Gyermekoromban, a mezőről útban hazafelé, a lovas kocsi bakján ülve, vagy a csatorna vizén ringó ladikban, pecázás közben, később a konyhaasztalnál, a légyszaros lámpa fényében, egy pohár bor mellett, majd az ágyánál, széken kuporogva, elnézve borostás, barázdált arcát, de sokszor is hallottam Tatámtól az ő nagy túlélőtörténetét. Így szól valahogy:

Nekem nagy szerencsém volt már a háború alatt is. Az embernek ki kell fogni az ilyet. Árkász őrmester voltam én abban az időben. Emlékszem, már a leszerelésünk közeledett, de még kivittek bennünket gyakorlatozni a halasi határba. Egyszer csak lefújták a nagygyakorlatot, egy nagy négyszögbe fölsorakoztatták az egész negyedik hadtestet, a Jány Gusztáv meg lóháton végignyargalt előttünk és belekiabálta a fülünkbe, hogy eljött a mi időnk, a tettek ideje. Ugye, előző éjszaka Dancignál kitört a háború, megindult a német hadsereg, és hát ránk sem a leszerelés várt. Lehangolódtunk rendesen, olyan is volt, aki a hírre elájult. Nehogy azt hidd, hogy valaki is kívánta a háborút! Dehogy! Ment volna haza mindenki. Na, ránk aztán negyvenegybe került sor. Virágvasárnap volt. Öreganyáddal a tanya körül éppen azokat a diófákat ültettük, amelyikekből most neked a könyvespolcod van, amikor elsötétedett az ég a rengeteg sok repülőtől. Másnap már minket is vittek. Csakhogy előzőleg kötöttük meg a szerbekkel a meg nem támadási szerződést, a Teleki meg nem volt hajlandó megszegni a szavát. Na, akkor a Ribbentrop lelövette, mint egy kutyát, szabad volt az út. Minket először Zomborba vezényeltek. Ellenállás az alig-alig volt, de azért az orvlövészek miatt a magyar katonának nem volt tanácsos végigmenni az utcán. Amikor aztán elrendeződtek a csapataink, engem visszavezényeltek Bajára kiképzőnek. Hát én így nem kerültem bele a délvidéki tisztogatásokba. Ezek voltak a háborúnak azok a szörnyűségei, amiket emberileg nem is jó feszegetni. A háború ezzel jár.
Nahát, én Baján tizenhét bevonuló csoportot képeztem ki a vízi jártasságra. Beosztottak hozzám négy tizedest, akik azelőtt vezérkari tisztek, századosok voltak a szerb hadseregben. Nem voltak hülye gyerekek, gondolhatod. Azokat faggattam ki, hogy volt, mint volt odaát Szerbiában. Az egyik, aki a háború ellőtt ügyvédkedett, a Titóval egy iskolába járt. Ezt a Titót mindig nagy széltolónak tartották. De hát az, mint afféle vállalkozó szellemű gyerek, bevette magát a hegyekbe, fölvette a kapcsolatot az orosszal. Azok légi úton küldték neki a muníciót, oszt végül fölébe is kerekedtek németnek.
Na, Baján aztán kiszúrt engem a városparancsnok, a Balla alezredes, hogy legyek a munkásszázadnál szolgálatvezető, mert hogy az ő veje, aki tanárember volt, lett a munkásszázad parancsnoka, de hát ő nem értett a katonai dolgokhoz. Kellett mellé egy olyan ember, aki ért a katonai nyelven. A négy délvidékit tették meg rajparancsnoknak. A század háromszáz főből állt, zsidókból meg délvidéki megbízhatatlanokból. Levezényeltek bennünket a zombori repülőtérre. Na, én megmondtam az embereknek: Fiúk, vagyunk háromszázan. Ha a munkát, amit ránk bíztak, elvégezzük, mehet mindenki, amerre lát. Ha kétszáz elvégzi, amit a háromszáznak kellene, akkor száz mehet szabadságra. Mondta is a parancsnokom, hogy baj lesz ebből, de én megnyugtattam: Ne féljen főhadnagy úr, ez ezeknek az embereknek jár. Mögöttem állt a Balla alezredes, aki a lelkemre kötötte: Fiam, ember legyél mindenkivel! Hát én nagyjából az is voltam velük. A szerencsétlen embert láttam bennük. Dolgozott is mindenki, mint a hétszentség, de olyan jól, hogy aztán elkaptak, oszt átdobtak bennünket a szamosfalvi röptérre, Kolozsvár mellé. Ott húztuk le az egész nyarat, ősszel meg kiraktak minket a szolnoki cukorrépaföldekre. Igen ám, de aztán kellett a melós a Messerschmidt gyárba, így hát fölcsomagolták a századomat Pestre. Én közben lejöttem Bajára az utánpótlást intézni, mert önellátóak voltunk. Ez lett a szerencsém, mert ezalatt az angolok lebombázták a gyárat, és a háromszáz emberemből hetvenen maradtak meg. Azok visszaszivárogtak erre a vidékre, bújtattuk őket, mert akkor már nagyon úgy nézett, ki, hogy hamarosan ideérnek az oroszok. Így maradtak meg.
