• Sebestyén Ádám

Pillanatképek sorozata

(Szálinger Balázs: 360°. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)

Szálinger Balázs 360° című verseskötete egyfajta szembenézés a teljesség megtapasztalásának lehetőségeivel és korlátaival. Lírai körpanoráma – ahogy a kötet fülszövege fogalmaz. Kísérlet egy nagy narratíva megalkotására, mely nemcsak egy generáció érzéseire és tapasztalataira, identitáskeresésére és a hagyományhoz való viszonyára reflektál, nemcsak egyén és közösség történetének összefonódására figyelmeztet, hanem a szülőföld, az otthon totális, a költői nyelv határait feszegető reprezentációját is egy globális vérkeringés részeként kívánja ábrázolni. Hasonlóan a kötet nyitóverséhez: élőképpé merevedett erdők, tavak, csatornák, települések, s a bennük és köztük élő hagyományok és traumák szemrevételezése madártávlatból. A realisztikus pillanatfelvétel azonban meghaladja saját magát, hiszen a kollektív emlékezet nagy motívumai is a természeti környezet részévé válnak, egy sajátos jelölt-jelölői viszonyba kerülnek egymással: „öt óránál sikeres ezeréves fátum / nyújtogatja a leveleit, / finom őzek nézik, és átugorják” (360˚, 6.)

A körkép-jelleg azonban csupán az egyik motívuma Szálinger kötetének. A történetmesélés lehetősége és annak egymástól teljesen különböző formái sokkal hangsúlyosabbak. Ahogy fentebb fogalmaztam, akár narratívaalkotásra tett kísérletről is beszélhetünk, hiszen pontosan egy olyan kohéziókereső igény bukkan fel szövegről szövegre, ami lehetővé tenné történetek és emlékek továbbadását, ami a darabjaira szakadt múlt és jelenbeli, személyes és kollektív eseményeket össze tudná kötni: „Legelőször / a történelem veszett ki a történetekből. […] Egymásutánjuk van, de nem értik egymást.” (Legelőször, 59.) Ugyanez a tapasztalat még direktebben jelentkezik a következő sorokban: „A lecsapolás a közös történelem igazodási pontja / Lenne, ha lenne közös történelem.” (A berek, 36.) Más helyen arra lehet példát találni, hogy bár rendelkezésre állnak különféle narratívák, de mindegyik csupán megalkotójuk identitásába zárt töredék marad: „Minden irányban népek voltak, és gyártották sorra / A történelmeket.” (Hat sor, 61.)

Szálinger kötetének másik szembetűnő sajátossága e narratívaalkotás játékba hozása különféle lírapoétikai megoldásokkal. Az első ciklus szövegeinek tematikája például a szülőföld minél precízebb bemutatása köré szerveződik, méghozzá oly módon, hogy a versek, túllépve a tájleírás műfaji konvencióin, depoetizált természetrajzi leírásokká válnak. Ez történik a Principális-völgyet bemutató szövegegységekben is: az egyes kőzetrétegek földtörténeti osztályozásán át a terület domborzati sajátosságainak részletezéséig kapunk képet a Zalai-dombság eme kistájáról. A természeti táj történetiségének megteremtéséhez jól illik a geológiára jellemző tudományos nyelv imitálása. A Térképjelölésekben ehhez hasonló írástechnika figyelhető meg: a vers (szintén egy légifelvétel analógiájára) a lakott területekről, házak, utcák, utak és építmények szövevényes hálójából kiindulva, folyókon és országhatárokon keresztül jut el szép lassan a völgyek, magashegységek, vízmosások, dombok és síkságok, vagyis az ember által nem lakott vidékek számbavételéig. A szövegnek sajátos ritmust ad, hogy tőmondatai egyáltalán nem tartalmaznak igéket, s az egész hatás olyan lesz, mintha egy térképet olvasnánk fel magunknak. A térkép-metafora egy másik, a folyamszabályozás emlékét őrző szövegben is kitüntetett szerepet kap: „A térképeinken kezdett formája lenni, / Kikerekedni, pírt kapni, tartást, / Mert összeszorított szájjal, csukott szemekkel, / Meséinkből alkottuk újra őt” (A Duna rajzolói, 17.) Az ország újrateremtése a török kiűzése utáni évtizedekben részben modernizáció (folyamszabályozás, mocsarak lecsapolása, térképkészítés), részben a kétes értékű nemzeti identitásformálás („Meséinkből alkottuk újra őt”) segítségével ment végbe.

