Incze Mózes Múltváltó című kiállításáról
Incze Mózes Múltváltó című kiállítása
2017. 03. 09. – 2017. 04. 02.
Koller Galéria
Budai Vár, Táncsics M. u. 5.
Deák Csillag
Átmenet
A Koller Galéria patinás termeibe lépve mintha egy szentélyben vagy múzeumban lennénk, úgy sorakoznak a képek a falakon, a lépcsőfeljárón. Négy év munkáit látjuk, és hangsúlyos többségben vannak az idén született alkotások. Nem látok új irányt, inkább kiteljesedést. A motívumok, színek ismerősek, a képi kompozíciók struktúrájában továbbra is fontos szerepe van a meglepő mozdulatnak, gesztusnak, részletnek, emberi jelenlétnek, a digitális világ eszközeinek. Világunk információkra épül, információkat hoz létre, dolgoz fel, naponta, folyamatosan. Olyan, mint egy zuhatag, megállás nélkül jön, változik, mutatja magát. Eligazodni ebben az információs világban egyre nehezebb. Kivéve, ha fiatal vagy és születésedtől jelen vagy ebben a világban.
Naponta tesztelnek bennünket, mit tudunk, mit felejtettünk. Az angyalok sem értik, talán még a Tesztangyal, 2017 sem, hogy mi van, vagy lesz. Testén nem EKG-elektróda elvezetőt, hanem USB számítógép-csatlakozót látunk. Halad a korral, vagy már ő sem bízik az intuícióban? A képek világosabbak a korábbiaknál, finom színárnyalatokat látunk, foltokat, kihagyásokat. Szemünk az, ami kitölti a képek hiányzó terét. Valóságpróba is ez, a sebesség próbája. Utol akarjuk érni önmagunkat. A testek, a tárgyak elválnak egymástól, különállás van. Párhuzamos világot látunk. Incze Mózes következetesen megkettőzött világot állít elő a vásznakon. Az egyik szereplője alszik, a másik öltözik, munkálkodik. Ezek nem ellentétes cselekvések, csak időbeli síkok eltolódása. Különböző szinteken élünk időben és térben. A mesterséges intelligencia világa okozza, hogy elgépiesedünk, a gépekre bízzunk önmagunkat. Megbízunk a gépekben. Hogy önmagunkban is, az kérdéses. Incze Mózes legújabb képei analízisek, átmenetek egyik világból a másik világba. Hogy melyik világban vagyunk otthon, a művész nem árulja el, kételyeit vázolja, juttatja kifejezésre.
A Tömörített táj, 2017 figyelmeztet, nem a pohár telt be, hanem felgyűlt a gőz, nem csak az edényben, túlcsordul, felemeli a fedőt, akár repülő csészealj is lehetne, benne még látni a természet képét, egy icipici reményt, a merítőkanál talán telepatikus úton használhatatlanná görbítve, szakadék szélén egyensúlyoz. Elszemélytelenedünk, egyéniségünk szűnik meg, vagy inkább veszít erejéből. Karaktereket látunk, de nem egyéniségeket. Színei tompák, visszafogottak, rozsdás-színek. Patinásak, rezesek, rézveretűek.
A képek belső terében feszültség uralkodik, még a Fenti tájban (triptichon), 2015 is. Valamilyen formában a befejezetlenséget, a hiányos részleteket, az egész töredezettségét figyelhetjük meg. Küzdelem az egészért, az értelmes világért, miközben Incze Mózes kételyeit sorolja, viszi vászonra, mert nincs megoldó képlet, a világ nem szorítható akármilyen bonyolult matematikai képletbe. Az információ feletti rendelkezés, uralkodás, birtoklás olyan jelenség, amely a jövőben egyre fontosabb lesz, a kiszámíthatóság csökken, nő a bizonytalanság. Jósolni lehet csak, hogy mi fog történni és mi nem. Bővített dimenzióban élünk, világunk egyre nagyobb lesz a médium, az utazások, az olvasmányok, filmek által. Örökösen kapcsolódunk valahova, vagy kapcsolódni szeretnénk. Incze Mózes a kapcsolat lehetőségét kérdőjelezi meg, nála a kapcsolat hiánya kap nagy hangsúlyt. Ez valamiféle elveszettség, valamiféle magára hagyottság is.
