• Tinkó Máté

Meddőségeim

1.

kiragyogott az ég, felhők is mutatkoztak,
meg akartam osztani veled ezt a látványt,
de egyedül voltam, híred még váratott,
talán nem is léteztél soha, de úgy képzeltelek,
hogy szinte mozdulatokká összeálltál,
felragyogtál te is emlékezetből,
megvetettem neked az ágyat,
ünnepiessé varázsoltam a kis lakást,
felöltöztettem a lelket díszbe,
hogy méltóképp fogadhassalak,
mint egy ember a másik embert,
az élet kegyetlen mulatsága lenne,
ha jöttöd végül örökre elmarad

I.

pedig szürke volt az idő, számított arra,
hogy előbb-utóbb érkezem,
ismertem őt az iskolából, az utcából,
közös tánccsoportba jártunk,
tetszett is, meg nem is, de soha sem igazán,
először nem is értettem, minek hív, miért telefonál,
valószínűleg én jobban megtetszettem neki,
de akkor már nem láttam benne semmi férfiast,
és ha teljesen őszinte akarok lenni, talán soha,
ezért se mentem el a randira, akármilyen szépen kért,
könyörgött, de a könyörgő férfiak nem jók semmire,
és szar is volt az idő, és már felhősödött

2.

csak alázattal lehet az eget megszámolni,
a legnagyobb szolgalélekség kell oda,
nem lehetnek oda nem illő kérdéseim,
mindent feltétel nélkül kell teljesítenem,
ha léteznél, nem akarnék minden második napon
kigyalogolni innen, nem adnám fel megint,
nem kerülnék kórházba sem,
nem kellene összevarrni a sebet,
terápiára küldeni a mozgásszervi károsodás miatt,
ha léteznél, te lennél maradandó,
és melletted lenne még helyem

II.

rám akarja hárítani a felelősséget,
azt hiszi, ha majd a kórházról beszél, megsajnálom,
megint csak a szánalomra apellál, de nem sajnálom,
és azért van ebben egy jó nagy adag képzelet,
hipochondria, mert aztán már a focicsapat környékén láttam,
mondta a csapattársa, hogy hamarosan a labdába rúgnia
lehet, szóval rájátszik a maradandóságra,
de nincsen a teljes igazság benne

3.

végiggondoltam, leteszteltem annyiszor,
de társ nélkül engem nem bír el az élet,
de nekem nem lehet társam senki sem,
lépegetek csak a szakadék felett hétmérföldes csizmával,
de le sem eshetem, mert nincsen tét a létezésben,
ezt már annyiszor elmondtam, de senki
nem hitte, nem értette, mit jelent,
magának nem lehet gyermeke,
nem lehet gyermekem,
akinek az életemet tollba mondjam,
nem vethetem meg a lábam egy másik sorsban,
csal beletaposhatok az örökkévalóságba,
mielőtt visszarúgna,
mialatt egyedül elpusztulok

III.

szerintem mindenki egyedül pusztul el,
ezt már megbeszéltük annyiszor, hogy Istenem,
és a meddőséget is, hogy jön neki, jön neki,
de nincsen benne alkalmas spermium,
sajnálom, mert szerettem vele szeretkezni,
imádtam a péniszét, pont akkora, hogy tökéletes,
hogy az én testem tágul, befogadja, de ez nekem
csak a szexről szólt, szóval mindig védekeztem,
védekeztem, pedig tudtam, hogy neki alapból jön,
de minek, de a nő fél mégis, hogy belelövell az anyag,
és akkor kiszolgáltatott marad a következő ciklusig,
de igazából nem szerettem annyira, hogy a testét
felvállaljam egy másik testben, nem akartam őt
tovább örökíteni, még ha a gyerek teljes
egészében rám is hasonlítana

• László Liza

Már tiszták a városok

Gudea Lagas városának egyik legjelentősebb uralkodója volt. Napkirály. Egyesek szerint trónbitorló; neve egyébként elhivatottat jelent, olyan embert, aki bármit megtesz, hogy megkapja azt, amire vágyik. Pedig még csak nem is királyi vérből vagy nemesi családból származott; csak egy ember volt, aki megszerezte a várost. A sumer nép mégis úgy tisztelte, mint istent, emberek felett az egyetlen embert. Nem tudni, hogyan halt meg; vannak, akik azt állítják, elűzték uralkodásának csúcsán, mások szerint váratlanul tűnt el, esetleg megőrült, nem tudni biztosan. Felesége, Ninalla, mindvégig kitartott mellette, úgy szolgálta, mint ahogy néma nagymacska szolgálja az erdőt.

1

Egy másik test árnyékából bejutsz
agyad legmélyebb rétegébe,
ne félj attól, amit ott látsz,
csak álmodj tovább mindenki
helyett, érezd, hogy már semmi
sem biztonságos ezután;
lásd a szemed mögött futó
vágyat, a többi úgyis visszahull oda,
ahonnan elraboltad;
a mélyföldön túl is van éjszaka,
amit csak te ismersz, Gudea.