A történetmesélés másik lehetséges alternatívája a szélsőségesen objektív hangnem mellett sokkal inkább a fikcióban gyökerezik. A Kis-Balaton lápszigeteinek születése mitikus teremtéstörténetként jelenik meg: „Figyeljünk csak: ezerkilencszázkilencvenhatból egy szép / napon kinyílik a teremtés.” (1996, 27.) A Hat sor című vers a mese műfajára játszik rá, mind a történetvezetés, mind a jellemző nyelvi fordulatok tekintetében. Érdekes, hogy Szálinger kötetében a meséhez alapvetően az elrendeltség megváltoztathatatlan képzete társul: „Népmesei a szigor, ami itt van. […] Lehet még élni, de ez a mese vége.” (Hetés, 20.) A Hazám című kétsorosban egy prototipikus nemzeti hős ellentmondásos cselekedetét idézi meg ironikusan a jól ismert mesei záróformula: „Szép ez a Balaton – mondta Kossuth Lajos, / Majd elszaladt, mint minden mese végén.” (Hazám, 45.)

A kötet nagy részében (második, harmadik és negyedik ciklus) az identitás kérdése kap központi szerepet. A kibékíthetetlennek tűnő ellentétek (például kivándorolt generációk közötti nézeteltérések) feloldására tett próbálkozás korántsem megnyugtató, inkább tűnik kétségbeesett, múltba néző illúziókeresésnek: „Amint feszültség fenyeget, valaki szóba hozza a Balatont, és / Régen kihűlt lassú levesek gőzei csapnak fel diadalmasan / Elmúlt, elhagyott, könnyűnek talált ezüstasztalokról. / Ilyenkor beüt a béke anélkül, / Hogy bárki a másik szemébe nézne, / És könnyen jön a hajnal.” (A skandináviai kirajzás, 32.) A hagyomány és a hozzá fűződő viszony is ambivalens, külsőségeiben legalábbis mindenképpen az: „Hagyományőrzés, büszkeségturizmus / Bebiztosítva nagy, kisütött húsokkal. / Pedig pont az ilyen kultúra lesz kétes valamikoriságú.” (Megjöttek az ölyvek, 34.) A hagyományt persze a külsőségeknél szélsőségesebb módon is lehet torzítani, mégpedig egy negatív, ellenségképre épülő, fikciós mitológiával: „Az áldozati névsor adjon új mitológiát, / Az új mitológiának negatív szereplő kell, / A negatív szereplőt sajnálni bűn legyen.” (A vihar nyugodt középpontja, 38.) Ez utóbbi vers meglátásom szerint a kötet egyik legerősebb darabja, melyben az identitás kérdésének fenti elemei sokkal kiélezettebb és letisztultabb formában köszönnek vissza. Uralkodó hangneme a keserű irónia, a szürreális képzettársítások: „A fiatalok, ha úgy adódik, megnyernek / Minden lehetséges lekvároskenyér-evő versenyt, / Majd kiszőrösödnek, és légkört követelnek a Holdra.” Társadalomképét a vihar metaforája híven tükrözi: „Területszerzés, viharos, ricsajos, szörnyű. / Területféltés, viharos, ricsajos, szörnyű.” Szálinger tartalom és forma összjátékát is remekül kihasználja, időmértékes lüktetésű sorokban villantva fel a pusztuló vidék megkapóan rövid képekbe sűrített látványát: „Borul a tejipar, az istálló kiürül, / Az istálló kiürül, máshova megy a légy, / Máshova megy a légy, nem jön vissza a fecske.” A vers rendszerkritikája hatásosan nyilvánul meg abban a gesztusban, ahogy a vihar szélcsendes középpontja, a szélsőségektől való elhatárolódás lehetősége stigmatizálódik, majd lassan felszámolódik: „A vihar nyugodt középpontja bűnös. / Egy ideig játssza a szemlélődőt, / Aztán állnia kell valahova.”