Női alakjai szellemalakok, Oféliája, 2017 nem látható, csak sejtjük jelenlétét, fájdalmát és sérelmét. A szellemalakok ugyanakkor építők is, kapcsolatra vágynak, önmaguk akarnak lenni. Incze Mózes női figurái a szabadság hordozói, képesek a nem várt válaszokra, reagálásokra. A metamorfózisok alanyai, teremtenek és őriznek. Változnak, változásra készek, de legbensőbb természetükben az állandóságot képviselik. A forrást, a kezdetet. Csak látszólag passzívak, valójában a világ rendetlenségét akarják megszüntetni. Elviselik a magára hagyottságukat, de nem viselik el, hogy kapcsolat nélkül létezzenek. Kommunikációra vannak ítélve. Átmeneti állapot ez. Ahogy Incze Mózes is A menet, 2010 című képén még a mennyországba lépkedtek az emberek, vándorok, tisztánlátók. Az Átmenet, 2017 képen az isteni világ motívumai maradtak, a felhők mögé rejtekező istenségekkel. Itt Isten közelít a földi élethez, lejön a mennyből, és azt látjuk, hogy felfele nincs út. Ez azt jelentené, hogy nincs megváltás sem? Kulcsmű az Átmenet, még ha létrejöttét A menet című kép segítette elő. Ez a két alkotás is jelzi, Incze Mózes folytonos párbeszédben van önmagával, átfest, újra fest, ha kell. Változik, mind mélyebbé és szélesebbé válik festészete, univerzumot ölt, talányosat, titkosat.
Az Itt kezdődik, 2017 kép is erre utal, az életre, a folytathatóságra, a kényszerre, hogy nincs más ésszerű út a világ megértéséhez, mint az, hogy folytonosan kérdezünk, elemzünk és gondolkodunk. Incze Mózes képein a szereplők belső világát látjuk kivetülni, magát a gondolatot. Az információ gondolat, ill. fordítva is igaz. Kódolt és dekódolt világban találjuk magunkat. Kódolunk és dekódolunk, mert nincs kezünkben a megoldás kulcsa, hogyan és miként lehet élni a mai világban. Incze Mózes spiritualitása olyan világba vezeti a nézőt, amely világ a valóságban gyökeredzik, de el is szakadt attól. A képeken a mindenható fel-feltűnik, egy-egy jel formájában. Incze Mózes metafizikája nem oldja fel a bennünk, nézőkben megbújó bizonytalanság okozta feszültséget, de közelebb visz bennünket egy nem látható, talán nem is érzékelhető világhoz. Döntések előtt állnak a figurák, nem tudni, hogyan és miként fognak dönteni. Ezek a figurák nem lépnek a helyünkbe, és mi sem lépünk az ő helyükbe. A képek belső energiája az, ami kisugárzik a vászonról, a bomló rend más, rendezettebb képét szolgálva.
Ne félj!, 2017 fiú alakja vár valamit, lehet, hogy a megfenyítésre, anyja szellemként van jelen, kezét a föld közelében kulcsolja össze, csendben ül, várakozóan. A magány jelenetét látjuk, a magára maradottságot, az álló alak dacol az idővel, a történtekkel. Még nem fél, talán csak álmában. Az Emléktár, 2017 kristálygömbje és az adattároló (külső merevlemez ház) az emberi élet jövőbeni mindennapjaiba enged bepillantást. Minden bizonytalan, több esélyes és életünk foglya lesz a mesterséges intelligenciának. Bedobozolnak, vezetékkel leszünk használatosak, Megvezetnek? Incze Mózes Helyszín, 2015 című képe szintén egy bizonytalan világot állít elénk, a kép közepét kitöltő kékség magát a reményt sugallja, kézben lehet tartani életünk folyását. Létezhetnek olyan terek, ahol biztonságban vagyunk. A szalag mint kötőelem van jelen a képen.