Október tájban már nagyon közel lövöldöztek az oroszok. Ekkor, valami lázas fejű hülye, Baja védelmére az idősebb korosztályból meg a leventékből megpróbált valami szedett-vedett sereget összetoborozni, de nem volt még egyenruha se, csak karszalag meg sapka. Na, ekkor egy Borsányi nevű őrnagy, egy nagyon csöndes bácsika volt a városparancsnok – nagydarab, igazi pálinkakunyhó. Behívatott magához. Sose felejtem el: összetett kézzel, háttal állt az ablaknál, kifelé nézett. Én meg elég pattogós körmű voltam, összevágtam a bokám, és jelentettem: Őrnagy úr, parancsára megjelentem.
Erre megfordult: Na fiam, te bajai vagy?
Jelentem, nem. Baja melletti, zerömlei.
Na, ide figyelj, fiam! Neked családod is van, ugye?
Jelentem, igen.
Én most kérlek téged – sose felejtem el, így mondta, ilyen nyugodt hangon –, én katonatiszt vagyok, nekem mennem kell. De neked nem kell menned. Ugye, nem is akarsz?
Nem akarok.
Van nekem két lányom, feleségem. Amit tudsz, segíts rajtuk. A másik a következő: mondd meg ennek a szerencsétlen népnek, hogy aki nem akar túl a Dunára menni, az ne öltözzön föl katonának, hanem menjen el, védje a családját, ahogy tudja.
De a lelkemre kötötte: Nehogy két embernek egyszerre mondjad!
Na de, szavam ne felejtsem, milyen az élet: nemrégiben a bajai piacon megkívántam a sültkolbászt. Vettem egy darabot, kenyeret hozzá, oszt letelepedtem egy asztalhoz. Egyszer csak, látom, egy illető ott toporog mellettem, mint a tojógalamb, keresi, hova tudna leülni. Arrébb húzódtam, hellyel kínáltam. Szó szót követett, kiderült, hogy Amerikából van itthon látogatóban. Kérdi, én hová valósi vagyok. Mondom, zerömlei. Kérdi, nem ismer egy bizonyos Kovács nevezetűt, aki őrmester volt a háború alatt? Én vagyok az, mondom. Én meg tudja, ki vagyok? Annak a Borsányi őrnagynak a fia, akinek a feleségét maga bújtatta, amikor bejöttek az oroszok. Anyám a lelkemre kötötte, hogy ha tudom, keressem meg magát, mondjak köszönetet még egyszer. Hát ilyen a véletlen. Vagy a sors.
Na, elég az hozzá, én mindjárt elkaptam az embereket egyenként, úgyhogy tizenheten maradtak azon az éjszakán Baja védelmire. De a mi tanyánk aztán tele volt menekültekkel: baracskaiakkal, vaskútiakkal, minden félével. Ütötték a kártyát, mindent fölemésztettek, már nem tudtuk, mit adjunk nekik enni. Hallgattuk az ágyúzást, egyszer csak csönd lett. Jött a hír, hogy megjöttek Bajára az oroszok.
