A pálya szélén: eltérő terek Mészöly Miklós Az atléta halála című regényében

 

 

 

 

 

„A regény mottója – gyorsabban, magasabbra, távolabbra – univerzális bűvszó, ami nemcsak a technikai találékonyságunkat szuggerálja, hanem lelki-biológiai készségeinket is. Meghódítani egy rekordot, a világűrt vagy egy népet – mint ösztöni magatartás – végső elemzésben ugyanazt a tragikus feledat-félreismerést jelenti. S ebben még a szerelem se kivétel. Nincs is kivétel. Csődjeinkben – egyéni, politikai, társadalmi egyaránt – a hódítás póza üt vissza.”

 

(Mészöly Miklós)[1]

 

 

 

A kritikai fogadtatás nem volt kegyes Mészöly Miklós első regényével: a kortársak nem áldoztak kellő figyelmet a hatvanas évek végén megjelenő műnek[2], mi több, Az atléta halála azóta sem került centrális pozícióba az életműben. Habár az utóbbi évtizedekben születtek elemző tanulmányok, az író első kisregénye mégis a pálya szélén ragadt. A mellőzöttség korántsem indokolt, hiszen Az atléta halála szövege olyan prózapoétikai elemekkel dolgozik, melyek a későbbi, az életmű fókuszában álló művekben válnak kulcsfontosságú szövegszervező technikává mint a Saulus, az Alkulások vagy épp a Megbocsátás.

A tradicionálisan célelvű epikai szerkesztettség problémáját is fölveti[3] már ez a korai regény, amely nemcsak a hatvanas évek prózájának egy meghatározó darabja, hanem a mészölyi prózavilág origója is: a nem hagyományosan lírai, nominalista-minimalista szövegfelületek és a nem hagyományosan epikai nagykoncepciók állandó, termékeny, számos formavariánst kínáló feszültsége már ebben a szövegben is több helyen tetten érhető, így Az atléta halála a kezdőpontja annak az útnak, amely a korai világszerűségtől indul és a kései szövegszerű irodalmiságba ér révbe[4].

Jelen dolgozat arra vállalkozik, hogy a regényben fontos szerephez jutó terek (futópályák, a tardosi padlás, a hotel, Hildi lakásának pincéje stb.), valamint a helységek (Tardos, Prága, Budapest, Vlegyásza) összetett motívumait, valamint a narrátori pozíciók által kialakított szövegteret vizsgálja.  A szövegben jelenlévő terek szoros kapcsolatban állnak az időkezeléssel is, több esetben a bahtyini kronotoposz[5] tér-idő kapcsolatait megidézve.
Hildi mint narrátor egyszerre több idősíkban mozog, hiszen a szöveg megalkotásának jelenidejéhez – vagyis kvázi a jelen előállításához – minden alkalommal a múltba kell visszalépnie, hogy rekonstruálja az emléknyomokat, ezzel megalkotva nemcsak a saját történetét, hanem Bálint alakját is. Így a regényszöveg elemzésekor mindenképpen számolnunk kell az emlékezés és az emlékezet (aktív és passzív) szövegkonstruáló, valamint a szöveg szubjektumkonstruáló erejével, amely egyaránt vonatkozik a megíróra, azaz Hildire, valamint a megírtra is, azaz Bálintra.

 

Eltérő terek

 

Mészöly prózájában a térábrázolás, a helységek és helyiségek aprólékos, pontos leírása, mi több, motivikus beágyazottsága a szövegkonstrukció és -kohézió fontos komponense.
A korábban már idézett Bazsányi-tanulmány[6] hívja fel a figyelmet az író prózai szövegeinek olyan lírai karakterjegyeire, amely hasonlatosan a korszak vezető lírikusaihoz – a párhuzam itt elsősorban Nemes Nagy Ágnesre és Pilinszky Jánosra vonatkozik – az objektív líra poétikai eszköztárát mozgósították a próza szövegterében[7]. A szövegek erős motivikus beágyazottságára a kritikai recepció is felfigyelt, különösen igaz ez a Mészöly esetében legtöbbet citált parabolikus regény fogalmára[8]. A példázatszerűség – kitágítva a fogalmat a metaforikusság – azonban nemcsak a történetvezetésben vagy a szereplők alakjában érhető tetten, hanem a cselekményben bejárt terek kapcsán is.