2

Ezek már nem az ember istenei,
Lagas házaiból darabokat tép ki a szél,
és a neked emelt templom kövén
nem folyik le a víz, csak sötétlik,
mint egy mocsár;
már ősz van, ez mindenkit elkerget
önmagától, mint téged az emberek,
Gudea.

3

Számítottál valamikor, egy korban,
amit simára fújt egyetlen szárnycsapás,
fekete hollók nedves szemében az arcod;
a vágy erősebb a megbocsátás csonkjainál,
mindent, amit látsz, csak egy karcolás
az idő sima felületén, ezt még anyád mondta
egyszer, Gudea.

• Vér Georgina Mirtill

 a bánat magfúziója

reggel nyolckor a kádban
köréd görnyed a tériszony
amikor a csillagok összeroppannak
akkor izzanak a legfényesebben
az univerzum mozdulatlanságában
ez a fény talán örökre ott ragad
ezt olvastad gyerekként apád könyveiben
ma soha nem látott fénnyel ragyogsz

kutató

gyerekkoromban űrkutató
akartam lenni megigézett
az égitestek fényének remegése
most is figyelem néha ezt
a pislákolást mint egy érintés
nyomán a kihagyó lélegzetet
felnőve kutattam az űrt
apám szemében távoli szupernóvák
a robbanáshatáron idegenségükben
is ott volt valami szomorúan szép

szálkás

éjjelente a fülembe zúgó
hullámmorajra ébredek
bárcsak elmerülhetnék
a homlokod mögötti óceánban
megtanulhatnám gondolataid
mélyvízi halainak anatómiáját
ahelyett hogy szüntelen
csak szálkáid tépdesem
a bőröm alól

• Szabó Gergely

hasonmásítás

ahogy eljöttem szűkebbek lettek a falak
egyre befelé dünnyögök
ilyesmik és semmi konkrét töredék
te milyen voltál mielőtt leperegtél
a vakolat szélén
mert én kevésbé
ragaszkodtam a foltokhoz
amikkel szkanderezel
kamionok mentén nőnek a fák miközben
kiszáradt szívkoszorúerem hangján szaladgálsz
Nem érted a nemet? Nem.
az vagyok aki már csak a nyomtatás következő
lapjára fér rá pazarlás
kérlek szerkessz át

a mögöttes pillanatok kíváncsiak
rád sokféle igazság létezik mint
a zenékre időkre hangokra adott válasz
ami annyira mindenkié mint
amennyire hibátlan

pótvigyor és száz illúzió

ámbár amondó lettem, hogy közöltem veled százfajta arcodnak produkcióját, ami borostásan hülyévé tett. elviszlek buliba, kocsmába, ellátlak jó tanácsokkal, te meg engem még jobbakkal; nem ajánlanám magam. régi szélessávú lelkemagyam már nem tud rákapcsolódni precíznek és különlegesnek hitt világod örökérvényére. ruháim szanaszét verik cuccaimat és félmeztelenül, félfürödve, félelemben, bezuhanok közéjük. valamiért kényelmesnek érzem, pedig rohadtul nyomja oldalam és belém is rúg az a feszült könyv, amiről nem gondoltam volna, hogy méregtelenít majd, mint egy híg kúra. csupán kettőt pislogtam el az utolsó part-élményemen, végül bedobtam jelünket messze a vízbe. erősen hajítottam és jól kivitelezve, ahogy azt iskolás koromban megpróbálták tanítani. emlékszel még te gyerekkori illúzió rám? ahogy az égen repült és téged rántott magával egy pillanatra mind eltűntetek és időarcok, kudarcok villantak fel előttem gyorsan szaturáló színekben. megvártam míg elmerülök, míg eltűnik a jel, míg elveszel, míg csöndesen elülnek a hullámok, azok a szemetek, akiket mi generáltunk. a vágy, a sóvárgás, a képzelet, a hazugság már valóban elfelejtette azt a pici embert, aki szemtől szembe voltam veled térvigyorba égetve. intenzív sérülésekből asszociálok a változatos kapcsolatokra, futásokra, kigombolásokra, hajakra, tépésekre és persze a hangokra, haragokra. utóbb azt hiszem, neked csak néhány betűterved volt selejtes, de fénye-színe fülembe ülve, tekeregve, öblösödött, rezonáltan simogatta kisgyermeki voltam valamelyik énekének hangjait. sokat beszélt hozzám egyre kevesebbet. felejt és felelevenít ő is, közben meg rohadtul felnőtté válik, pedig forradalmakat robbant ki ellene. koponyám belső falán csattognak, horzsolnak csatái döntőfordulatai. végeredményre és örökérvényre nem jutok, nem jutunk magamban, magammal egyik nevemmel se, bár mindegyik én volnék. százféle agyaménemet rettentően motiválja százfajta arcod produkciója. gyerekkori illúzióm eltorzulva vigyorog. idegnyugi és villanok.