Másnap, gyerünk be a községházára, ugye, összeülni, menteni a községet valahogy. Ott volt a Takács Feri bácsi, a Máté Ferenc bácsi, meg a többi régi kommunista mind. A Beslin szomszéd, akinek a tanyája a mienk mellett feküdt, nagy segítség volt, mert az a szerb királyi házból származott. Az első háború után keveredett ide, a Ritkás Julist vette el. Na, az a kezébe kapta az irányítást. Azt mondja nekem: Szomszéd, te fiatalembör vagy, meg kell szervezni, hogy legyen minden, mert ezek háborúból jönnek. Itatni, etetni kell őket. Meg kell menteni, akit csak lehet. Na, ezt megtárgyaltuk, hogyan, miként, akkor aztán a Takács Feri bácsi – mokány kis magyar volt, azelőtt szentesi kubikos – hozzám fordult: Lajos, eljössz-e velem? Bejelentkezünk az oroszoknál, hogy ne lőjenek. Zerömle nem ellenség.
Jól van, Feri bátyám, megyek.
Akkor hozzál fehér kendőt is magaddal!
Azzal fölültünk a biciklire, be Bajára! A híd előtt megálltunk, az öreg elővette a vörös csillagot, mert azt megőrizgette, föltűzte a sapkájára. Ő egy piros kendőt tartott a kezében, én meg a fehéret. Sose felejtem el: a híd lábánál egy szép szál orosz gyerök támaszkodott. Az öreg mindjárt oroszul kezdte: Zdrasztvuj tavaris! Nye sztrilá! Figyelt a gyerök, mi ez? Legyintett egyet, nem is akart az lőni. Elkezdtek gagyaríkolni, utóvégre elvezetett bennünket egy kunyhóba, ott volt a főhadiszállás. Sűrű füst gomolygott, el voltak törődve mind, akik ott szoroskodtak odabent. Megbeszélték, hogy másnap lejönnek. Úgy is volt. Két tiszt lejött. Éppen kint dolgoztam a szélsősori kertben. Odáig tartott a benzinjük. Igyí, pasli, mondtam, oszt elvezettem őket a községházára. Ott volt már az összes kommunista, na azokkal megbeszéltek mindent, de olyan emberi módon, hogy nyugtassák meg a lakosságot, most már mi megvédjük őket, itt a fasisztáknak már nincs keresnivalója.
Na, ahogy ez így lezajlott, rá négy-öt napra meg a német katonák jöttek át az erdőből. Összetörték a telefon-berendezést, elvittek egy süldőt a Dianéktól, összefogdostak egypár csibét, kacsát, meg hát leadtak néhány lövést, hogy ráijesszenek a népre. Na, erre hamarosan, estefelé lerohant egy orosz raj. Apád kezét fogva éppen a Bótosékhoz mentünk. Leugráltak az autóról. Nyemcki, nyemcki? Nyet, nyet, mondom, de másnap megjelent egy egész komoly alakulat, behívattak bennünket, erdőt ösmerő embereket, hogy gyerünk az erdőt átfésülni. Na, ebből lett egy rettentő tragédia. A Kecskés Feri, aki épp az előző nap jött meg túl a Dunáról, talált egy pisztolyt. Az orosz tiszt elkérte, oszt amint babrált vele, elsült, vállon találta a Ferit. Bevitték a kórházba, de két napra rá meghalt. A tiszt majd megbolondult, hogy ilyet okozott. Akkor, a Manca, a Feri felesége jött a hírrel, hogy a kórházban engem keres három tiszt. Kiderült, hogy az én átképzett délvidéki tizedeseim voltak, ekkor már, mint partizán tisztek, az oroszok oldalán. Az egyik térdlövést kapott, a másik kettő ápolta. Másnap aztán a Kecskés szamaraival be Bajára, mert lóval nem lehetett közlekedni, azonnal kifogták volna. De bizony az én barátaimnak akkor már csak a hűlt helyét találtam. Ők voltak az élharcosok, ugye, szerb tisztek, partizánok, persze hogy az élvonalba dobták be őket. Hanem azért később mégiscsak esett egy találkozás velük. Egyik nap a tanyán voltam, hát üzen ám anyám, hogy menjek be, mert itt vannak az oroszok, mindenünket fölpakoltak. Mi haszna megyek be, háború van, front van, hát én elintéztem egy vállrándítással. De csak menjek! Jól van no, hát bemegyek. Hát addigra már tiszta volt az udvar, orosz sehol, minden a helyire rakva. Azt mondja anyám: Jaj fiam, miér’ nem jöttél hamarébb? Mi zajlott le itt! Mi? Bejött, azt mondja, két szép szál fiatalember, és téged kerestek, a Kovács őrmestert. Én vagyok az anyja.