A heterotópia fogalmáról Michel Foucault Eltérő terek című tanulmányában ír[9]. A fogalom a tér azon típusait jelöli, amelyek minden más térrel egyszerre kapcsolatban állnak, és – szemben az utópiával –valós hellyel rendelkeznek, pontosan lokalizálhatók. Foucault tanulmányában több példát is hoz a heterotópiákra, ezek közül az egyik a könyvtár, aminek célja minden tudás, ízlés és értelem összegyűjtése egyetlen helyen, valahol az időn kívül.
A könyvtár tehát minden más térrel kapcsolatban áll (hisz mindenről olvashatunk a könyvtárban), valamint valós hellyel is rendelkezik.

Az atléta halála esetében heterotopikus terekről akkor beszélhetünk, ha szövegben létezik egy olyan központi hely, amely minden más ábrázolt teret is magába foglal.
A regényszöveg világában ez a hely a futópálya, amely nemcsak központi térmotívuma a műnek, hanem a (kvázi) főhős Bálint létterének is metaforája. Fodor Péter egy Mészöly-elemzésében[10] a modern sportversenyek profán látványosságára hívja fel a figyelmet, amely szemben áll az ókori megmérettetések eredeti indíttatásával, amikor a sportolás még a lélek iskolája volt. Szerinte az Atlétában a sport archaikus értelme és jelentése dinamizálódik oly módon, hogy a sportolókat saját individuális jelentőségükön túlmutató jelekként értelmezték. A sportnyelv metaforizációs működése pedig arra ad lehetőséget, hogy a regényben egy sokrétű és figuratív jelentésegyüttes épüljön ki, melynek részletesebb bemutatására még a későbbiekben visszatérek.

Az atléta halála esetében ez a térkezelés különösen érdekes: a tér és az idő ellentétes mozgásban vannak. Az elbeszélő minél tágasabb terekről ír (pl. vlegyászai kőfejtő), annál közelebb van a történetidő jelenéhez:

 

„Lassan nyolcadik hete, hogy megtaláltuk a holttestét a vlegyászai Égettkő völgyében. Üszkös fenyőrönkök között bukott arcra, s kora délelőttől késő estig tűzte a nap a tarkóját. A nagy, hegyi vöröshangyák füzérben telepedtek be a trikója alá, mint valami titokzatos tetoválás varratcsíkjai. Ugyanaz a fekete-vörös futócipő volt rajta akkor is, mint a nyár végi prágai versenyen.”[11]

 

 

Éppen ellentétesen működik ez a kölcsönhatás akkor, amikor kisebb, szűkebb helyekről (pl. tardosi padlás leírása Hildi lakásának pincéjében) beszél a narrátor. Ekkor Hildinek a távolabbi eseményekre kell közvetlenül, vagy Bálint narrátori szólamán keresztül közvetve emlékezni:

 

„Azt kérte, menjünk le együtt a légópincébe, csak egy negyedórára legalább, valamit tisztázni szeretne, amit nem tud szavakkal jól elmagyarázni. Jobb volna ugyan egy padlás, de az biztos zárva van.”[12]

 

Ezek a tér- és időbeli távolságok és különbségek nemcsak egyfajta horizontális tengelyen mozognak (ha az időt és a távolságot mint egy A pontból B felé tartó egyenest fogjuk fel), hanem egy másik, vertikális tengelyt is működésbe hoznak: ez a fent és lent között mozgó tengely Őze Bálint életének kulcsfontosságú pontjaiból épül fel. A múlt és a múltbéli események, melyek Bálint szólamán keresztül épülnek be a szövegbe, a tengely alján helyezkednek el – kezdőpontként megjelölhetjük azt, amikor Bálint atletizálni kezd:

 

„Tardoson olyan lendülettel futott neki a kátrányos tribünfalnak, hogy saját bevallása szerint is majdnem elájult, mikor homlokát beverte. Későn eszmélt csak rá, hogy nincs tovább, s már nem tudott lassítani. Öreg Pepita pedig pontosan a nyekkenésre nyomta meg a stopperóra gombját. Aztán odahívta magához a kóválygó gyereket. Már ismerték látásból egymást, de ez most egészen másfajta ismerkedés volt. Azonnal a közepébe vághattak, magyarázkodás nélkül.”[13]