Az identitáskeresést hordozza magában a nemzedéktudat, illetve az apa–fiú viszony is. Mintha egy nagy beteljesülés lehetősége tolódna nemzedékről nemzedékre, s bár a fiatal generáció jó esélyekkel indul, mégsem tud élni velük: „Minden nemzedéknek egyszer felajánlják / A tisztes eljárás esélyét és egy-egy tehetség megmaradását […] Ugye ti is legyorsuljátok, legyilkoljátok egymást, / S a maradék ugye felnő, és folytatja, és fellép, és úgy csinál, / Mintha jobb lenne az áldozatainál?” (Zuhatag, 52.) Ami az apa–fiú szálat illeti, a kötet legelső versétől kezdve jelen van: „negyed ötnél, ahogy sötétedik, / egyre látványosabban nincsen apa a tájban” (360˚, 6.) Valamiféle fojtott nyugtalanságként olvad bele természetbe és társadalomba ennek a kapcsolatnak az anomáliája. Az archetipikus fiú, az időről időre megszülető gyermek, mintha az örök lehetőség metaforája lenne, akiért megéri áldozatot hozni, akiben az előző generációk megpróbáltatásai mintegy értelmet nyernek: „Legyél, akiért aggódni érdemes, / Akiért megéri átkelni mézen, földön, kétszázezer forinton” (Zuhatag, 53.) Az apa egyszerre lehet lehetőség és hiány. Lehetőség, aki életet teremt („S a dolgok lakhatóvá tételén dolgozik.” [Cirkusz, 65.]), és hiány, aki az őszülők mitikus bűnét hordozza, mert nem tudta beteljesíteni küldetését. („Ha már nem lehettem lehetőséged” [Nyolcéves kisfiú, 71.])

A 360˚ nemcsak teljességet, befejezettséget sugallhat. Az önmaga farkába harapó, és saját magát elemésztő kígyó képét is felidézi: „Fiút / Valaki tervez? Nemnem: pont van, többnyire biztos, és / Nincs eredője, se kihatása.” (Legelőször, 59.) A próbálkozások végül mind elhalnak, a kör bezárul: kérdéses marad a narratíva megírásának lehetősége, az ellentmondások feloldása a történetmesélésben. Optimistább olvasat a teljesség felől közelíteni a kötethez, és a radikálisan különböző lírai beszédmódok együttesében keresni valamiféle egységet. Természetes és szociokulturális pillanatfelvételek sorozata mentén válik elbeszélhetővé és befogadhatóvá egy tájegység, egy generáció és egy nemzetet alkotó közösség története. A mélység egymásra gyűrt, mozgásban lévő kőzetrétegei és a kollektív tudat hiedelmei és traumái megismerhetők és elmesélhetők. Töredékességükben és teljességükben részei a körképnek.

• Horváth Veronika

Fényárnyék

(Szöllősi Mátyás: Váltóáram. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016)

„Épp egy csillagász beszél arról a felrobbant csillagról, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni” – gondolja Szöllősi Mátyás Betelgeuse című novellájának főhőse a Váltóáram második prózájában. Olvasóként én jól megjegyeztem ezt a nevet. Sőt, tulajdonképpen az első pillanattól rémlett valami, pedig aránylag kevés csillagászati cikket olvasok. Akkor honnan olyan ismerős? Hirtelen beugrott: Ford Prefect, a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyv szereplője a Betelgeuse környékéről származik. Szegény Ford. (Douglas Adams: The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy) 

A híres Douglas Adams-mű „borítóján a következő szavak láthatók, szép nagy betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA!” A Váltóáram szereplőinek erről a könyvről nincs tudomásuk, többnyire kétségek közt vergődnek. Szöllősi történeteiben alapmotívum a szorongás és a megsemmisülés fénye: a felrobbant csillag ugyanis különös fényjelenséget okoz az éjszakai égbolton. Egy biztos: a Betelgeuse nevét olvasóként egy életre megjegyeztük.

