Pillanatképek sorozata
(Szálinger Balázs: 360°. Magvető Kiadó, Budapest, 2016)
Szálinger Balázs 360° című verseskötete egyfajta szembenézés a teljesség megtapasztalásának lehetőségeivel és korlátaival. Lírai körpanoráma – ahogy a kötet fülszövege fogalmaz. Kísérlet egy nagy narratíva megalkotására, mely nemcsak egy generáció érzéseire és tapasztalataira, identitáskeresésére és a hagyományhoz való viszonyára reflektál, nemcsak egyén és közösség történetének összefonódására figyelmeztet, hanem a szülőföld, az otthon totális, a költői nyelv határait feszegető reprezentációját is egy globális vérkeringés részeként kívánja ábrázolni. Hasonlóan a kötet nyitóverséhez: élőképpé merevedett erdők, tavak, csatornák, települések, s a bennük és köztük élő hagyományok és traumák szemrevételezése madártávlatból. A realisztikus pillanatfelvétel azonban meghaladja saját magát, hiszen a kollektív emlékezet nagy motívumai is a természeti környezet részévé válnak, egy sajátos jelölt-jelölői viszonyba kerülnek egymással: „öt óránál sikeres ezeréves fátum / nyújtogatja a leveleit, / finom őzek nézik, és átugorják” (360˚, 6.)
A körkép-jelleg azonban csupán az egyik motívuma Szálinger kötetének. A történetmesélés lehetősége és annak egymástól teljesen különböző formái sokkal hangsúlyosabbak. Ahogy fentebb fogalmaztam, akár narratívaalkotásra tett kísérletről is beszélhetünk, hiszen pontosan egy olyan kohéziókereső igény bukkan fel szövegről szövegre, ami lehetővé tenné történetek és emlékek továbbadását, ami a darabjaira szakadt múlt és jelenbeli, személyes és kollektív eseményeket össze tudná kötni: „Legelőször / a történelem veszett ki a történetekből. […] Egymásutánjuk van, de nem értik egymást.” (Legelőször, 59.) Ugyanez a tapasztalat még direktebben jelentkezik a következő sorokban: „A lecsapolás a közös történelem igazodási pontja / Lenne, ha lenne közös történelem.” (A berek, 36.) Más helyen arra lehet példát találni, hogy bár rendelkezésre állnak különféle narratívák, de mindegyik csupán megalkotójuk identitásába zárt töredék marad: „Minden irányban népek voltak, és gyártották sorra / A történelmeket.” (Hat sor, 61.)
Szálinger kötetének másik szembetűnő sajátossága e narratívaalkotás játékba hozása különféle lírapoétikai megoldásokkal. Az első ciklus szövegeinek tematikája például a szülőföld minél precízebb bemutatása köré szerveződik, méghozzá oly módon, hogy a versek, túllépve a tájleírás műfaji konvencióin, depoetizált természetrajzi leírásokká válnak. Ez történik a Principális-völgyet bemutató szövegegységekben is: az egyes kőzetrétegek földtörténeti osztályozásán át a terület domborzati sajátosságainak részletezéséig kapunk képet a Zalai-dombság eme kistájáról. A természeti táj történetiségének megteremtéséhez jól illik a geológiára jellemző tudományos nyelv imitálása. A Térképjelölésekben ehhez hasonló írástechnika figyelhető meg: a vers (szintén egy légifelvétel analógiájára) a lakott területekről, házak, utcák, utak és építmények szövevényes hálójából kiindulva, folyókon és országhatárokon keresztül jut el szép lassan a völgyek, magashegységek, vízmosások, dombok és síkságok, vagyis az ember által nem lakott vidékek számbavételéig. A szövegnek sajátos ritmust ad, hogy tőmondatai egyáltalán nem tartalmaznak igéket, s az egész hatás olyan lesz, mintha egy térképet olvasnánk fel magunknak. A térkép-metafora egy másik, a folyamszabályozás emlékét őrző szövegben is kitüntetett szerepet kap: „A térképeinken kezdett formája lenni, / Kikerekedni, pírt kapni, tartást, / Mert összeszorított szájjal, csukott szemekkel, / Meséinkből alkottuk újra őt” (A Duna rajzolói, 17.) Az ország újrateremtése a török kiűzése utáni évtizedekben részben modernizáció (folyamszabályozás, mocsarak lecsapolása, térképkészítés), részben a kétes értékű nemzeti identitásformálás („Meséinkből alkottuk újra őt”) segítségével ment végbe.
A történetmesélés másik lehetséges alternatívája a szélsőségesen objektív hangnem mellett sokkal inkább a fikcióban gyökerezik. A Kis-Balaton lápszigeteinek születése mitikus teremtéstörténetként jelenik meg: „Figyeljünk csak: ezerkilencszázkilencvenhatból egy szép / napon kinyílik a teremtés.” (1996, 27.) A Hat sor című vers a mese műfajára játszik rá, mind a történetvezetés, mind a jellemző nyelvi fordulatok tekintetében. Érdekes, hogy Szálinger kötetében a meséhez alapvetően az elrendeltség megváltoztathatatlan képzete társul: „Népmesei a szigor, ami itt van. […] Lehet még élni, de ez a mese vége.” (Hetés, 20.) A Hazám című kétsorosban egy prototipikus nemzeti hős ellentmondásos cselekedetét idézi meg ironikusan a jól ismert mesei záróformula: „Szép ez a Balaton – mondta Kossuth Lajos, / Majd elszaladt, mint minden mese végén.” (Hazám, 45.)
