Ebéd
Erdei tavon terítünk asztalt.
Csipke abrosz a víz felszínén
úgy idézi Ophelia áradását,
mint hűtőmágnesen
sárgára világított macskakő
a mindenkori várost.
Mögöttünk köddel
és libabőrrel füstöl
a kifosztott völgy,
melyből felhoztunk mindent,
mi emberi kézzel mozdítható.
Aljas munkánk nyoma
meglátszik már arcunkon -
emberi vonásaikkal megbékélt,
fáradt vadak arca ez.
Ebédhez készülünk,
miközben az erdei vadak
éhes légzésének lüktetése
úgy fekszik a levegőre,
mint csipkeabroszunk
a tó méregzöld vizére.
Beszív és kifúj,
hörög, majd
légszomjjal fuldoklik,
felszakad és sóhajt
körülöttünk az erdő.
Készül az ebéd;
lassan megterítjük az asztalt,
a fehér csipkén
úszik már porcelán és kés.
Csorgatunk majd bele mézet,
érintetlen vidék illatával omló
harmatfriss vajat,
és szórunk rá
fekete magvakat,
aprószemű, vékony szálú fűszereket.
Mosd most kezed a tóba,
úgy engedd bele
völgyünk mocskait,
mint aki jól végezte dolgát.
Aztán lassan gyere utánam -
vár megterített asztalunk,
vár a méregzöld,
mézes-vajas,
magvakkal serkenő
és fűszerekkel illatos,
kiapadhatatlan tó vize.
A fagynyelő
A köd éhes halász szálkásra nyűtt hálójaként
csomókba fogva rántotta le a madarakat
a fantomváros reggeli egéről,
majd mint foltos kockásterítő a vasárapi ebéd
szikkadt maradványait, úgy rázta ki magából
a fagyás roppanása alá rekedt betonra -
híradó szólt, madártemetővé lett a város.
Nappal aludt, este kelt, a fáradt munka melegével kötött,
majd kibontott és újrakötött ruhákba öltözött,
hajába sebtében elfogott hőt, és szalagot tűzött,
lelakott szekerét dunyhákkal, mint minden este, kibélelte.
Cipője a várossal együtt kopott, fűzőjéből indák,
egy város alatti város ígéretei kúsztak fel
gyapjú alatt kiengedő lábszárain.
Húzta maga után otthonná bélelt szekerét
megfeszült karokkal, és indák szorításában lépő
fáradhatatlan lábakon haladva, az esti város
fagy- és madártetem lepte kékes szürke utcáin.
Indákba fogott talpa felszántotta a sóval felszórt jeget,
bélelt szekere ismerősen lakta be a fagyhalott város
hajdani tobzódások emlékével megfeszülő tereit.
A fantomváros szökőkútjához érve,
mely egykori habzásának mértéktelen
magamutogatásában száradt ki, majd fagyott meg,
szekerét egy hó köré repedezett falnak támasztotta,
megigazítva benne a bélést, leporolva róla
az út feleslegeit. Reccsenő derékkal hajolt le először,
sóhaját a fagy-betonba fúrva. Kesztyűjét ilyenkor
mindig levette, könnyebb volt meztelen kézfejjel,
az indák játékával mozgó ujjakkal a tetemeket felemelni.
Kibontott és újrakötött ködmönéből batyut formált,
abba tette a szomjas-fagyos föld halott madarait,
majd kiborította őket otthonná bélelt szekerébe.
Halomban álltak a remegésbe fagyott pihés kis testek,
így húzta ismét szekerét, a már megtett úton visszafelé,
fáradhatatlan karokkal és indák szorításában lépő lábakon
haladva, cserepes ajkai közt fáradt imát mormolva,
végig a városon.
A hazaérkezés ismerősen terült el talpa alatt,
imája maradványai ajkaira száradva csillantak meg
a háza előtti lámpa fényében. Az ajtót ugyanazzal
a mozdulattal nyitotta minden este, annak az alázatával,
aki kéretlenül is tudja, hogy a város
mozdulatlan-néma madarai hírnökei a türelemnek.
Nyitott ajtó és a tetemek alatt roskadozó szekér
között állva egyenként magához vette
a szárnyak mozdulatába fagyott madarakat,
majd imájától felsebzett ajkai elé emelte őket,
és egész tüdejében megremegő sóhajjal
éhesen-szomjasan, az elhajtott vadak vakmerőségével
szívni kezdte őket. Áttetsző testén a bögréből kiömlő tej
kimértségével terült szét a fagy, indái láthatatlan
karmokkal kapaszkodtak a madártestből szívott tej-jégbe,
hideggel feltelő szikár vájatokat hagyva maguk után.
Teste nyikorgott, vállai megrogytak,
a szekér bélésén lassan csak egy-két,
jeges porba hullott toll maradt.
Fáradhatatlan munkáján tekintet nem ejtett foltot,
talált tárgyként lett másnap reggelre ismét
szárnycsapkodó sokaság a fantomváros reggeli egében,
aztán a köd éhes halász szálkásra nyűtt hálójaként,
gátlástalan mohósággal ismét lerántotta őket.