A megsemmisülés nem csak a csillag robbanásában nyilvánul meg: egytől-egyig veszteségtörténetek ezek, a hiány erős szervezőerő. Iránya és intenzitása az idő függvényében változik, akár a váltóáramnak. A változó áramokon belül megkülönbözetjük a váltakozó áramokat. Az ilyen áramban a töltések előre-hátra mozognak, de előremozgáskor ugyanannyi feszültség halad át keresztmetszetükön, mint hátrafelé mozgáskor, azaz az átlagos töltésmozgás nulla. Ez jellemző Szöllősi figuráira is, mintha minden megrázó történés ellenére egy helyben maradnának, képtelenek a változásra.

A Betelgeuse fénye ellenére sötét világ ez, az erősen megvilágított tárgyak, testek sűrű árnyékot vetnek. Ugyanakkor a megfestett, vagy inkább szürkeárnyalatosan fényképezett valóság nem egyhangú. A szereplők testi, lelki állapotáról, a külvilágból érzékelt történésekről pontos képet kapunk. Ezt többnyire az egyes szám első személyű elbeszélői pozíció biztosítja, de egyes szám harmadik és második személyben narrált novellákat is olvashatunk, ha a történetvezetés ezt kívánja meg. A narratíva szinte mindenhol jól működik, talán egy helyen furcsa a választás. Az utolsó szövegben (Lefekvés előtt, ébredés után) a fiú nézőpontjából ismerjük meg a családi titkokat. Apja meglepően részletesen, összeszedetten meséli el annak a viszonynak az alakulását, ami tönkretette a szülők házasságát. „Anikó az ablakban állt. Lassan mentem felé, óvatosan. Fogalmam sem volt, mi fog történni. De nagyon kívántam már akkor. Lüktetett bennem a közelsége. Hogy egy idegen, addig fel nem fedezett test van ott, egyetlen karnyújtásnyira tőlem. Odaálltam mögé. nem lehetett több öt centinél közöttünk. Éreztem a teste melegét és a hajának illatát.” (Lefekvés előtt, ébredés után, 293.) Az apa még hosszan folytatja a vallomást, sok évvel ezelőtti intim titkának felfedését. A korábbi élethű ábrázolások után furcsák ezek a párbeszédbe ágyazott aprólékos leírások a meglehetősen kínos témáról, ugyanakkor az elmesélt múltbeli események adják a jelen feszültségét. Az elbeszélés aktuális idősíkbeli helyszínei, motívumai plusz jelentéstartalommal töltődnek fel a múlt ismeretében: ugyanabban az ablakban zárul a novella, ahol a házasságon kívüli viszony kezdődött.

A szereplők közti őszinteség hiánya, mint helyzeteket működtető erő több írásban megjelenik. További feszültségforrás a magány, előítéletek, erőszak, kiszolgáltatottság. Utóbbihoz tartozik a betegségből adódó kiszolgáltatottság, ami a Reggeltől reggelig című novella témája. Az Aktív kórterem és az Állapotok című versesköteteiből már tudjuk, hogy Szöllősi a testi folyamatokból adódó környezetre utaltság ábrázolásában profi. Nem okoz különösebb meglepetést, hogy ezt most prózában is bizonyítja. Izgalmasabb az, amikor nem a test állapotai jelentik konkrétan a szöveg tárgyát, hanem a testi reakciók a külső és belső világ történéseit kísérve fonódnak bele az elbeszélésbe. A lírában már megvalósított alapos vizsgálódás haszna Szöllősi prózáiban itt jut igazán érvényre: egyszerre ismerjük meg a karakterek testi reakcióit, a külvilág ingereit és azok feldolgozási folyamatára, a szereplők gondolataira is rálátunk. „Megnézem, mi van kinn – mondtam, mikor kezdett csöndesedni a zúgás a fülem körül. Gergő rám nézett a tükrön keresztül. Nem tudtam leolvasni, mi van az arcán. És csak annyit mondott, hogy ne haragudjak, meg hogy szedjem össze a pénzt. Azonnal rávágtam, hogy nekem nem kell. […] Azért kösz – mondtam félhangosan, elég szerencsétlenül. Nem folytattam, mert úgy éreztem, semmi értelme a beszédnek.” (Vendégjáték, 153.)

