A határsértés melankóliája
(Ughy Szabina: Séták peremvidéken. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2015)
Lassú, ellentmondásokkal teli, melankolikus felfedezőút során ismeri meg az olvasó Ughy Szabina második kötetének lírai énjét: a Séták peremvidéken című kötet versei a határátlépés, a ragaszkodás, az utazás és a statikus szemlélődés szövegei. A versek azonban korántsem összegezhetőek kizárólag ezekkel a fogalmakkal, hiszen több olyan toposz felvonultatásával fonódnak össze koherens egésszé, amelyek együtt egy rendkívül erős kötetet eredményeznek, amibe érdemes belemerülni.
A szövegeket három fő címszó alá szervezi a könyv, a Határsértők, az Új házak és a Háló című ciklusok versei mégsem választhatóak el egymástól − mindegyikben hasonlóan jelen van az erős anyagiság, valamint a saját és a megszólított fél testi jellegzetességeinek leírására tett kísérlet, illetve a testi tudatosság, a tér, és önmagunk terek között történő elhelyezése, megtalálása iránti erőfeszítés, tehát önnön identitásunk kutatása. Az említett három csoportot az utazás tematikája, a lassú, meghatározott cél nélküli − illetve olyannak mutatkozó − haladás motívumai is összekötik: a lírai ént a szubjektumban lejátszódó útkeresés során pedig rendre a percepcióval kapcsolatos kérdésekkel ütköztetik a szövegek.
Az érzékelés, a befogadás és a feldolgozás problematikájára a szöveg lépten-nyomon reflektál. A három részre osztott kötet előtt álló egyetlen vers pedig épp a kötetkompozíció első elemeként, jól átgondoltan ennek nehézségeire világít rá – már itt destabilizálja a lírai ént, és megkérdőjelezi annak megbízhatóságát, pozícióját: „Kinek vagyok a szája, / hogy helyette fújjam a levest, s hazudjak újra, mikor ő igazat mondani gyenge?, / Ki helyett érezzem a hó illatát, / eső után az ázott betont, / ki helyett a csatorna szagát? / Kinek vagyok a keze, / Hogy érezzem a test melegét” (Ki helyett?, 7.) Az önreflexív gondolatokra, a (belső) utazás során magától értetődő és elkerülhetetlen tapasztalatszerzésre a kötet több pontján jellemző, hogy nem tud függetlenedni a versek megszólítottjától, akivel a lírai alany különleges atmoszférát teremtő párhuzamot von. „Egyikünk bőre tenger tükre legyen, / a másiké kisimult test parttalan szövete.” (Az érintés nullfoka, 11.) vagy „Nélküled vak vagyok és gyenge / a te szemeiddel láttam csak a fényt. / Maradj csak ilyen némán, maradj, / Hallgatásod megtart: zuhanó artistát a háló.” (Háló, 49.) A megszólítotthoz fűződő, ellentmondásokkal teli viszony megmutatása, egyúttal az utazás, útkeresés motívuma hangsúlyosan vonul végig a három cikluson, sajátos ívet kirajzolva a szövegek olvasásakor. Ez annak is köszönhető, hogy az olyan visszatérő képek, mint a tenger vagy a háló, tudatosan és hatásosan fonják össze a verseket egy koherens kötetté: ez utóbbi szimbólum például többször bukkan fel a költeményekben, az utolsó ciklus pedig már teljes egészében e fogalom köré szerveződik.
