Ma elmarad a megváltás
(Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
Vasárnap este. A főút mentén némán álldogálnak a Kádár-kockák, itt-ott egy romosabb porta, vagy a helyi vállalkozó 300 négyzetméteres, sárgára mázolt minipalotája. Sötétség és csend, egyedül a kocsma előtt áll öt autó és még egyszer ennyi bicikli. Egy kis falu, távol a város zajától, önmagába zárva, harminc éve szinte változatlanul. A magyar vidék; nyomorát, tragédiáit, marginalizálódott alakjait sokan feldolgozták már, köztük Barnás Ferenc A kilencedik, Háy János A Gézagyerek és a Napra jutni valamint Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében. Milbacher Róbert, a Pécsi Tudományegyetem tanára is ebből a miliőből merítette 2016-ban megjelent első prózakötetének anyagát.
A tizenöt novellából álló kötet, a Szűz Mária jegyese mindegyik darabja egy-egy a közösségben élő szereplő történetét meséli el, melynek hátterében felsejlenek a múlt tragédiái, a cigány és a zsidó holokauszt, a II. világháború és az oroszok pusztítása. A narrátor anekdotázó kedve azonban sosem pusztán egy szereplő bemutatására korlátozódik, hisz minden novellából új történetszál nyílik, így válik a szöveg szövevényessé, a mellékszereplő pedig főszereplővé. Ezt a jól felépített koncepciót erősíti a mikszáthi novellisztikából már jól ismert gyakori perspektívaváltás.
Mert az az igazság, hogy így, ilyen szépen kiöltözve szokott járni a templomba minden vasárnap pontban fél kilenckor, hogy még időben odaérjen. […] A Rihulákné ilyenkor mindig a kertjében kapirgált, mert szerette tudni, miben mennek misére az emberek. […] Ilyenkor azt szokta mondani a Józskának, hogy akkor mész, Józskám, mész. Mire a Józska mindig azt felelte, hogy menni kell keresztanyám, mert az Úr nem várhat.” (81.)
A elbeszélő személye mindvégig rejtve marad, célját viszont egyértelműen megfogalmazza az előszóban: „egyedül csak az igazság végett fogtam tollat, mert mindig csak az igazságot tartottam szem előtt.” (8.) Narrátorunk tehát falubeli, aki jól ismeri a szereplőket és a mendemondákat. Egy ideig azt gondoljuk, hogy Bizdó Józsika, a kíváncsi postás kockás füzetét lapozgatjuk, amelybe mindent lejegyzetelt a faluról. Néhány novellában azonban a narrátor Józsika szavainak tagadásával indít:
Meg ott van például mindjárt a Dodi Laci is, akiről Bizdó Józsika annyi hülyeséget beszélt össze, hogy már senki sem akarja meghallgatni, amit mond. (44.)
Ezzel néha az olvasó is így van, bár mi nem a tartalmat kifogásoljuk, hanem az önmagát gyakran ismétlő beszédmódot.
Azt szokta neki mondani az anyja régen, hogy úgy találták a kukoricaföldön, hogy úgy lett a Jani. Persze ezt már nem hitte el később a Jani, de azért jó volt ezt így mondani, hogy a kukoricaföldön találta az anyja. (224.)
Az utolsó novella (A Bizdó Józsika tisztára megbolondul) felülírja a korábbi, az emberhúsból készült kolbász, és a zsidó temetőben talált csecsemőkoponyák rémtörténetét és happy and-re változtatja Icuka néni élethű betlehemének meséjét. Így az előszóban oly vérmesen hirdetett igazság helyett kétes eredetű történeteket ismerünk meg. A névtelenség és a sok nézőpont jó alapot szolgáltat tehát a pletykának, ami a novellaciklus egyik jellemző nyelvi sajátossága.
A másik nyelvi jellegzetesség a gyakori káromkodás, az obszcén kifejezések, melyek megrémíthetik az olvasót. Ezeknek a szavaknak valóban súlyos jelentésük van, hiszen kimondásukkal éppen azt bizonyítják, ami ellen szólnak. Ebben a világban gyakran feloldódnak a hierarchikus viszonyok, és visszatérünk az altáji testiség tartományaiba:
Ezt a Berákné szokta mondani, hogy parasztpicsa szarta a tanárokat is, mert nem szerette őket, azt mondta, hogy mindig isznak, meg baszni akarnak. (194.) Ez pedig „az emberi szabadságnak a kifejezője, egy fordított ima, szembemegy a mindenkori hatalommal, megőriz a középkor karneváli hangulatából valamit.” (Boldog Zoltán: Az istenkáromlás a hit fontos bizonyítéka)
A tizenöt novellában több mint 50 név tűnik fel, elbeszélőnk láthatóan otthonosan mozog ebben a világban, nem foglalkozik azzal, hogy a kívülálló nehezen tartja számon ezt a rengeteg szereplőt. Ez a világ az, ahol találkozik a mágikus és profán, az altest és az ostya. A történetek hangulata sokszor Bodor Ádám Sinistrájára emlékezteti az olvasót, egy elszeparált katasztrófa sújtotta területen járunk, ahol rejtélyes halálesetek, idegenség, elnyomás kísér bennünket. A Szűz Mária jegyese azonban nem egy balladai sűrűségű szöveg, hanem egy falusi legendárium, csodákkal és csapásokkal. A szereplők rendkívüli tulajdonságokkal megáldott figurák, de nem abszurd alakok.