A beszédben más figurák sem hisznek, talán emiatt kisebb a párbeszédek aránya, mint a leíró részeké. A karakterek szinte kivétel nélkül képtelenek úgy kapcsolódni a külvilághoz, ahogy szeretnének. Meghatározza őket a veszteségtől való félelem és közös vonásuk, a motiváció hiánya. Minden hiányérzetük ellenére ragaszkodnak az ismert valóságukhoz, a kilépési kísérleteik nem hoznak sikert. Kevés tartós változással találkozunk emiatt, ha a szereplők mozdulnak is, falakba ütköznek, nem jutnak messzire. Szöllősi tudatosan vállalja ezt, már a kötetet nyitó Spirálban is önmagába visszatérő eseménysort látunk. Kevésbé direkt módon, de a többi szövegben is jelen van ez a képességbeli deficit. Az esetleges változások sem hoznak kielégülést, az Irány észak elbeszélője úgy fogalmazza meg ezt, hogy „átkozod magad amiatt, hogy nem vagy képes hiányérzet nélkül dönteni.” (267.)

Bár a megszólaló hangok hasonlóak és a nyelvi regiszter nem változik markánsan, a Váltóáram izgalmas olvasmány. A hiánytörténetek csavarosak, a karakterekkel együtt szorongva összefüggéseket sejtetünk: a novellák között van átjárhatóság, az egyes elbeszélések szereplői, tragédiái egy-egy pillanatra látszanak egy másik történetből is. Ez a kapcsolódás nem zavaróan direkt, inkább olyan, mintha a Betelgeuse csillag fénye az egyik történetben megvilágítana valamit, aminek árnyéka a következő szövegben egy sötét foltként jelenik meg, akár egész konkrétan, vérfolt formájában is.

A Váltóáramban nem csak egymásba nyíló ajtók vannak, Szöllősi korábbi köteteiből is megérkezhetünk ide. Az Aktív kórterem alanyi költészete után az Állapotok már általánosabban szól az olvasóhoz, a Váltóáram pedig saját világot teremt, hasonló figurák különböző történeteibe zuhanunk bele.

A zuhanás hosszú, mélyre megyünk, és nem jutunk könnyen vissza. A kisprózákat nehéz félbehagyni, a karakterekkel együtt pulzálunk, bukkanunk fel, majd veszítjük el újra tér- és időérzékünket. „Az ember leginkább önmagával nincs tisztában.” – olvashatjuk a borítón, majd a könyvben Szöllősi mottóként Sherman Alexie Menekülés című könyvéből idéz: „Csak üres égbolt vagyok, egy emberi napfogyatkozás.” A bennük tátongó űr ellenére a szereplők próbálnak kapcsolatba kerülni egymással, kötődni, elvárni, kapcsolódni – tévedésre, kétségre van hát bőven ok. Szöllősi Mátyás novelláiban ezt tanulmányozza. A feltérképezésre váró tartomány végtelen, kíváncsian várom, legközelebb hol veszhetek el együtt szereplőivel? Vajon megmarad az az érzés, hogy helyenként megállok, és azt mondom, hogy ez már sok, ennyire nem szörnyű a világ? Érveim gyengék lennének, jöhetek színekkel, játékkal, életkedvvel – attól még van családon belüli erőszak, árulás, baleset, rasszizmus, közöny. Szöllősi nem csak felmutatja ezeket, de mély empátiás képességekről tesz bizonyságot, úgy, hogy közben nem megengedő, nem szépít, nem dédelgeti, mentegeti szereplőit.

A borítón a tömbházak sormintájára árnyak vetülnek, úgy tűnik, emberalakok. Fejük felett valószerűtlen égbolt, felfoghatatlanul távoli égitestek. Alattuk a lakótelep mélye. A közös élettér mélye. Az épületek magassága ismeretlen, az alakok nem beazonosíthatók. Akár mi is lehetnénk.