Aj, mamka, hogy van, mint van?
Jaj fiaim, mindenünket elvisznek!
Na, erre azok elővették a bikacsíkot és úgy összeverték azokat a katonákat, hogy ilyet még nem értél. Én könyörögtem, ne bántsák már őket! Mindent vissza kellett pakolniuk oda, ahol volt. Azóta a lábát sem tette be egy se.
Ezekben a napokban volt egy komolyabb esetem is. Közben, ugye, jöttek le katonák Bajáról, vitték a növendék jószágot, duhajkodtak, tudod, hogy van ez: a részeg embör csak eszetlen, ha magyar, ha orosz. A Jakusék öregapjának a tanyáján egy magyar szemét banda ütött rajta, oszt ott lőtték agyon a Janit, a felesége meg a lánya szeme láttára. Na, én meg egyik nap a tanyán voltam éppen, amikor teherautón megérkezett egy csapat orosz, de látszott rajtuk, hogy mind részegek. Egyikük, egy jó kötésű fickó, pisztollyal elkezdte lövöldözni a kutyákat. Azok meg a silógödrök felé menekültek. Odaléptem: Továris, nye sztrilá! Nyemszki dá, szobáka nyet! De az csak nem hagyta abba. Na, erre én úgy állon találtam vágni, hogy kinyújtózott egyből. Fölkelt, mindjárt előkapta a géppisztolyt, de akkor a hadnagy megfogta, hogy majd ő elintéz. Be a szobába! Előveszi a nagy, hatlövetű forgópisztolyt: Nu, kazajka, katolika? Na, akkor térdeljek le, nincs tovább, ugye. Na, erre én megfogtam a csuklóját – erős voltam én abban az időben, mint a bika –, mondom neki: Ja, vengerszkij hozáj, nye bojsz.
Nem félek.
Nye bojsz?
Nye bojsz.
Fogtam a pisztolyt, és így megfordítottam ő felé.
Na?
Ej, azt mondja, nye bojsz. Igyí pity!
Ittunk is, daloltunk, mint a jó barátok, de egyszer csak összecsuklott, mint a colostok. Igen ám, de az őrmestert meg, akit leütöttem, ketten fogták odakint. Jött ám: indíts! Be az elletőbe! Térdeljek le! Közben a Dombi komát, meg a többieket géppisztollyal odaterelték a teherautóhoz. Részegek voltak, de a sofőr az nem. Elég az hozzá, hogy bent az ellető közepén volt két nagy, vastag agárca oszlop. Na, én azok mellé álltam. Az meg egyre, hogy térdeljek le!
Nem!
Így alkudoztunk. Közben azt figyeltem, hogy nem látok bele a puska lukába, nincs baj. Részeg volt, ugye. Lőtt egyet, de a golyó belecsapódott az agárcába. Akar lőni megint, de addigra a sofőr gyerek odaért, darálja neki, hogy a rabócsik piszáj autó numera, mi lesz? Megfogta, kivonszolta. Az én emberem nem akart menni az istennek se, de elvette tőle a puskát. Fölpakoltak, elhajtottak. Persze, a többiek azt hitték, engem már lelőtt az orosz. Na, lett öröm, amikor előbújtam az elletőből.
Lajos, te élsz?
Élek hát. Ti mentettetek meg azzal, hogy fölírtátok a rendszámot.
Nevettünk egyet, oszt kész. Az élet ilyen. Akármikor az életben olyan helyzetbe kerülsz, nem szabad azon meditálni, hogy vége. Azt a kis lehetőséget, ami van, meg kell próbálni. Ha nincs, hát nincs, de ha van, nem szabad elszalajtani, bármi legyen is az. Ez mindig segít.
Ezeket a napokat követően elkezdtek hordani bennünket a bajai olajtelepre, mer’ onnét ment az üzemanyag a hadsereg után. Közben a vaskúti úti fogolytáborból szökdösött a nép, meg lövöldözték is lefelé őket, hát sok volt a hiány. Na, egyik nap megjelent egy autó. Fölsorakoztattak bennünket, oszt nyolcunkat, az ilyen pirosabb képűek közül földobtak a kocsira. Roboti, roboti!