Természetesen megjelennek a falu emblematikus figurái, traktoros Imi, a 40 éves agglegény, aki beleszeret a kocsmárosnéba, a ruhásboltos Gyuri, aki a virágmintás anyagot szerelemre méri, a Tanárúr, aki tanult ember és ezért csak Hubit iszik, és a pap, aki a rossz nyelvek szerint néha egy kiugrott apácával fürdik. Van néhány különleges alak, mint például Selymes Jóska, aki a szoptatós anyák háza körül somfordál, és egyfolytában anyatejre szomjazik, vagy a mutogatós suszter Pista. Megint mások testi vagy lelki másságuk miatt szolgáltatnak érdekes beszédtémát, így lesz pletyka Hajnika viszonzatlan szerelme, amiből még Kárecz Rozi néni sem tudja kigyógyítani vagy a sekrestyés Pista púpja, amit Pista szerint csak a harangozás gyógyíthat meg. És nem maradhatnak el a túlbuzgó vallásos emberek sem, az Icuka néni, a profi karamell betlehemkészítő, leghőbb álma egy élő betlehem felépítése, és a madaraknak prédikáló Bizdó Józsika, aki vallási nézeteivel korbácsolja fel a kedélyeket, vagy Rofsics Jóska, Szűz Mária jegyese sem. És laknak, helyesebben mondva maradtak itt zsidók és cigányok is, az öreg Lolos, és az úri cigányék.
Szinte minden történetben ott kísért a népirtás, a háború vagy erőszak szelleme. Bóra Annuska az egyik történet tanúsága szerint azért nem lehet Icuka néni betlehemében Szűz Mária, mert anyját megerőszakolták az oroszok, így a lány ártatlansága sem biztos. Néhány szereplő transzcendens figura, a kövér Kácz Oli, a méretes puttó, aki angyali hangjával révületbe ejti hallgatóit és berakó Jenő, akitől rettegnek a falubeliek pokróc stílusa, rejtélyes tanyája miatt. Jenő úgy vonul végig az utcán, mint az alvilág istene:
Mert amikor a Jenő a kétkerekű kocsijával végighajtott az utcán, ami elé valami törpe lóféle volt befogva, félrehúzódott mindenki.”(92.)
Fekete tehén fekete teje, tollas malac, állatként kezelt társ, vízfejű gyerek szerepelnek az inszeminátor bűnlajstromán. Ezek a képek már a novellák elején vizionálják a pusztulást és halált. Van is belőle bőven, sokszor az az érzésünk, mintha egy nekrológgyűjteményt olvasnánk. A halál pedig néha rejtélyes, mint a Belegi gyereké, akit „ott találtak a leszúrt disznó mellett, arccal a fagyott vérben.” (11.) Máskor egyenlő, hiszen a halálban a Csatári agronómus sem különbözik a Böggős Ferkótól, mind a ketten a levegőben himbálóznak csak egyikük nyakkendőn, másikuk pedig egy húron. A regény talán legszebb jelente az, amikor a sokat csúfolt, kis növésű Dodi Lacit Havanyik Gyurka ölben viszi haza, akár egy gyereket.
Mégsem uralkodik temetői hangulat, a tragédiákat a sokszor őszinte, vulgáris megnyilatkozások oldják fel.
Aztán meg ott volt az a csepp purdéja, azt is elvitték az anyjával, a Lolos feleségével együtt. Pedig olyan töke volt neki, hogy csodájára jártak az asszonyok az utcából.” (123.)
Máskor pedig az otthonról kitett Bakter Sanyika nevetteti meg az olvasót, amikor a templomba szökve megeszi Icuka néni „pörkütt cukor betlehemét” (132.)
Csak amikor már elfogytak az állatok, akkor fanyalodott rá az angyalokra is, de hát tulajdonképpen, azok is csak jószágfélék, inkább amolyan égi szárnyasok, ahogyan az esperes szokta mondani a hittanon.(133.)
Ez az irónia a végletekig fokozott, már a halál sem rendít meg bennünket, amikor például észrevesszük Bakter Sanyika utolsó ajándékát, egy méretes kupac szart a tanácsháza lépcsőjén. A groteszk testábrázolás, a testi lent, és ürítés képei is a karneválokba, a népi kultúrában gyökerező testfelfogáshoz viszi vissza az olvasót, oda, ahol a halál az újjászületés feltétele.
Oda temette a Kati a Margit néni mellé, hogy azért valaki gondoskodjon a Janiról a túlvilágon, mert az nem lenne jó, ha piszkos lenne neki a nadrágja, meg húgyfoltos megint. (230.)
Mindeközben Pista gyermeki örömmel húzza a harangot és várja, hogy kiegyenesedjen a háta.
Az az igazság, hogy igen szertett harangozni a Pista, azt szerette benne a legjobban, amikor a nagyharang fölemelte a földről, mintha csak repülne olyankor az ég felé. Azt beszélték róla, hogy közben még kurjongatott is örömében. (233.)
Hiszen itt mindenki vár valamire: Icuka néni a Püspökatya eljövetelére, Je Pista és Bandi zsidó kincsek megtalálására, Kácz Oli pedig a világ körüli turnéra. A megváltás azonban ma elmarad, Bizdó Józsika napirendi pont lesz, kockás füzetét elkobozzák és páncélszekrénybe zárják.
De mit vár(hat) az olvasó? Röhögést, remekül megrajzolt szereplőket, művészien egymásba futó történetszálakat, és a narrátor kliséi miatt néha egy kis unalmat, változó színvonalú történeteket, örömet és halált. Ha mindez nem lenne, elég menjen le a kocsmába, fizessen egy kört és hallgasson meg még egy két történetet, garantáltan hasonlítani fognak a novellák eseményeire.