• Vidosa Eszter

A határsértés melankóliája

(Ughy Szabina: Séták peremvidéken. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015)

Lassú, ellentmondásokkal teli, melankolikus felfedezőút során ismeri meg az olvasó Ughy Szabina második kötetének lírai énjét: a Séták peremvidéken című kötet versei a határátlépés, a ragaszkodás, az utazás és a statikus szemlélődés szövegei. A versek azonban korántsem összegezhetőek kizárólag ezekkel a fogalmakkal, hiszen több olyan toposz felvonultatásával fonódnak össze koherens egésszé, amelyek együtt egy rendkívül erős kötetet eredményeznek, amibe érdemes belemerülni.

A szövegeket három fő címszó alá szervezi a könyv, a Határsértők, az Új házak és a Háló című ciklusok versei mégsem választhatóak el egymástól − mindegyikben hasonlóan jelen van az erős anyagiság, valamint a saját és a megszólított fél testi jellegzetességeinek leírására tett kísérlet, illetve a testi tudatosság, a tér, és önmagunk terek között történő elhelyezése, megtalálása iránti erőfeszítés, tehát önnön identitásunk kutatása. Az említett három csoportot az utazás tematikája, a lassú, meghatározott cél nélküli − illetve olyannak mutatkozó − haladás motívumai is összekötik: a lírai ént a szubjektumban lejátszódó útkeresés során pedig rendre a percepcióval kapcsolatos kérdésekkel ütköztetik a szövegek.

Az érzékelés, a befogadás és a feldolgozás problematikájára a szöveg lépten-nyomon reflektál. A három részre osztott kötet előtt álló egyetlen vers pedig épp a kötetkompozíció első elemeként, jól átgondoltan ennek nehézségeire világít rá – már itt destabilizálja a lírai ént, és megkérdőjelezi annak megbízhatóságát, pozícióját: „Kinek vagyok a szája, / hogy helyette fújjam a levest, s hazudjak újra, mikor ő igazat mondani gyenge?, / Ki helyett érezzem a hó illatát, / eső után az ázott betont, / ki helyett a csatorna szagát? / Kinek vagyok a keze, / Hogy érezzem a test melegét” (Ki helyett?, 7.) Az önreflexív gondolatokra, a (belső) utazás során magától értetődő és elkerülhetetlen tapasztalatszerzésre a kötet több pontján jellemző, hogy nem tud függetlenedni a versek megszólítottjától, akivel a lírai alany különleges atmoszférát teremtő párhuzamot von. „Egyikünk bőre tenger tükre legyen, / a másiké kisimult test parttalan szövete.” (Az érintés nullfoka, 11.) vagy „Nélküled vak vagyok és gyenge / a te szemeiddel láttam csak a fényt. / Maradj csak ilyen némán, maradj, / Hallgatásod megtart: zuhanó artistát a háló.” (Háló, 49.) A megszólítotthoz fűződő, ellentmondásokkal teli viszony megmutatása, egyúttal az utazás, útkeresés motívuma hangsúlyosan vonul végig a három cikluson, sajátos ívet kirajzolva a szövegek olvasásakor. Ez annak is köszönhető, hogy az olyan visszatérő képek, mint a tenger vagy a háló, tudatosan és hatásosan fonják össze a verseket egy koherens kötetté: ez utóbbi szimbólum például többször bukkan fel a költeményekben, az utolsó ciklus pedig már teljes egészében e fogalom köré szerveződik.