 

Bálint életében itt kezdődik meg a „létezés rekordjának”[14] hajszolása, így ez a vertikális tengely egyfajta léttengelyként is értelmeződik. A rekordok hajszolása, a soha meg nem nyugvás végül az Égettkő-völgyében, az egyszerre horizontális és vertikális magaslaton teljesedik ki. Egy interjúban Mészöly így beszélt az atlétáról: „A két regény (Az atléta halála és a Saulus) stafétaváltásban követte bennem egymást, leírhatatlanabb pályára akartam szorítani a futómat. […] Az atlétám, mint típus, félúton van, sem itt, sem ott egészen. Morálgörcse, megszállottsága semmibe fut. Szükségszerűen magányosodik el. Hamlet, de kissé l’art pour l’art ez. S elsősorban a saját megváltásának az éhsége pusztítja.”[15] Ez a megváltás-éhség – az igazi, elérhetetlen célba való befutás – helyezkedik el a vertikális sík csúcspontján, azonban sem a narrátor, sem az olvasó nem tudja pontosan lokalizálni a helyet és az időt sem, mivel Bálint meghal az újabb rekord hajszolása közben.

Az atléta életének a futás adta meg az értemét: egy zárt világ szabályai szerint élte a mindennapjait, az öltözők, futópályák és stadionok tereibe szorítva. Habár sokan a futást mint a  szabadság szinonimáját vagy metaforáját írjak le, Bálint esetében ez a szabadság mégis fogságként értelmezhető. Elég arra gondolnunk, hogy a futópályák ovális, önmagába visszatérő, végtelen alakja folyamatos visszatérésre és újrakezdésre ösztökéli a futókat: gyorsabban, magasabbra, távolabbra, ahogy a regény mottója is szól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a futópálya a regényben a börtön metaforája. Bahtyin kronotoposz-elméletében pedig a fogság és a börtön motívumai fontos szövegszervező erővel bírnak: „A fogság és a börtön annyit jelentenek, hogy a hős a tér meghatározott helyére van bekerítve, és izolált helyzetben van, ami megakadályozza további mozgását a cél felé, vagyis lehetetlenné teszi a további üldözést, keresést stb. Az elrablás, a menekülés, az üldözés, a fogság nagy szerepet játszik a görög regényben. Ezért fontos, hogy benne nagy területek, szárazföldek és tengerek, különböző országok szerepeljenek”.[16]

A görög regény motívumai az Atlétában is visszaköszönnek: a futópálya mint börtön, a menekülés leírása, amikor Hildivel Karlsteinbe kirándulnak[17] ahelyett, hogy a tömeg igényeit kiszolgálva a versenyen maradtak volna, de átvitt értelemben ide sorolhatjuk Bálint menekülését a Pécsi Picivel és Rékával folytatott szerelmi viszonyokba is. Pici mint a kamaszkor féktelensége, Réka pedig mint a művészlélek megtestesítője (amely hasonlatos a profi sportolóéhoz) egyaránt menekülési utat jelentettek Bálintnak. 