Ej, az anyátok szentségit, mindegy, hogy hol dolgozunk! Hanem, amint a fogolytáborhoz értünk, tudtuk, itt már nem lesz roboti! Nem is lett. Mi a Kőrösi Ferivel elkezdtük járatni a szánkat, hogy hát hogy képzelitek ezt, mi dolgozni jöttünk? Be is zártak bennünket a zabos kamrába. Rabok lettünk a fogolytáborban. Egyszer csak megjelenik egy jó kötésű nő, hadnagy, kezében egy pálcával, azzal mutogat a sliccünkre, hogy le a nadrágot, mindent! Elnevettem magam, erre olyat ütött a mellemre a pálcájával, hogy elment a jókedvem. Megnyírtak bennünket, mint a birkát, mindenütt, mert tetves volt a nép, mint a betyár szentség.
Na, volt ezzel a hadnaggyal egy tiszt, aki valami zsidó gyerök volt, jól tudott magyarul, hát mondom neki: Kollega, segítsen már rajtunk valahogy! Mi nem voltunk katonák, civilek vagyunk. Ha érdekli ékszer, pálinka, bor, mindön, érti, mindön...? Ez megragadta. Hamarosan ki is kerültünk a kamrából. Azt mondta, menjünk a konyha elé, ott vágjuk a fát, ő majd jön. Közben kiderült, hogy a tanyáról elcsaplizott motoromat az oroszok éppen a táborral szembeni kocsmárosnak adták el ötven liter borért, az meg beüzent, hogy ott van a motor a farakásba dugva, menjek érte, amikor kell. Kérdem ezt a tolmács gyerököt, nem érdekli-e a motor? Őt nem, mondja, de van egy kollégája, az szenvedélyes motoros, menjünk ki, nézzük meg. Átmentünk, elő a motort! Ej, csuda örült a fickó, egyből tett egy-két kört. Azt mondja az én emböröm: Menj haza! Menj haza! Képzelheted, ott voltak az asszonyaink is az utca túloldalán, még öreganyád is.
Menj haza, majd estére megyünk a borért, meg mindenért, akkor visszük a többieket is, higgyél neköm!
Én, mondom, már csak visszamegyek. Mit szólnának a többiek, ha itt hagynám őket. Na ilyen az, amire az embör ráfázik.
Jól van, de be akkor se gyere, maradj itt kint az őrbódéban!
Alig ment el, beront egy ruszki kölök: Mit keresel itt? Kifelé!
Nem megyek én! Hát az anyja szentségit, még majdnem belém lövöldözött. Kitaszigált, de akkor már sorakozó volt. Mondták a többiek is: Miért nem mentél haza?
Baszazisten, nem akartam nálatok nélkül.
Na, mi lett a nóta vége, hát hordják ám ki a rengeteg eszesz egyenruhát, akikből kihaltak a németek. A civileket meg mind oda! Szerencsénkre megjelent a főtolmács, kirángatott bennünket a sorból: Gyerünk a konyhára! Hát így nem lettünk eszesz katonák. Ennyire rendes volt az a zsidó gyerök. Megbeszéltük, hogy estére itt és ott leszünk, majd, azt mondja, szerzek egy teherautót, azzal megyünk.
Nem lett belőle kutya fasza se. Megjöttek a magas rangú tisztek, egész éjjel ittak, ahogy az már ilyen helyen lenni szokott, így hát nem tudott a főtolmács elszabadulni.
