Fényárnyék
(Szöllősi Mátyás: Váltóáram. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016)
„Épp egy csillagász beszél arról a felrobbant csillagról, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni” – gondolja Szöllősi Mátyás Betelgeuse című novellájának főhőse a Váltóáram második prózájában. Olvasóként én jól megjegyeztem ezt a nevet. Sőt, tulajdonképpen az első pillanattól rémlett valami, pedig aránylag kevés csillagászati cikket olvasok. Akkor honnan olyan ismerős? Hirtelen beugrott: Ford Prefect, a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyv szereplője a Betelgeuse környékéről származik. Szegény Ford. (Douglas Adams: The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy)
A híres Douglas Adams-mű „borítóján a következő szavak láthatók, szép nagy betűkkel szedve: NE ESS PÁNIKBA!” A Váltóáram szereplőinek erről a könyvről nincs tudomásuk, többnyire kétségek közt vergődnek. Szöllősi történeteiben alapmotívum a szorongás és a megsemmisülés fénye: a felrobbant csillag ugyanis különös fényjelenséget okoz az éjszakai égbolton. Egy biztos: a Betelgeuse nevét olvasóként egy életre megjegyeztük.
A megsemmisülés nem csak a csillag robbanásában nyilvánul meg: egytől-egyig veszteségtörténetek ezek, a hiány erős szervezőerő. Iránya és intenzitása az idő függvényében változik, akár a váltóáramnak. A változó áramokon belül megkülönbözetjük a váltakozó áramokat. Az ilyen áramban a töltések előre-hátra mozognak, de előremozgáskor ugyanannyi feszültség halad át keresztmetszetükön, mint hátrafelé mozgáskor, azaz az átlagos töltésmozgás nulla. Ez jellemző Szöllősi figuráira is, mintha minden megrázó történés ellenére egy helyben maradnának, képtelenek a változásra.
A Betelgeuse fénye ellenére sötét világ ez, az erősen megvilágított tárgyak, testek sűrű árnyékot vetnek. Ugyanakkor a megfestett, vagy inkább szürkeárnyalatosan fényképezett valóság nem egyhangú. A szereplők testi, lelki állapotáról, a külvilágból érzékelt történésekről pontos képet kapunk. Ezt többnyire az egyes szám első személyű elbeszélői pozíció biztosítja, de egyes szám harmadik és második személyben narrált novellákat is olvashatunk, ha a történetvezetés ezt kívánja meg. A narratíva szinte mindenhol jól működik, talán egy helyen furcsa a választás. Az utolsó szövegben (Lefekvés előtt, ébredés után) a fiú nézőpontjából ismerjük meg a családi titkokat. Apja meglepően részletesen, összeszedetten meséli el annak a viszonynak az alakulását, ami tönkretette a szülők házasságát. „Anikó az ablakban állt. Lassan mentem felé, óvatosan. Fogalmam sem volt, mi fog történni. De nagyon kívántam már akkor. Lüktetett bennem a közelsége. Hogy egy idegen, addig fel nem fedezett test van ott, egyetlen karnyújtásnyira tőlem. Odaálltam mögé. nem lehetett több öt centinél közöttünk. Éreztem a teste melegét és a hajának illatát.” (Lefekvés előtt, ébredés után, 293.) Az apa még hosszan folytatja a vallomást, sok évvel ezelőtti intim titkának felfedését. A korábbi élethű ábrázolások után furcsák ezek a párbeszédbe ágyazott aprólékos leírások a meglehetősen kínos témáról, ugyanakkor az elmesélt múltbeli események adják a jelen feszültségét. Az elbeszélés aktuális idősíkbeli helyszínei, motívumai plusz jelentéstartalommal töltődnek fel a múlt ismeretében: ugyanabban az ablakban zárul a novella, ahol a házasságon kívüli viszony kezdődött.
A szereplők közti őszinteség hiánya, mint helyzeteket működtető erő több írásban megjelenik. További feszültségforrás a magány, előítéletek, erőszak, kiszolgáltatottság. Utóbbihoz tartozik a betegségből adódó kiszolgáltatottság, ami a Reggeltől reggelig című novella témája. Az Aktív kórterem és az Állapotok című versesköteteiből már tudjuk, hogy Szöllősi a testi folyamatokból adódó környezetre utaltság ábrázolásában profi. Nem okoz különösebb meglepetést, hogy ezt most prózában is bizonyítja. Izgalmasabb az, amikor nem a test állapotai jelentik konkrétan a szöveg tárgyát, hanem a testi reakciók a külső és belső világ történéseit kísérve fonódnak bele az elbeszélésbe. A lírában már megvalósított alapos vizsgálódás haszna Szöllősi prózáiban itt jut igazán érvényre: egyszerre ismerjük meg a karakterek testi reakcióit, a külvilág ingereit és azok feldolgozási folyamatára, a szereplők gondolataira is rálátunk. „Megnézem, mi van kinn – mondtam, mikor kezdett csöndesedni a zúgás a fülem körül. Gergő rám nézett a tükrön keresztül. Nem tudtam leolvasni, mi van az arcán. És csak annyit mondott, hogy ne haragudjak, meg hogy szedjem össze a pénzt. Azonnal rávágtam, hogy nekem nem kell. […] Azért kösz – mondtam félhangosan, elég szerencsétlenül. Nem folytattam, mert úgy éreztem, semmi értelme a beszédnek.” (Vendégjáték, 153.)