A terek szövegbeli megjelenésének és változásának fő mozgatója az emlékezés.
Az esemény szöveggé alakítása mindenekelőtt azt jelenti, hogy azt valamilyen nyelvi rendszer szabályai szerint mondjuk el, vagyis hogy bizonyos eleve meghatározott strukturális rendnek vetjük alá”,[18] írja Lotman a kulturális emlékezés mechanizmusáról. Az atléta halála esetében ez a rend a majdani életrajzi könyv megírásának szándéka. Bálint emlékezetének – azaz emlékeinek – beépítése Hildi emlékezésébe – azaz a szöveg megszületésének idejébe – különös szövegszervezési dinamikát indít be. Paul de Man Sign and Symbol in Hegel’s Aesthetics [19]című művében szintén az emlékezet és az emlékezés megkülönböztetésére világít rá: különbséget tesz Gedächtnis és Erinnerung között. Előbbi a mechanikus emlékezetnek felel meg, egyfajta akaratlagos memóriának, utóbbi pedig a belsővé tévő emlékezésnek, az egykori tapasztalatok összegyűjtése képességének, az információk egésszé formálásának. A két működésmód alapvetően más, az egyik mechanikus, a másik pedig dinamikus. Az emlékek aktivizálásának e két formája azonban nem egymást kiegészítve, dialektikusan lép működésbe, hanem épp ellenkezőleg: „emlékezet és interiorizáló emlékezés viszonyára nem a ’dialektikusság’ jellemző, […] hanem a szakadás, a heterogeneitás, a szétválás”.[20]
A szakadás és a szétválás folyamatában az emlékképek átalakulnak, így már nem az egykori múltnak lesznek reprezentánsai. Azt gondolhatnánk, hogy az emlékezés a múlthoz kötődik, a múlt képeiből építkezik, azonban maga a folyamat mindig is egy jelenben zajló aktus, egy folyamatosan létrejövő, megalkotott, konstruált tudati képződmény – „az emlékezet a jövőre irányul, és a jelen jelenlétét képezi”.[21] A korábban a múlthoz, múltbeli történésekhez társított emlékezet így átkerül a jelen idősíkjára, egy jelenben megképződő narratívává alakul át, egy itt és most megalakuló és megszülető történetté. Egykori nyomokból, jelekből konstruálódik, de létrejöttében ezek csak ’eszközök’, funkcionális egységek, melyek ha el is indítják, de nem reprezentálják magát a folyamatot.[22] Nyomokról lévén szó, sosem lehetnek teljes egészek, mindig bennük van valami hiány, amelyet a jelenbeli emlékezés működése tölt ki – azonban fontos belátnunk, hogy ez sem tekinthető valamiféle rögzített, állandó, már változni nem képes folyamatnak.

Hildi és Bálint kapcsolatában a hiány mindig jelen volt. Míg Hildi „civil” volt, azaz örökös kívülálló, Bálint hivatásos sportoló, egy meghatározott rendszerű világ tagja, meghatározott világnézettel. Regénybeli alakmása Réka, a bábművész, akinek előadásában Bálint rekordkísérletei, folyamatos futása, úton levése köszön vissza. Réka mellett a múltból kísértő árny Pécsi Pici alakja, aki Bálint kamaszkorától kezdve, időről időre felbukkan a férfi életében, kiszorítva ezzel a jelenben élő Hildit. Így Hildi nemcsak a férfi és nő kapcsolatában kerül a pálya szélére, hanem a három nő, Réka-Pici-Hildi hármasában is marginalizálódik. Narrátori szólama bármennyire is a fő szólam, a kezdetektől korlátozott, akárcsak más Mészöly-regények elbeszélői és szereplői esetében.

Közhelyszerű megállapítás, hogy egy emlék előhívása annál nehezebb, minél nagyobb az emlékezés jelen ideje és az adott, múltbéli emlékpillanat közötti időbeli távolság. Bálint kamaszkori emlékei – amelyek a regényszöveg kulcsfontosságú részeit teszik ki – nehezen hívhatók elő: ő maga ritkán, töredékeiben és Hildi narrátori szólamán beszél róla, majd ezek a történetek egy újabb „szűrőn” mennek keresztül. Hildi emlékeivé is válnak, újra- és átértelmezve Bálint elbeszélését. Így az idő és a tér egyes vonatkozásai, kapcsolódásai és ellentétes mozgásuk a narráció problematikusságára irányítják a figyelmet.

Az egyes emlékmozaikok összeszerkesztése nehéz feladat, ezt a narrátor többször is jelzi a szövegben:

 

„Az egyik nap végigolvastam, amit leírtam eddig az életünkről, s nem voltam megelégedve vele. Ez újra megerősített, hogy csupán vázlatnak tekintsem. Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönzött föltevés, a hasonlítás, az önkényes vonatkoztatás benne. Bár a kísértés is sok, hogy ezt-azt belemagyarázzak a történtekbe.”[23]

 

Az idézett rész újfent érdekes kérdéseket vet fel: egyrészt ez a narrátori önreflexió a szöveg megírtságára irányítja a figyelmet. Hiába az objektivitásra és fakticitásra való törekvés, a szöveg alakulása közben sajátos (ön)működésbe lép. Az önkényes vonatkoztatások ismét Hildire mint értelmezőre és ezzel együtt újraíró elbeszélőre utalnak, így ismét feltehetjük a kérdést, valójában kire is emlékezik vissza a szöveg? A belemagyarázás, a hasonlítás és a kísértés szavak arra engednek következtetni, hogy a Hildi-Bálint kapcsolatból nemcsak nő és férfi viszonyát ismerhetjük meg – ami kétségkívül az elbeszélés kételyének egyik fő mozgatója[24] – hanem az önmegismerés egyes lépcsőfokait is, amihez kétségtelenül szükséges a másik jelenléte.