A kötet nagy részében (második, harmadik és negyedik ciklus) az identitás kérdése kap központi szerepet. A kibékíthetetlennek tűnő ellentétek (például kivándorolt generációk közötti nézeteltérések) feloldására tett próbálkozás korántsem megnyugtató, inkább tűnik kétségbeesett, múltba néző illúziókeresésnek: „Amint feszültség fenyeget, valaki szóba hozza a Balatont, és / Régen kihűlt lassú levesek gőzei csapnak fel diadalmasan / Elmúlt, elhagyott, könnyűnek talált ezüstasztalokról. / Ilyenkor beüt a béke anélkül, / Hogy bárki a másik szemébe nézne, / És könnyen jön a hajnal.” (A skandináviai kirajzás, 32.) A hagyomány és a hozzá fűződő viszony is ambivalens, külsőségeiben legalábbis mindenképpen az: „Hagyományőrzés, büszkeségturizmus / Bebiztosítva nagy, kisütött húsokkal. / Pedig pont az ilyen kultúra lesz kétes valamikoriságú.” (Megjöttek az ölyvek, 34.) A hagyományt persze a külsőségeknél szélsőségesebb módon is lehet torzítani, mégpedig egy negatív, ellenségképre épülő, fikciós mitológiával: „Az áldozati névsor adjon új mitológiát, / Az új mitológiának negatív szereplő kell, / A negatív szereplőt sajnálni bűn legyen.” (A vihar nyugodt középpontja, 38.) Ez utóbbi vers meglátásom szerint a kötet egyik legerősebb darabja, melyben az identitás kérdésének fenti elemei sokkal kiélezettebb és letisztultabb formában köszönnek vissza. Uralkodó hangneme a keserű irónia, a szürreális képzettársítások: „A fiatalok, ha úgy adódik, megnyernek / Minden lehetséges lekvároskenyér-evő versenyt, / Majd kiszőrösödnek, és légkört követelnek a Holdra.” Társadalomképét a vihar metaforája híven tükrözi: „Területszerzés, viharos, ricsajos, szörnyű. / Területféltés, viharos, ricsajos, szörnyű.” Szálinger tartalom és forma összjátékát is remekül kihasználja, időmértékes lüktetésű sorokban villantva fel a pusztuló vidék megkapóan rövid képekbe sűrített látványát: „Borul a tejipar, az istálló kiürül, / Az istálló kiürül, máshova megy a légy, / Máshova megy a légy, nem jön vissza a fecske.” A vers rendszerkritikája hatásosan nyilvánul meg abban a gesztusban, ahogy a vihar szélcsendes középpontja, a szélsőségektől való elhatárolódás lehetősége stigmatizálódik, majd lassan felszámolódik: „A vihar nyugodt középpontja bűnös. / Egy ideig játssza a szemlélődőt, / Aztán állnia kell valahova.”
Az identitáskeresést hordozza magában a nemzedéktudat, illetve az apa–fiú viszony is. Mintha egy nagy beteljesülés lehetősége tolódna nemzedékről nemzedékre, s bár a fiatal generáció jó esélyekkel indul, mégsem tud élni velük: „Minden nemzedéknek egyszer felajánlják / A tisztes eljárás esélyét és egy-egy tehetség megmaradását […] Ugye ti is legyorsuljátok, legyilkoljátok egymást, / S a maradék ugye felnő, és folytatja, és fellép, és úgy csinál, / Mintha jobb lenne az áldozatainál?” (Zuhatag, 52.) Ami az apa–fiú szálat illeti, a kötet legelső versétől kezdve jelen van: „negyed ötnél, ahogy sötétedik, / egyre látványosabban nincsen apa a tájban” (360˚, 6.) Valamiféle fojtott nyugtalanságként olvad bele természetbe és társadalomba ennek a kapcsolatnak az anomáliája. Az archetipikus fiú, az időről időre megszülető gyermek, mintha az örök lehetőség metaforája lenne, akiért megéri áldozatot hozni, akiben az előző generációk megpróbáltatásai mintegy értelmet nyernek: „Legyél, akiért aggódni érdemes, / Akiért megéri átkelni mézen, földön, kétszázezer forinton” (Zuhatag, 53.) Az apa egyszerre lehet lehetőség és hiány. Lehetőség, aki életet teremt („S a dolgok lakhatóvá tételén dolgozik.” [Cirkusz, 65.]), és hiány, aki az őszülők mitikus bűnét hordozza, mert nem tudta beteljesíteni küldetését. („Ha már nem lehettem lehetőséged” [Nyolcéves kisfiú, 71.])
A 360˚ nemcsak teljességet, befejezettséget sugallhat. Az önmaga farkába harapó, és saját magát elemésztő kígyó képét is felidézi: „Fiút / Valaki tervez? Nemnem: pont van, többnyire biztos, és / Nincs eredője, se kihatása.” (Legelőször, 59.) A próbálkozások végül mind elhalnak, a kör bezárul: kérdéses marad a narratíva megírásának lehetősége, az ellentmondások feloldása a történetmesélésben. Optimistább olvasat a teljesség felől közelíteni a kötethez, és a radikálisan különböző lírai beszédmódok együttesében keresni valamiféle egységet. Természetes és szociokulturális pillanatfelvételek sorozata mentén válik elbeszélhetővé és befogadhatóvá egy tájegység, egy generáció és egy nemzetet alkotó közösség története. A mélység egymásra gyűrt, mozgásban lévő kőzetrétegei és a kollektív tudat hiedelmei és traumái megismerhetők és elmesélhetők. Töredékességükben és teljességükben részei a körképnek.