Másnap reggel sorakozó! Szemlét tartottak, oszt irány a vagon! Na, akkor az utcán, amint mentünk, láttam a sok ismerőst, mondom a többieknek: Gyerekek, én nem megyek, inkább megdöglök! Azok meg: Lajos, ne menj, agyon lőnek! Meg ez, meg az, hát mentem tovább. Be a vagonba, indíts! Éjszaka értünk Szabadkára. Akkor én azt mondtam: Gyerekek, lesz, ami lesz, én nem megyek tovább! Gondoltam, kibontom a marhavagon ablakát. Hanem, volt köztünk egy ruszin gyerek, karpaszományos őrmester, mondja, hogy ő orosz szakos tanárembör, és majd megbeszéli az őrökkel, hogy egyenként engedjenek le bennünket a dolgunkra, mert akkor már borzasztó vérhas volt a nép között, spriccelt mindenki alul-fölül. Így is lett. Megbeszélte, hogy kicsit megnyitják az ajtót, behoznak egy mécsest, oszt egyenkint mindenki lemehet. Erre mondom: Idefigyeljetek! Én ezt az ajtót meglököm arra, balra, ne féljetek, elkapom az őrtől a puskát, aki bír, meneküljön! Így lesz, így lesz. Megegyeztünk, bár mindig van olyan, aki le akar beszélni, hogy ne csinálj ilyet. Na, az egyik őr feladta a lámpást, hogy majd ő is lép föl, oszt leenged bennünket. Föl is jött, próbálja meggyújtani a lámpást, de nem bírja. Persze, hogy nem, mert én jól becsavartam a kanócot. Mondja a másik őr, hogy majd ő. Mondom neki: Bore ruki! Add a kezed! Fölhúztam, de azzal a lendülettel úgy vágtam be azt a kettőt a sarokba, hogy csak úgy pöndörödtek.
Gyerünk!
Hát én, meg még egy vaskúti lépett le, a többi nem mert. Gondolhatod, milyen lövöldözés lett. Neki a vagonsorok között! Menekültem. Látom, minden felé lámpásokkal szaladgálnak. Akkor belefeküdtem egy kiszenelő aknába, magamra húztam a salakot. Pontosan Julianna nap éjszakája volt, kegyetlen hideg. Na, gondoltam magamban, ha ezt tudnád otthon, Julis! Egy idő múlva elhúzott fölöttem egy szerelvény, de lassikán, én meg fölhúztam magam a fékpálcákra, oszt azokon keresztbe feküdtem. Igen ám, de a vonat behúzott a nagyállomásra, a fényárba! Úristen, mi lesz velem? Rögtön agyonlőnek, ha meglátnak. De megsegített az én Istenem. Lassan kihúztunk, elértünk egy bozótosabb részhez, ott megálltunk. Na de, ott minden tíz lépésre csetnikek strázsáltak, szerb katonák. Birkóztak, verték egymást, mert cefetül hideg volt. Végtére is elibénk toltak egy mozdonyt, nagyon lassan elindultunk. Fölhúztam magam a vagonra. Teli volt gerendákkal, hajótestekkel. Füleltem: messzebbről harmonika szólt. Vajon milyen szerelvény lehet ez? Úgy vettem ki, hogy román. Egyszer csak kopogást hallok – jön valaki. Meglátott persze, ahogy ott a hajóorr alatt feküdtem. A csizmájával elkezdett úgy enyhén rugdosni. Hirtelen eszömbe jutott az a román nóta, hogy aszondja, acservezire felicsitá, turerujtár, erunc erunc, azt kezdtem gajdolászni, mintha részeg volnék. Elmosolyogja magát a fickó, röhög: Cujka, cujka! Magában meg mondta a magáért, oszt elkopogott. Elég az hozzá, egy kukoricásnál leléptem a vonatról.
Ki az országútra! Már eléggé derengős volt, látom, tanyavilág. Hamarosan utolért egy batyus csoport, piacra mentek.
Jó röggelt – jó röggelt. Nem tudom, hol vagyok, népek. Baján dolgoztunk az oroszoknak, hát úgy berúgattak, hogy nem tudom, hol vagyok, hol dobtak le engöm. Nevettek. Volt köztük egy fiatalabb embör is, azt mondja: Hát maga aztán elég cefetül néz ki! Persze, csupa salak voltam. Azt mondja: Itt lakik a sógorom, ebben a tanyában, jöjjön be, itt lemosakodhat. Úgy is lett. De éreztem ám, hogy nagyon oda vagyok, kerülget a nyavalya. Igyak törkőpálinkát, majd az segít! Na, ott ittam életemben először, addig soha nem ment le a torkomon, pedig volt itthon elég. Továbbmentünk. Egyszer csak látok egy nagy embörcsődületet. Kiderült, hogy egy falka disznót kell elhajtani Bácsalmásra az oroszokkal.