 

 

A szövegtér felosztása: a narráció kérdései

 

A regény narrációja elsődlegesen homodiegetikus, mivel Hildi szólama a vezető elbeszélői szólam, heterodiegetikussá akkor válik, amikor Bálint elbeszélői részei is belépnek a történetbe. Ugyanakkor ezt sem nevezhetjük tisztán heterodiegetikus elbeszélésnek, mivel Bálint emlékei Hildin keresztül épülnek be a szövegbe.

A női narrátori szólam indokolttá teszi a korábban már több tanulmány által is fejtegetett problémát, miszerint mennyiben változik meg a szöveg karaktere, ha a narrátor nő? Több írás[25] is e kérdéskört vizsgálva rögtön a regény felütését citálja:

 

„Tulajdonképpen az Állami Sportkiadó kért meg rá, hogy valami emlékezésfélét szerkesszek az életéről, ne hosszút és főképp ne túlságosan szakszerűt. A szakszerű szempontokat, mondták, csak nyugodtan bízzam rájuk, az úgyis nagyon ingoványos terület. Kényes. Becsvágyak és sértődések, egyleti és személyes féltékenykedések arénája. Tőlem valami mást várnak. Értésemre adták, hogy legszívesebben olyasféle alcímmel látnák el a könyvemet, mint például: Lírai emlékezés egy versenyen kívüli atlétára – vagy valami hasonló. Aki sosem írt, csak élt, azt könnyen megtéveszthetik az ilyen kikötések: azt hiheti, hogy ami az ujjbegyében, az mindjárt a papíron is. Én nem áltatom magam.”

 

Sokat emlegetett, elcsépelt frázis, hogy a nőiséghez egyértelműen a lágyságot, a líraiságot, a finomságot és az érzékiséget társítjuk. Előfeltevéseink szerint egy női elbeszélő nem képes objektív és pontos lenni, hiszen érzelmei uralják a létrejövő szöveget, amely korántsem lehet hiteles visszaemlékezés. Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a regényt, elmondhatjuk, hogy Hildi – többször szövegszerűen is jelezve ezt – igenis az objektivitásra és a fakticitásra törekszik:

 

„Komolyan hiszem, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen.”[26]

 

vagy:

 

„Egy mindenesetre biztos: ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla. Tétova adatgyűjtés inkább, hogy végre megismerjem azt, akivel tíz évig együtt éltem; a férfit, a kamaszt, a gyereket – mindet együtt.”[27]

 

A szövegtér kiteljesedésével, vagyis a történet jelenidejével párhuzamosan az olvasó egy megismerési folyamat tanúja is lehet: hiszen Hildi nemcsak Bálint alakját igyekszik rekonstruálni a meglévő és az újonnan felkutatott emlékekből, hanem saját magát is, az atlétához fűződő viszonya tükrében.