Az utazás-tematika ellenére markánsan jelenlévő statikusság és a bizonytalanság tehát korántsem jelenti azt, hogy a kötetkompozíció is statikusnak érződik: az első ciklusban a lírai én és a versek megszólítottja közötti viszony kerül felvázolásra, ezt követi a jelképesnek is tekinthető utazás, elszakadás a második ciklus verseiben, az utolsóban pedig a hazatérés, a ragaszkodás és az állandóság kap szerepet. A Feloldódás és az azt követő Lépések című versek is rávilágítanak a költeményeket behálózó gondolatra: „Mindenben Őt keressük. / Sejtünk valamit. / Szégyellünk megvallani.” (Feloldódás, 40.), illetve: „Néha hátranézett, / Ott van-e még a nyomában, / ki mindenét elvette már.” (Lépések, 41.)A kötetben kirajzolódó kitűnően megkomponált ívnek köszönhetően kialakul egy párkapcsolat vagy szerelem tematikájú olvasat is, ami remekül működik az identitáskeresés, a mozdulatlanság, az utazással és a hazatérés motívumaival. Az általánosan jellemző kimondatlanság ellenére a lírai alany ezt már a kötet elején,a könyvcímmel is összejátszó Határsértők című versben egyértelműsíti: „A szerelem nem végcél, / csak ideiglenes tartózkodás / ismeretlen országokban.” (Határsértők, 15.)

A motívumrendszer és az ellentmondásosan dinamikus szerkezet mellett izgalmas jellegzetesség a test és a tér megírásával létrejövő egyedi játék. Az utazást, az identitáskeresést több helyen egy a testtől, anyagiságtól függővé tett bizonytalanság és statikus állapot határozza meg. „Talán mozdulni sem kéne. / Csak egy helyben ülve, / égő jelenlétként / felszállni az égig. Némán tűrni minden fájdalmat, / hagyni, hogy a csönd / hamuvá porlassza kérdéseinket.”(Egy helyben, 58.) Ughy Szabina kötete a határon szemlélődés, az utazás, a tenger, és több hasonlóan erős szimbólummal is hangsúlyozott fent és lent, szilárd és folyékony, nyugodt és zavaros oppozíciókra építkezve próbálja elhelyezni, kibontani és megérteni a szubjektumot: ennek egyik legfőbb eszköze a versekben tehát a már említett anyagiságra, a testre való állandó reflektálás is, amit a költői nyelv nagyon tudatosan támogat mindhárom ciklusban –„Végtelenre állítom a szemem fókuszát, / most kéne szépnek látnom, / most kéne elveszni benne, / mint egy kifeszített bőrdarab. / Végül feladom, a látás megfeszülése fáj, / csak emlékként érthetem majd meg.” (Névtelen part, 33.) Az emlékezés és az elbeszélés során a test-tapasztalatok értelemszerűen elválaszthatatlanok a tér jellegzetességeitől, a természeti képektől és hatásoktól, a szöveg erre pedig újra és újra rájátszik: „Otthon most tél van, eszembe jut / lapockád hangja, ahogy ráhajtottam fejem, / friss hóban lépések ropogása.” (Február, 18.) Ambivalens feszültséget kölcsönöz a szövegeknek, hogy a ciklusok köré gyűlő képek, motívumok – tenger, partraszállás, otthon, megérkezés, látás, megtapasztalás mind olyan dinamikus fogalmak, amelyeket a versek bizonyos tekintetben képesek újra és újra ellensúlyozni a lassúság, stagnálás érzetét implikáló hangulattal. A Tiziano helyett című vers például kitűnően szemlélteti az utazás, a látás és a megismerés elbizonytalanított, súlytalan, szubjektummal szembeállított helyzetét, és talán az ebből fakadó, nyelvtől való megfosztottságra is utal: „múzeumról múzeumra jártunk. / Félhangon olvastam magam elé / a festmények címeit, / majd a vonatmegállókat. / Akkor is tudtam, nem erre kéne majd / emlékeznem abból a napból, / mégsem engedtem el azt a képet, / ahogy erős szélben lobog a tetőteraszon / egy nagymosásnyi gyászruha.” (Tiziano helyett, 37.) A kötet verseire így ez az alig-alig felsejlő érzéseken alapuló, fojtott hangulat nyomja rá a bélyegét, a határokon bolyongás, a térből önmaga által kivont szubjektum pedig a már-már zavaróan nyugodt, sejtelmes atmoszférával körülvéve még több bizonytalanságot generál az olvasóban.

