a bánat magfúziója
reggel nyolckor a kádban
köréd görnyed a tériszony
amikor a csillagok összeroppannak
akkor izzanak a legfényesebben
az univerzum mozdulatlanságában
ez a fény talán örökre ott ragad
ezt olvastad gyerekként apád könyveiben
ma soha nem látott fénnyel ragyogsz
kutató
gyerekkoromban űrkutató
akartam lenni megigézett
az égitestek fényének remegése
most is figyelem néha ezt
a pislákolást mint egy érintés
nyomán a kihagyó lélegzetet
felnőve kutattam az űrt
apám szemében távoli szupernóvák
a robbanáshatáron idegenségükben
is ott volt valami szomorúan szép
szálkás
éjjelente a fülembe zúgó
hullámmorajra ébredek
bárcsak elmerülhetnék
a homlokod mögötti óceánban
megtanulhatnám gondolataid
mélyvízi halainak anatómiáját
ahelyett hogy szüntelen
csak szálkáid tépdesem
a bőröm alól