A regény mindezek mellett olvasható önéletrajzi regényként is – de ez az önéletrajz korántsem Őze Bálinté. Az atléta halála tulajdonképpen Hildi önéletrajza, saját magát írja meg az emlékek számbavételével, nem azt a férfit akarja megismerni, akivel tíz évig együtt élt, hanem a nőt, aki emellett a férfi mellett született meg. Foucault szerint a halállal szomszédos és szembeszegülő tér az a hely, ahol az elbeszélés önmagára talál: „a halál határa végtelen teret nyit meg a nyelv előtt, vagy inkább benne magában”[28]. A Hildi elbeszélését (írását) elindító mozzanat (ha a szöveget pszichoanalitikus szempontok szerint olvassuk, akkor a trauma) Bálint halála, azaz a halállal való szembesülés és szembeszegülés. Paul de Man önéletrajziságot vizsgáló tanulmánya pedig egy másik oldalról közelít, az önéletrajzi szöveget mint sajátos tükör-struktúrát írj le: a tanulmány egyik kulcsfogalma a tükör-mozzanat[29], melyben „az olvasás folyamatában érintett két szubjektum kölcsönös reflexív helyettesítés útján meghatározza egymást, s az önéletrajzi mozzanat mint kettejük egymáshoz igazodása játszódik le. A struktúra éppúgy rejt különbségtevést, mint hasonlóságot, hiszen mindkettő a szubjektumot megalkotó felcserélésen alapszik. Ez a tükrös struktúra (specular structure) beépül minden olyan szövegbe, melyben a szerző önmagát avatja megértése tárgyává […].”[30]   Hildi olvas Bálint emlékeiben, az összegyűjtött adatokat történetté formálja, s ezáltal, habár explicit módon ez egyszer sem jelenik meg a szövegben, önmagát teszi a megismerés és ebből következően a megértés tárgyává.

Hildi visszaemlékezései, azaz az általa elkészített szöveg azonban nem minden esetben kielégítő; ezt a kételyt az elbeszélő szintén többször jelzi:

 

„A Sportkiadónál valaki elárulta nekem, hogy egy bizonyos személy tiltakozni próbált az ellen, hogy én írjak Bálint életéről. Egy Rékával folytatott későbbi beszélgetésből azt gyanítom, hogy ő volt ez a valaki. Főképp afelől faggatott, hogy >>mindent<< meg szándékozom-e írni, és kiírom-e a neveket. >>Vagy csakugyan azt hiszed, hogy igazán ismerted Bálintot?<< – kérdezte. Megnyugtattam, hogy a könyv, ha egyáltalán elkészül, nem lesz szókimondóbb, mint amennyire Bálint volt életében. Ami pedig a neveket illeti, nemcsak azokat akarom majd megváltoztatni, hanem a helyszínt és a körülményeket is, amennyiben a lényeget nem hamisítom meg vele.”[31]

 

Úgy vélem, ez a részlet ismét a szöveg megírtságára reflektál. A regény hemzseg az ilyen és ehhez hasonló autoreflexív utalásoktól: a nevek, a helyszínek és a körülmények megváltoztatása mind a szöveg fiktív voltát jelzik. Így az olvasó folyamatos kételyben marad: vajon ez-e a hiteles történet? Létezett-e egyáltalán Őze Bálint, a tardosi ötösfogat, a bátakolosi vagy a prágai verseny valóban úgy zajlott le, ahogy erről értesülünk? Bálint narrátori betétei miatt azt gondolhatnánk, hogy azok elengedhetetlenül szükségesek a szöveg megszületéséhez. Mégis a fent idézett szövegrészlet tükrében talán nem túlzás azt állítani, hogy mindezek ellenére Hildi személyében egy omnipotens narrátorral van dolgunk: aki ugyan folyamatosan jelzi kételyeit, önmagát és olvasóját is (a) bizonytalanság (látszatában) tartva ezzel, mégis biztos kézzel szövi történetét.

Összegezve a narrációról írt rövid elemzést, a következőket mondhatjuk el az Atlétáról: a szöveg – a folyamatosan oszcilláló időkezelés ellenére is – keretes szerkezetű. A korábban már idézett kiadói felkérés nyitja a szöveget, majd a másik könyv megjelenéséről adott hír zárja:

„De ezzel még mindig nincs befejezve. Egy adat még ide kívánkozik. Sajnos, túl sokáig írtam ezt a krónikát – és elkéstem vele. Legalábbis egy időre, ahogy udvariasan közölte velem a Sportkiadó. Azt történt ugyanis, hogy időközben megjelentettek egy életrajzot Bálintról, a Mi Bajnokaink nagy példányszámú és népszerű könyvsorozatban, A bátakolosi hős címen.

Bangó és Bartosi írták, közösen.”[32]

 

Ez a szövegrészlet nemcsak a keretes szerkezetet illusztrálja, hanem az elbeszélés további kérdéseit is megvilágítja. Az intézményes rendszer – azaz az Állami Sportkiadó – végül nem egy nő, hanem a két férfi által írt önéletrajzot fogadta el és adta ki. Úgy gondolom, hogy ez a kiadás körüli adok-kapok a Mészöly-regény és más, a korban mellőzött, sőt indexre tett szerzők művei körüli kiadási problémákra is utalhat, visszaolvasható azokba.