Az utazás-tematika ellenére markánsan jelenlévő statikusság és a bizonytalanság tehát korántsem jelenti azt, hogy a kötetkompozíció is statikusnak érződik: az első ciklusban a lírai én és a versek megszólítottja közötti viszony kerül felvázolásra, ezt követi a jelképesnek is tekinthető utazás, elszakadás a második ciklus verseiben, az utolsóban pedig a hazatérés, a ragaszkodás és az állandóság kap szerepet. A Feloldódás és az azt követő Lépések című versek is rávilágítanak a költeményeket behálózó gondolatra: „Mindenben Őt keressük. / Sejtünk valamit. / Szégyellünk megvallani.” (Feloldódás, 40.), illetve: „Néha hátranézett, / Ott van-e még a nyomában, / ki mindenét elvette már.” (Lépések, 41.)A kötetben kirajzolódó kitűnően megkomponált ívnek köszönhetően kialakul egy párkapcsolat vagy szerelem tematikájú olvasat is, ami remekül működik az identitáskeresés, a mozdulatlanság, az utazással és a hazatérés motívumaival. Az általánosan jellemző kimondatlanság ellenére a lírai alany ezt már a kötet elején,a könyvcímmel is összejátszó Határsértők című versben egyértelműsíti: „A szerelem nem végcél, / csak ideiglenes tartózkodás / ismeretlen országokban.” (Határsértők, 15.)
A motívumrendszer és az ellentmondásosan dinamikus szerkezet mellett izgalmas jellegzetesség a test és a tér megírásával létrejövő egyedi játék. Az utazást, az identitáskeresést több helyen egy a testtől, anyagiságtól függővé tett bizonytalanság és statikus állapot határozza meg. „Talán mozdulni sem kéne. / Csak egy helyben ülve, / égő jelenlétként / felszállni az égig. Némán tűrni minden fájdalmat, / hagyni, hogy a csönd / hamuvá porlassza kérdéseinket.”(Egy helyben, 58.) Ughy Szabina kötete a határon szemlélődés, az utazás, a tenger, és több hasonlóan erős szimbólummal is hangsúlyozott fent és lent, szilárd és folyékony, nyugodt és zavaros oppozíciókra építkezve próbálja elhelyezni, kibontani és megérteni a szubjektumot: ennek egyik legfőbb eszköze a versekben tehát a már említett anyagiságra, a testre való állandó reflektálás is, amit a költői nyelv nagyon tudatosan támogat mindhárom ciklusban –„Végtelenre állítom a szemem fókuszát, / most kéne szépnek látnom, / most kéne elveszni benne, / mint egy kifeszített bőrdarab. / Végül feladom, a látás megfeszülése fáj, / csak emlékként érthetem majd meg.” (Névtelen part, 33.) Az emlékezés és az elbeszélés során a test-tapasztalatok értelemszerűen elválaszthatatlanok a tér jellegzetességeitől, a természeti képektől és hatásoktól, a szöveg erre pedig újra és újra rájátszik: „Otthon most tél van, eszembe jut / lapockád hangja, ahogy ráhajtottam fejem, / friss hóban lépések ropogása.” (Február, 18.) Ambivalens feszültséget kölcsönöz a szövegeknek, hogy a ciklusok köré gyűlő képek, motívumok – tenger, partraszállás, otthon, megérkezés, látás, megtapasztalás mind olyan dinamikus fogalmak, amelyeket a versek bizonyos tekintetben képesek újra és újra ellensúlyozni a lassúság, stagnálás érzetét implikáló hangulattal. A Tiziano helyett című vers például kitűnően szemlélteti az utazás, a látás és a megismerés elbizonytalanított, súlytalan, szubjektummal szembeállított helyzetét, és talán az ebből fakadó, nyelvtől való megfosztottságra is utal: „múzeumról múzeumra jártunk. / Félhangon olvastam magam elé / a festmények címeit, / majd a vonatmegállókat. / Akkor is tudtam, nem erre kéne majd / emlékeznem abból a napból, / mégsem engedtem el azt a képet, / ahogy erős szélben lobog a tetőteraszon / egy nagymosásnyi gyászruha.” (Tiziano helyett, 37.) A kötet verseire így ez az alig-alig felsejlő érzéseken alapuló, fojtott hangulat nyomja rá a bélyegét, a határokon bolyongás, a térből önmaga által kivont szubjektum pedig a már-már zavaróan nyugodt, sejtelmes atmoszférával körülvéve még több bizonytalanságot generál az olvasóban.
