Levelek kortárs költőkhöz

Letters to Live Poets

 

IV.levél

Letter IV

 

A tető fölött tévéantennák, hát persze,
és a felhők. Egész nap hatalmas,
szakadozott, pamacsos felhők
töltik be az eget, de nem gyűrik le
a napot, melyet érzünk és látunk,
ha nem is korongját, de homályos fényét
a hátsó udvar szürkésfehér cementjén,
a harmatos fű zöld ragyogásában.

 

Felnézve oly nagy madarat láttam,
oly magasan és oly kicsinek, száz
méterekkel fölöttem lebegett és csapdosott
szárnyaival, átszelte a felhők mögé
rejtőző eget, oda tarthatott,
ahol már járt valamikor,
oly biztosan követte az irányt,
mintha radar vezérelné.

 

A hátsó udvari gyep göröngyein
és a ruhaszárító alatt verebek csipegetnek,
csivitelnek, fürdőznek a napban és a porban
az ágyásokban, csapkodva
bebújnak az apró földhányásokba.

 

Galambok a kerítésen, seregélyek a szárítón,
a macskák most valahol máshol. Még
nem érkeztek meg a bibicek, akik örökké éhes,
sivalkodó fiókáikkal nagy lépésekben
föl-le masíroznak a füvön,
ahol a barázdabillegető kokettál és vadászik.

 

A fenyők mögött az égbolt
kékesszürke és ütött-kopott.
A tengerpartot eső, szél
és hullámtörés csapkodja. Múlt héten
végigsétáltunk a parton, miután a nagy dagály
levonult. Végig a part mentén
néhol három méter széles sávról vonult el az ár.
Ekkora moszathalmokat még sohasem láttam:
hosszú, vastag levelek és apró hínárlemezkék,

 

 

XII.levél

Letter XII

 

Napi három pirula depresszió ellen,
és egy vízhajtó ment meg, heti hétszer
illetve háromszor, a sírgödörtől.
Imádkozom, míg beveszem őket, és az adagok között is,
mert ahogy Dylan Thomas mondja:Láttam a pokol kapuit.

 

Egyszer undorral húzódtam el egy alkoholistától,
és vizenyős szemű hölgyétől – mindenki ismeri
ezt a nemlétező autókat kerülgető típust.
A püffedt képű férfi, kinek hátsó felébe
rúgott a keményebbek által életnek nevezett valami.
A nő, borzalmas veterán baba Pantagruel bölcsődéjéből.
Hagyjuk őket elmenni a békés holocaustba.

 

A Zsombékos parkban gyűltek össze üvegeik fölött.
Séta közben kerültük őket, mint az aknamezőt,
félve, hogy robbanásaik vérbe borítják a napunkat.
Később annyira megutáltam magam, hogy
irigyeltem őket. Gondolataim tintahalként
keringtek elsüllyedt roncsaik körül.

Felhorkanó alámerülésük elől

a tinta halotti leple alá menekültem.
        Bármit is mondok,
elhangzott már korábban is.
        Eszembe jutott Swift,
akit úgy elbűvölt az elmebaj. A Callan Park
kormos falain kívül fütyörésztem, hogy
Roland gyerek a sötét toronyhoz ért.
A falakon belül – il miglior fabbro -
mindannyiunk közt a legjobb, öklét véresre rágva,
könnyek nélkül sírt, őrjöngve, mint
a lefejezett csirke a szemétdombon.
Hol vannak az imák őérte és a parkbeli szörnyűségért?
Valaki imádkozott értünk, tudom. Még itt vagyok,
ha csak részben is, próbálok elszigetelten élni.
Vajon csak a kivételesek, a megtört küzdők
dobtak félre, mint használhatatlant? Azt jelenti ez,
hogy válogathatok a pokolban? Vagy diszkrimináció?
Akár egy tüzelő kutya – nem,
önmagam lealacsonyítása kizárva. Az önelégültség is.
Valószínüleg sose felejtem el
a napot, mikor négykézláb másztam,
mint Blake Nabukodonozorja, a sír szagát érezve.
Vagyis egyszerre csak egy napig vesszük számba
énünk állatseregletét; látjuk,
hogy a kétfejű embernek mindenből feleannyi van,
mint a kétszerese; megzabolázzuk a tigrist;
tűző napra tesszük a kígyót; leltározzuk
Maki, Röfi, Morzsi trófeagyűjteményét.

 

XIX. levél

Letter XIX

 

Örömmel üdvözlöm a középkor névtelenségét,

a széles körben terjedő,

bőséges és terjengős társalgás éveit,

mikor egész lényünk meglazítja

a harmincas évek korlátait és éles szemű

megfigyelésekkel teli bekezdésekben

bontja ki azt, ami azelőtt egy találó mondat volt.

És a másik lehetőség, az egyszerűen csak unalmas

anekdotázó, aki fölöslegesen beszél; aki se nem fiatal,
se nem öreg, de önmagát ismétli; a pocakos,

felékszerezett dupla tokájú fontoskodó.

Örömmel üdvözlöm őket, és a megfigyelőt is,

aki észrevétlenül húzódik meg

az ifjúság verandájának sarkában,

hálásan,hogy a szőlő savanyú utóíze

elmúlt, s ő már nem részese a belsőnkben növő titoknak,

az évek halálos, visszafojtott lélegzeteinek,

a jeges és égető önvádaknak. Akik alig ismerik

a gyermekkor ősi maszkjait, az anyukákat és apukákat,

a nővérkéket és a doktor bácsikat, a pantomimszerű

rutint, amellyel beletanulunk az életbe

és a korai halálba. Nem, a gyermekkor jól el van téve

egy fiókba valahol a lejárt fizetőeszközök között,
a tudatalattiban. A tizenéves kor drámája az,
ami néha megborzongat még mindig érzékeny

velőmig, a létezés lángjai közé vet és beletaszít

egy vákuumba, ahol kiégett kilenctől-ötig

rémálmok kisértenek alacsony fizetéssel,

a felnőttség és fel-nem-nőttség között,

ahol a magányos hetvenkedő vérfarkasként

lopakodik el a leázott poszterek

elérhetetlen modelljei mellett,

a lángoló lányok mellett, akik csúnyák,

de hajlandók, és a határtalan legvégsőkig,

ahol az egyént teljességgel és ténylegesen 

a magány rabszolgaságába hajtják a szomorú király

csontvárában, a kezdetek keserű vége

és a kutató étvágyak kezdete

és a kezdődő férfikor milliárd ítélete

(ami az én esetemben sajnos egy hosszúra nyúlt,

őrült serdülőkor látszata).

Csak most, fejemet kínzó migrénnel

és renyhülő belekkel, amikor szívem úgy teli van töltve,

mint egy doboz kutyaeledel, csak most tarthatok szünetet

a versek és a nektek, alteregoimnak írott levelek között,

és mondhatom ki: béke legyen néhanap veletek,

és bármi áron, míg itt vagyok, 

többé (könyörgöm) ne legyetek teljes haragban

magatokkal és a világgal, ahogy szobáról szobára,

lassan elfoglaljátok, mint egy szegényes panziót, az

öregséget.

 

Turczi István fordításai