyon nem tetszett. Egy ötágyas szobába kerültem, ahol egy tizenkilenc-húszéves srác és a negyvenöt körüli nője aludt együtt. Kisült, hogy a srác egy Vállajhoz közeli tanyáról jött. Vállaj anyai ágon a családi gyökerem. Ők már az elején megtanítottak arra, hogy ha valamire megkérnek vagy valamit lehet csinálni, azonnal menjek oda és vágjak bele, foglaljam el magam, addig sem fognak ütni, és mindig hoz valami jót. Tapogatóztam, hogy mit lehetne csinálni. Megtudtam, hogy többi házban lakó embereknek, ha viszek fel szenet, akkor kapok cigarettát. Elkezdtem szenet hordani, hét emeletre. Estére mindig annyi cigarettám volt, hogy nyugodtan mentem neki a másnapnak.
Filmes interjú a 80 éves költővel
(…)
Volt egy iroda, marha nagy előszobával. Fehér volt a fala, tele aláírásokkal, nevekkel. Kíváncsi voltam, nézegetni kezdtem. Egyszer csak megláttam egy ismerős nevet: Bertha Tibor. Egyik legjobb haverom volt Debrecenben, a gimnáziumban. Felvették az adatainkat – két-három napig voltunk ebben a lágerben, utána buszra ültettek minket, és szétosztottak különböző helyekre. Engem a traiskircheni táborba osztottak be. A busz a lovardában állt meg, ebben a hatalmas, fedett helyiségben. Tele volt emberekkel. Kinyitották a busz ajtaját, ott állt Bertha Tibor. Nekik, akik régebb óta ott voltak, ez volt a szórakozás – nézték, hogy melyik busszal ki érkezik. Egy nyiradonyi fiú is volt vele. „Gyere csak, mi majd kezelésbe veszünk”, mondták, „különben egy nagy szobába kerülsz”. Volt olyan szoba, ahol nyolcvanan aludtak. Elképzelheted, milyen volt, hiszen nem apácák és papok laktak ott. Nem lehetett ott aludni, ha nem is mindig a rosszért, hanem éppen a jó miatt… Bevittek egy tizenhárom ágyas szobába. Annál kisebb létszámúak csak az úgynevezett családi szobák voltak, ahol hatan-nyolcan kaptak helyet.
Bertha Tibától tudtam meg, hogy el kell kezdeni az ösztöndíjkeresést. Kinéztem, hogy mi mindent lehet: lehetett kérni Angliába, Jugoszláviába, lehet Svédországba, de oda nem érdemes menni, mert ott kölcsönt adnak, nem ösztöndíjat. Lehet Spanyolországba, mert a madridi magyar követség ad ösztöndíjat – a követségen még a Horthy-rendszer hivatalnokai dolgoztak… Tiba oda jelentkezett.
(…)
Belgiumról nem tudtam semmit azon kívül, hogy két nyelvet beszélnek benne. Két busz jött értünk Wienerneustadtba – időközben átszállítottak oda –, ahonnan állati hossz úton elvittek Belgiumba. Az egyik autóbusznak a sofőrje egy nagyon jól öltözött angol szivar volt, akiről kisült, hogy amikor megtudta, hogy a forradalom megtört, vett egy buszt csak azért, hogy szállíthassa a magyarokat. Beült, mint sofőr, és éjjel-nappal a magyarokat szállította.
Az utazás két napig tartott. Amint beléptünk Belgiumba, felfigyeltünk arra, hogy furcsa színű a közvilágítás. Olyan világítóeszközeik voltak, ami nem tiszta fehér fényt ad. Állati érdekes volt, hogy belépsz egy országba, és nem olyan a fény, mint amihez hozzá vagy szokva. Megérkeztünk éjjel két órakor – én betegen. Bevittek az egyetemi menzára. Vacsorával vártak bennünket, természetesen a legmagasabb szintű vacsorával: bifszteket kaptunk. Mondtuk egymás közt: miért nem cipőtalpat adnak, az jobb… Idegen helyen minden idegen.
(…)
Meggyógyultam. A kórházban azt mondták: felöltözhet és hazamehet. Felöltöztem – de nem tudtam, hol lakom. A holland ugyan bevitt a kórházba, de ott is hagyott, elment dolgára. Fogalmam sem volt, merre induljak. És Liège nem kis város. Kezdtem összerakni a fejemben a térképet – lehet, hogy azért van olyan sok költői művem, amiben a térkép az alaphang. Elindultam; négy óra alatt hazaértem – egy harminc-harmincöt perces úton.
Lejegyezte Király Farkas