Másfelől a női szólam a regény végén még egyszer, hangsúlyos pozícióban, újra marginalizálódik. Hildi története (vagy ahogy ő nevezi, krónikája) így nem vált kanonikussá, nem került széles körben terjesztésre, megmaradt egy személyes memoárnak. Az elbeszélő én és az elbeszélt én megalkotása és reprezentálása azonban mindenképp sikeresnek mondható: Hildi önmegértése – vagyis annak egy szakasza – az írás befejezésével lezárult, saját Bálint-képét értelmezte és megírta, ennek tükrében pedig saját szubjektumát is megalkotta.

 

A metaforikus történetvezetés központi motívuma: a lepke

 

A Mészöly-regények esetében a kritikai recepció egyöntetű véleménye a szövegek erősen metaforikus és motivikus jellege. Szirák Péter szerint ezek a metaforák és motívumok azok, amelyek az olykor szétesőnek ható történetegységeket összekapcsolják[33]. Az Atlétában több ilyen metafora is működésbe lép, különös tekintettel a futásra mint létmetaforára, a stopperórára, a sebhelyre[34] vagy jelen mikroelemzésünk tárgyára, a lepkére.

A lepke (vagy pillangó) szimbolikája változatos, a különböző kultúrákban más és más jelentőséget tulajdonítanak neki, a regény szempontjából mindenképp kiemelendő a lélek-szimbólum, az átalakulás szimbóluma[35]. Egyes mitológiák szerint az elmúló földi lét, mások szerint a túlvilági lélek szimbóluma. Azzal, hogy a fénybe repül, saját halálának megy elébe, több helyen így mint halálszimbólumot is használják.

Amikor Hildi és Luka bácsiék megtalálják Bálintot az Égettkő-völgyben, arcáról egy elszakadt lepkeszárnyat vesznek le:

 

 „A stopperóra a kezemben. És nem értem, hogy mit keres Luka bácsi keze a Bálint arcánál, és mit szed fel a földről. Időbe telik, mire fölismerem, hogy egy szétroncsolt lepkeszárnyat tart az ujjai közt és a nagy szőrbolyhos potrohból egy darabot.”[36]

 

Azonban nemcsak maga a szárny érdekes, hanem az, amit Pădurica és Luka bácsi beszélgetnek róla, románul:

 

 „– Te nézd… láttál már ilyet? – Nem. – Ilyen nincs is idefönt. – De látod, hogy van. – Nincs, én tudom. – Mégiscsak van. – Nem, én sose láttam még”, valamint „–  Jaj, édes Szent Anyám… segítsd meg, segítsd meg…”.

 

Ha elfogadjuk a lepke lélek-szimbolikáját, akkor Pădurica nem véletlenül fohászkodott segítségért, hiszen így a lepke Bálint lelkének a szimbóluma, amely halála után elhagyta a testét. Ugyanakkor a szétroncsolt lepke jelképezheti a sérült lelket is, amely nem tudta elhagyni a testet, s így a túlvilágra sem tudott épségben átkerülni: a két létmód között keresi helyét. Bálint életében a futás volt a központ, ebben kellett volna kiteljesednie és igazán otthon éreznie magát. Azonban hiába nyerte sorra a versenyeket és vált igazi legendává, mégis újabb és újabb (lét)rekordokat akart megdönteni. Mészöly így ír róla egy naplójegyzetében:

 

„>>Atlétám<< olyan alkat, amelyik képtelen engedni, megalkudni, s noha a céljai tiszták, éppen a tiszta célok érdekében pusztít is maga körül, viszonylatokat, érzelmeket. Az élet sem >>tiszta<< – ez a csődje. Abszolútra tör, de az eszmény-fogódzói mégiscsak innét vannak. Nem békülhet a praktikummal, végül pedig nincs is már mivel béküljön, csak a végletekig fokozott igény tüzel benne.”[37]

 

A rekordok megdöntésével párhuzamosan nemcsak a saját kapcsolatait, hanem önmagát is rombolja, ennek az (elsősorban lelki) önpusztításnak a kifutása az Égettkő-völgye, ahol holttestét megtalálják a tűző napon: a lepke berepül a fénybe, ezzel önnön halálát okozva.