A beszédben más figurák sem hisznek, talán emiatt kisebb a párbeszédek aránya, mint a leíró részeké. A karakterek szinte kivétel nélkül képtelenek úgy kapcsolódni a külvilághoz, ahogy szeretnének. Meghatározza őket a veszteségtől való félelem és közös vonásuk, a motiváció hiánya. Minden hiányérzetük ellenére ragaszkodnak az ismert valóságukhoz, a kilépési kísérleteik nem hoznak sikert. Kevés tartós változással találkozunk emiatt, ha a szereplők mozdulnak is, falakba ütköznek, nem jutnak messzire. Szöllősi tudatosan vállalja ezt, már a kötetet nyitó Spirálban is önmagába visszatérő eseménysort látunk. Kevésbé direkt módon, de a többi szövegben is jelen van ez a képességbeli deficit. Az esetleges változások sem hoznak kielégülést, az Irány észak elbeszélője úgy fogalmazza meg ezt, hogy „átkozod magad amiatt, hogy nem vagy képes hiányérzet nélkül dönteni.” (267.)
Bár a megszólaló hangok hasonlóak és a nyelvi regiszter nem változik markánsan, a Váltóáram izgalmas olvasmány. A hiánytörténetek csavarosak, a karakterekkel együtt szorongva összefüggéseket sejtetünk: a novellák között van átjárhatóság, az egyes elbeszélések szereplői, tragédiái egy-egy pillanatra látszanak egy másik történetből is. Ez a kapcsolódás nem zavaróan direkt, inkább olyan, mintha a Betelgeuse csillag fénye az egyik történetben megvilágítana valamit, aminek árnyéka a következő szövegben egy sötét foltként jelenik meg, akár egész konkrétan, vérfolt formájában is.
A Váltóáramban nem csak egymásba nyíló ajtók vannak, Szöllősi korábbi köteteiből is megérkezhetünk ide. Az Aktív kórterem alanyi költészete után az Állapotok már általánosabban szól az olvasóhoz, a Váltóáram pedig saját világot teremt, hasonló figurák különböző történeteibe zuhanunk bele.
A zuhanás hosszú, mélyre megyünk, és nem jutunk könnyen vissza. A kisprózákat nehéz félbehagyni, a karakterekkel együtt pulzálunk, bukkanunk fel, majd veszítjük el újra tér- és időérzékünket. „Az ember leginkább önmagával nincs tisztában.” – olvashatjuk a borítón, majd a könyvben Szöllősi mottóként Sherman Alexie Menekülés című könyvéből idéz: „Csak üres égbolt vagyok, egy emberi napfogyatkozás.” A bennük tátongó űr ellenére a szereplők próbálnak kapcsolatba kerülni egymással, kötődni, elvárni, kapcsolódni – tévedésre, kétségre van hát bőven ok. Szöllősi Mátyás novelláiban ezt tanulmányozza. A feltérképezésre váró tartomány végtelen, kíváncsian várom, legközelebb hol veszhetek el együtt szereplőivel? Vajon megmarad az az érzés, hogy helyenként megállok, és azt mondom, hogy ez már sok, ennyire nem szörnyű a világ? Érveim gyengék lennének, jöhetek színekkel, játékkal, életkedvvel – attól még van családon belüli erőszak, árulás, baleset, rasszizmus, közöny. Szöllősi nem csak felmutatja ezeket, de mély empátiás képességekről tesz bizonyságot, úgy, hogy közben nem megengedő, nem szépít, nem dédelgeti, mentegeti szereplőit.
A borítón a tömbházak sormintájára árnyak vetülnek, úgy tűnik, emberalakok. Fejük felett valószerűtlen égbolt, felfoghatatlanul távoli égitestek. Alattuk a lakótelep mélye. A közös élettér mélye. Az épületek magassága ismeretlen, az alakok nem beazonosíthatók. Akár mi is lehetnénk.