Na éppen maga! Jöjjön csak ide!
Hát nem átadtak az oroszoknak megint?! Szerencsémre az egyik lovas kocsis látta, milyen kutyául vagyok, fölvett a bakra. Így értünk be Bácsalmásra. Ott az oroszok elég keményen ránk parancsoltak, hogy őrizzük a disznókat, utána elmehetünk. Amint ott őgyelgünk, a vasúti síneket krampácsolta egy társaság. Hát az egyik közülük megszólít: Olyan ismerős maga neköm.
Maga is neköm, mondom neki. Nem a Csatári Jóskának volt maga öregbőférje?
Nem az Isten! Lajos, te vagy az? Megörült, mert rettenetesen kiduhajkodtuk magunkat akkor, jó komák lettünk.
Hogy kerülsz te ide?
Hej, komám, regényt lehetne arról írni. Most éppen az orosz hadseregnek vagyok a kanásza.
Ne marháskodj! Majd megoldjuk, nem kanászkodsz soká.
Kis idő múlva előkerült egy krampács, egy vasutas köpeny, meg még egy sapka is, beöltöztem. Elkezdtem én is krampácsolni, a disznók meg ott legelésztek, turkálódtak. Keresték majd a kanászt, de nem lett belőle semmi. Estére egy lábbal hajtós sínkocsin elmentünk hozzájuk Bokodra. A komám italt hozott, a felesége jó meleg krumplistésztát csinált, azzal kúráltak. Másnap reggel egy rossz lovacskával egy süldő gyerek hozott el a bajai zsilipig. Hideg volt piszokul, szalmával takaróztunk a kocsin. A zsiliptől aztán gyalog jöttem, de nem az úton, ki tudta, mivel fogadnak, mi van otthon. Sose felejtem el, vasárnap délelőtt volt, hét ágra sütött a nap, ragyogott minden.
Mikor végre eljutottam az akóig, éppen kilenc órát harangoztak. Befeküdtem a fészörbe. Egyszer csak látom, kijön a kapun apám. Szomorúan, leszegett fejjel bandukolt, én meg kiszóltam a deszkák között, mondom: Apikám! Én vagyok itt, ne lepődjön meg kied! Szegény olyan volt, mintha égi szólást hallott volna. Mindjárt elfakad sírva: Te vagy az, fiam?! Nálunk vannak az orosz tisztek beszállásolva.
Ne aggódjon, jól vagyok, majd ha elmegy a nép, hazamegyek, addig megleszek itt.
Hoztak elemózsiát, közbe meg megpendítették az oroszoknak az én dolgomat, mert rendes embereknek látszottak. Este előbújtam. Volt ám ünneplés! Az oroszok is lapogatták a vállamat, én lettem egyszeribe az ünnepelt. Tényleg annyira derék emberek voltak, hogy fölírták a vagonszámot, mindent, és utána vetették magukat a komáimnak. A szegedi Csillagban akadtak rájuk, mert a vérhas miatt Szabadkáról nem vitték őket tovább. Ez volt a szerencséjük. Így szabadultak meg ők is két hónap után.

Csupán egyetlen részletről nem szólt sem a lovas kocsi bakján ülve, sem a ladikban, pecázás közben, sem a konyhaasztalnál, a légyszaros lámpa fényében, sem a szakadt pokrócok takarta ágyán fekve. Erről a részletről Mamus és Anyám szándékosan elejtett szavaiból szereztem tudomást, amikor egyszer, Tatám valamely igaztalan tette miatti indulatukban, velem is szaporítani kívánván a Tata-ellenes tábor sorait, felfedték előttem, hogy Tatám azért kerülte el a Don-kanyart, mert kartotékját katonatiszt cimboráival kicserélte a névrokon második szomszédéval, aki aztán onnét nem is tért haza, s hogy ezért van az, ha nem vettem volna észre, hogy a szomszéd család minden tagja csak foghegyről köszön nekünk.
Egyszer rákérdeztem Tatámtól, igaz-e a hír, mire ő azt mondta, nem. Azt is megkérdeztem, tényleg minden egyes lehetőséget meg kell-e ragadnia az embernek a túlélés érdekében, mire ő azt mondta, igen.

Tweet