Érdekes törés, egyben tetőpont a kötetben az utolsó előtti szöveg, amely nem csak tartalmilag, hanem formailag is rendhagyó, hiszen inkább emlékezteti az olvasót prózai alkotásra, mint versre. A beszédes című Szelfi egy pekingi jelenetet mutat meg, amelyről már az első gondolategységben, mégis meglehetősen váratlanul kiderül, hogy az elbeszélő nem közvetlenül szemtanúja, hanem egy internetes oldalon találkozik vele. Ezen a ponton erőteljesen feltűnik a valódi és a virtuális ellentétpárosára épülő problematika a kötetben: a benyomás, a borúlátó, illetve cinikus gondolatok a virtuális tér segítségével születnek meg: „magukat fotózzák kinyújtott karral. Szép, ahogy a pusztulásban is ott van a megtartó szándék.”(Szelfi, 57.) A szövegben az emberek fölé „virtuális égboltot” vetítenek, és a maszkokkal eltakart arcukat fotózzák, kiragadják azt a meglehetően kietlen valóságból – hogy aztán az arcképek egy virtuális térbe kerüljenek, hiszen a szelfi gondolata magától értetődően ezt a mozzanatot is magában hordozza. Az testet a térrel egybemosó nyelv ebben a szövegben is rendkívül hangsúlyos, hiszen nem csak a táj kap emberi testet, „az egyik fotón vörösen izzik a nap, mint a nyílt törés, a másikon zöld hegygerincek”, az emberek teste is majdhogynem egybeolvad a térrel: „az emberek csak sötét kontúrjukban különböznek a betontól, két árnyékot vet a testük.” Fontos észrevenni, hogy a formailag és hangvételét tekintve is kiemelkedő szöveg az, ahol a virtualitás hangsúlyossága ellenére pontos tényeket kapunk a bemutatott térről, illetve − a Catania című költeményen kívül, ahol azonban csak a cím utal a tulajdonnévre − csak itt nevezi meg az elbeszélő a szóban forgó várost: „A szmog annyira sűrű Pekingben, hogy a fényre éhező tömegek elözönlötték a Tiananmen teret”. (Szelfi, 57.) Érdekes, az önarckép jelentésű cím ellenére ez az a szöveg, ahol talán a legkevésbé kap szerepet a szubjektum, tehát azon a ponton, ahol kötetkompozíció és a téma tekintetében is fokozott önreflexióra számítanánk. A belső, gondolati és a valós síkokat a kötet úgy mossa össze, hogy végül egy teljesen köztes állapot teremtődik meg a szubjektum, illetve az olvasó számára.

A Séták peremvidéken remekül felépített kötet, kitűnő szövegekkel. Figyelemreméltó, ahogyan az olvasó a versek hangulatának köszönhetően azonosulhat a kötetben megjelenő lírai énnel, viszont jogosan merülhet fel a kérdés: hová vezet az elemeire bontott, köztes térben lebegő identitás problémája? Képes-e választ adni az elfojtott, felszín alatt, határok között gyökerező gondolatokra a megszólaló lírai alany, vagy csupán rávilágít önnön tehetetlenségére, hol melankolikus, hol borús képet festve, illetve nyitott kérdéseket hagyva? „Látni a nem látásban. / Hallani a nem hallásban. / Tudni a nem tudásban. Követni útján a folyót./ Minden a hallgatásba tart. / Tenger akar lenni.” (Feloldódás, 40.) Akárhogy is, konkrét válaszokra talán nincs is szükség: Ughy Szabina második kötetét jó olvasni, a versek pedig nemcsak összefűzve, hanem önmagukban is érzékletesek és elgondolkodtatóak −elbizonytalanítanak, elnehezítenek, elsüllyesztenek. Bár a szövegek nyitott kérdéseket hagynak maguk után azzal kapcsolatban, mit jelent emlékezni, felejteni, elszakadni és ragaszkodni, minden bizonnyal betekintést engednek abba, mivel jár az a szüntelen felfedezőút, amelyet újra és újra meg kell tennünk saját peremvidékeinken.