A lepkére utaló első szöveghely pedig az átalakulás szimbolikáját látszik igazolni, s mivel ez a szöveg elején helyezkedik el, utalhat Bálint átalakulására is:

„Nem tetszett a hangja. Az öltöző mennyezeti ablakán lárvaszerű kék fény esett ránk”[38].

 

A lárva a lepke fejlődésének, alakulásának első fázisa, így a prágai verseny alatt, az öltözőben történtek Bálint átalakulásának kezdetét is jelzik, ezek után máshogy viszonyul a futáshoz, s nem utolsósorban Hildihez is.

Az elbeszélés kronológiáját figyelembe véve, a lepke először még Tardoson jelenik meg, Bálint egyik edzésekor:

 

„Tulajdonképpen nem is történet volt, hanem egy erős és nyugtalanító kép saját magáról – valószínűleg a bogárrajzásról jutott eszébe. Valamelyik nyáron – talán az utolsón, amit Tardoson töltött – Öreg Pepita talált végre egy olyan eldugott helyet, ahol feltűnés nélkül tudta tréningeztetni Bálintot, úgy a maga módján. Bent a TAC pályán szóba se jöhetett ilyesmi. Kénytelenek voltak elbújni. A Dinga-patak egy elhagyatott töltésszakaszára jártak ki hetenként kétszer. Volt itt egy rész, egy ezer yardos, kanyar nélküli egyenes, amit pontosan kimértek. S ami még különösen vonzóvá tette ezt a pályát, hogy erdő között futott. Ideális volt a levegő, ideálisak a szélviszonyok. Öreg Pepita a felső rámpánál ült le, és onnét nézte, hogyan vágtázik feléje a fiú a párhuzamos nyárfasor között. Azon a bizonyos délutánon, mondta Bálint, joggal hihette az öreg, hogy megőrült. Mármint hogy ő, ott a hatszázadik yard táján: olyan vadul kezdett el kaszálni a karjával, mint egy kezdő. Ugyanis váratlanul eléje röppent a fák közül egy hatalmas, szőrbolyhos lepke, és bármit csinált, nem ment le róla, hiába kaszált meg csapkodott feléje. Először a mellének koppant neki, lesöpörte. A lepke erre a vádliján kapaszkodott meg, és onnét kezdett lassan fölfelé mászni. Ő viszont nem akart megállni semmiképp, időre futott, s féltette az eredményt. Négyszáz yardon át ment ez a küzdelem, közben Öreg Pepita egyre ingerültebben kiáltozott, hogy hagyja abba, mit csinál. Mire aztán a célvonalhoz ért, addigra a lepke is eltűnt róla.” [39]

 

Bálint jelzi Hildinek, hogy számára ez az emlék nagyon fontos, sőt, meglepődve kérdezi tőle, hogy nem beszélt-e már eddig róla. Az idézett részben a küzdelem kiemelése kulcsfontosságú, a küzdelem a lepkével: azaz önmagával.

 

A fent említett pontok segítségével igyekeztem e korai – s talán a recepció fősodrából méltatlanul mellőzött – Mészöly-regény különböző értelmezési lehetőségeit röviden összegezni. Az atléta halála kapcsán kijelenthetjük, hogy a kisregény nemcsak a Mészöly-életmű kulcsfontosságú kezdő darabja, hanem a későmodern magyar prózanyelv egyik illusztratív példája is. Azok a szövegkonstrukciós technikák, amelyek az Atlétában jelennek meg először, visszaköszönnek a kortársak, Mándy Iván vagy Ottlik Géza, és az utódok, Nádas Péter, Esterházy Péter és még számos kortárs prózaíró művében. Az emlékezés mint fő szövegszervező elv, a nem kronologikus időkezelés, a nem kauzális történetvezetés vagy az erős motivikus szövegműködés a későbbi Mészöly-művekben, valamint a már említett szerzők szövegeiben egyre hangsúlyosabban nyernek teret, s a pálya széléről áthelyeződve, a szövegvilág kulcsfontosságú működtetőivé válnak.

 

  

 JEGYZETEK

  

 

---