Érdekes törés, egyben tetőpont a kötetben az utolsó előtti szöveg, amely nem csak tartalmilag, hanem formailag is rendhagyó, hiszen inkább emlékezteti az olvasót prózai alkotásra, mint versre. A beszédes című Szelfi egy pekingi jelenetet mutat meg, amelyről már az első gondolategységben, mégis meglehetősen váratlanul kiderül, hogy az elbeszélő nem közvetlenül szemtanúja, hanem egy internetes oldalon találkozik vele. Ezen a ponton erőteljesen feltűnik a valódi és a virtuális ellentétpárosára épülő problematika a kötetben: a benyomás, a borúlátó, illetve cinikus gondolatok a virtuális tér segítségével születnek meg: „magukat fotózzák kinyújtott karral. Szép, ahogy a pusztulásban is ott van a megtartó szándék.”(Szelfi, 57.) A szövegben az emberek fölé „virtuális égboltot” vetítenek, és a maszkokkal eltakart arcukat fotózzák, kiragadják azt a meglehetően kietlen valóságból – hogy aztán az arcképek egy virtuális térbe kerüljenek, hiszen a szelfi gondolata magától értetődően ezt a mozzanatot is magában hordozza. Az testet a térrel egybemosó nyelv ebben a szövegben is rendkívül hangsúlyos, hiszen nem csak a táj kap emberi testet, „az egyik fotón vörösen izzik a nap, mint a nyílt törés, a másikon zöld hegygerincek”, az emberek teste is majdhogynem egybeolvad a térrel: „az emberek csak sötét kontúrjukban különböznek a betontól, két árnyékot vet a testük.” Fontos észrevenni, hogy a formailag és hangvételét tekintve is kiemelkedő szöveg az, ahol a virtualitás hangsúlyossága ellenére pontos tényeket kapunk a bemutatott térről, illetve − a Catania című költeményen kívül, ahol azonban csak a cím utal a tulajdonnévre − csak itt nevezi meg az elbeszélő a szóban forgó várost: „A szmog annyira sűrű Pekingben, hogy a fényre éhező tömegek elözönlötték a Tiananmen teret”. (Szelfi, 57.) Érdekes, az önarckép jelentésű cím ellenére ez az a szöveg, ahol talán a legkevésbé kap szerepet a szubjektum, tehát azon a ponton, ahol kötetkompozíció és a téma tekintetében is fokozott önreflexióra számítanánk. A belső, gondolati és a valós síkokat a kötet úgy mossa össze, hogy végül egy teljesen köztes állapot teremtődik meg a szubjektum, illetve az olvasó számára.
A Séták peremvidéken remekül felépített kötet, kitűnő szövegekkel. Figyelemreméltó, ahogyan az olvasó a versek hangulatának köszönhetően azonosulhat a kötetben megjelenő lírai énnel, viszont jogosan merülhet fel a kérdés: hová vezet az elemeire bontott, köztes térben lebegő identitás problémája? Képes-e választ adni az elfojtott, felszín alatt, határok között gyökerező gondolatokra a megszólaló lírai alany, vagy csupán rávilágít önnön tehetetlenségére, hol melankolikus, hol borús képet festve, illetve nyitott kérdéseket hagyva? „Látni a nem látásban. / Hallani a nem hallásban. / Tudni a nem tudásban. Követni útján a folyót./ Minden a hallgatásba tart. / Tenger akar lenni.” (Feloldódás, 40.) Akárhogy is, konkrét válaszokra talán nincs is szükség: Ughy Szabina második kötetét jó olvasni, a versek pedig nemcsak összefűzve, hanem önmagukban is érzékletesek és elgondolkodtatóak −elbizonytalanítanak, elnehezítenek, elsüllyesztenek. Bár a szövegek nyitott kérdéseket hagynak maguk után azzal kapcsolatban, mit jelent emlékezni, felejteni, elszakadni és ragaszkodni, minden bizonnyal betekintést engednek abba, mivel jár az a szüntelen felfedezőút, amelyet újra és újra meg kell tennünk saját peremvidékeinken.
