Városi napkelte
(Joyce Wildingnak)

A hajnal láthatatlan kútja
kudarcaink
foltmentes forrásaiból
összegyűjti kutató együttérzésedet,
a füstön keresztül fényed gyásza
szürkén és vádlón sugárzik.

A sarkokból már kisöpörve az éj;
sötét törmelékként, alattomosan
guggol a szemeteskukákban,
mocskos ágyak alatt, szekrényekben –
egy hónaljban lapuló titok,
egy összevont szemöldökű pillantás.

Harmattalan, izzadt éj
kuporog a koromtetők alatt,
a fény felragyogó forrása
tisztára mosni még erőtlen;
a könnyek lerakódnak a szemhéjakon,
akár egy kimerítő álom.

És a fény megkeményedik.
A hajnal áldást hozó ujjai
hegyes tűkké válnak,
és megmérik az arcokat.
Ki néz az égre? Ki látja
saját félelmét a másik arcán?

Senki. Senki nem tud duzzogó
sebétől, mohóságától elszakadni.
S az elnyomottak, akik azt kiáltják,
hogy kegyetlen az ember és a kor,
sose tanulják meg, hogy a beléjük szúró
tűbe mások sebeiből került a méreg.

A hajnal kútjából a nap dicsőséges ujja
részrehajlás nélkül simítja végig
a kormos ablakokat, a vodkásüvegeket,
a szemhéjakra rakódott könnyeket.
Ő felkelt – az éjszaka vereséget szenvedett.
Valaki visszanéz rá; valaki feltétlenül hisz
a pillantásában, elhiszi a régi jó képtelen történetet
az örökké-kutató, örökké-megbocsátó hajnalról.

Halva született

Akik egyszer a saját pulzusukban
és vérükben érezték a kihűlő meleget,
a legszeretettebb gyermek
kétségbeejtő hidegségét,
azok tudják az elmondhatatlant,
a sarkövi anti-isten,
az örök fagy titkát.

Akik egyszer szembekerültek
a fájdalommal, a sötét szülés kínjával,
amely nem ad, csak elvesz,
így kétszeres veszteség a vége –
ők azóta is kezüket nyújtják
a virágzó földről a sírgödörig,
hullámzó ruhájukból a halotti lepel alá.

Élnek, pedig halottnak kellene lenniük,
élnek, akik a saját halálukkal csaltak,
azóta hallom feltörő zokogásukat
a mozdulatlan éji csend közepén:
„Ó, én itt fent járok-kelek,
amíg te fekszel lent a mélyben.”
Az ilyen nők annak szeretetéért
sírnak, aki többé már nem vesz levegőt,
és csak fekszenek az éjszakában
és mellüket a halálnak adják.

Fájdalom

Senki János hazatérve a háborúból az utcán sétált –
a teste begörbült hatalmas sebe körül, akár egy íj –
de a fejét egyenesen tartotta. Láttam lángoló,
mozdulatlan szemét, akárha tigris vagy csillag sír.

Fájdalom, mi az? Megforgatott kasza a bordák alatt,
puha robbanás a hasban, ami halált jelent,
lódarázs a málnásban, kígyó a virágok között,
jég a szív körül, a tüdő, mely átereszti lélegzeted –
az, ami szerelmet, éhséget, szomjat, gyűlölséget vezet;
a ránk váró csapda, a reményen túli szakadék,
milyen finoman sétálunk fölötte –
a szöges ostor elől nincs az a váll, hol menedék…

Fájdalom, mi az? Ami életben tartja az osztódó amőbát
a savban; fájdalom, ami a zsigereket
bölcsességre kényszeríti: kardokból kerítés,
mely a protoplazmától az emberig vezet.

Fájdalom: a kegyetlenül rádtörő sötétség, és az is, ami
napfényre visz; fájdalom a sikátorokban késelő fekete Nem;
fájdalom, ami csak azt tudja mondani:
Rosszul választottam, innen nincs hová mennem.

Senki János hazatérve a háborúból az utcán sétált,
testét látomások tüze égette szinte a csontig.
Éhség gyötörte, a szikrázó szemű halál -
hogyan őrizzük meg magunkat az utolsó Fájdalom-pontig?

Turczi István fordítása

Tweet