A Genezis, 2017 az időtlenbe viszi a tekintetünket, az eredethez, a születéshez, a megújhodáshoz. Incze Mózes pasztellszínei teszik színesebbé, elevenebbé ezt a világot. Mer lágy lenni, de elomló, üde és friss is. Belső világának törvényeit követi, a harmónia hiányát. Egyik nem kompenzálja a másikat. Incze Mózes világa az emberi humanizmust rejti, olvasztja magába. Az értelem, a gondolat fontosságát hangsúlyozza, de sosem felejti a tudattalan hatását és erejét. A váratlant történést, a rémálom beteljesülését. Képeivel nem vigasztalni akarja a nézőket, önmagát, hanem a kételyeit nem tagadva, a világot akarja megérteni. Nem megfejteni, ezzel a világgal akar együtt rezdülni, az élet teljességét kutatja képein, miként is lehet önmagunkat meg nem tagadva élni.
Kölüs Lajos
Menetelés
Úton és út szélén, leginkább úton. Incze Mózes többségében új, 2017-ben született, befejezett műveit mutatja be a Koller Galéria. Mintha tesztelné magát a festő, mit és hogyan tud. Nincs tematikai megkötés, egyoldalúság sincs. Olaj van és vászon földszinten, az emeleten, Incze Mózes állja a próbát, választott útján halad. Művein nem látni a fáradtság jeleit, a rutint sem. Festői energiája és elszántsága töretlen, meg nem alkuvó. Luganoban is jelen van a Lena & Roselli Galéria révén. Front ez, időfront, csak az időjárás nem igen befolyásolja. Maximalista lenne Incze Mózes? A lehetőségek adódnak, időnként maga teremti meg az ember, a míves munkája révén. Ne félj!, 2017 állítja a kép címe és maga az alkotás is. És ott a felelet, az Érzés, 2016, a torzó női test, a megadó fejtartás, gőzben fürdik, áll, a színes szalag négyszögként van jelen, sajátos űrt, elkerített részt teremt, jelöl. Hogy mire gondol a női figura, nem tudni, de nem negatív érzést látunk az arcán. A kép egésze viszont mégis az elszakítottságot, a megosztást, dimenziók párhuzamosságát, egymás mellettiségét sugallja, a lét több lehetőségét, a szépség torzóját.
A Tesztangyal, 2016 merengő angyalt mutat. Nem fekete lyukat látunk, hanem egy forrást, víznyelőt, mintha az angyal nem lenne része ennek a jelenségnek, a világ folyásának, mintha kívül állna az időn. A kép háttere is sötétebb színben mutatkozik meg. Ebbe a világba nem tör be idegen zaj, tekintet. Feltöltődés ez, valaminek a kezdete, egyben a lezárása is. Origo. Az angyal teszteli önmagát, emlékeit, mi jut az eszébe, mit tud a felszínre hozni, mi tűnik el örökre. Ofélia, 2017 nincs jelen, csak hajzuhatagát látjuk, arca sincs. Halott, sejlik fel bennem, túlvilági már, léte pillangó lét, van is, nincs is. A Múltváltó, 2017 vetetlen ágyat mutat, személyt nem látunk a képen, csak a nyomait. Akár egy otthonét, akár egy szálláshelyét, ahol aludni szokott, vagy időnként alszik, de lehet hordágy is, ravatal. Szellemlét ez, átjárás a múlt és a jelen között, átlépés a jövőbe, az ismeretlenbe. Hol van itt a fészek melege? Az intimitás helye? Bárhol is hajtjuk le fejünket éjszakára, a jelenből a múltba tévedünk, új vagy régi otthonunkra emlékszünk, és viszont, a múltból a jelenbe, a pillanat idejébe. A rozsdabarna szín a megszokásra utal, valami a miénk, tartozunk valahová, de az elmúlásra is. Görcsbe rándul a szív.
A Megtartó, 2016 kép is a részletekből építkezik, motívumokból, a kéz, mint a megtartás metaforája, a felfedésből és az eltakarásból. Ez a megtartás függést jelöl, talán az erre való ráébredés pillanatát látjuk, oszlik szemünk homálya, valódi súlyunkat most fogjuk fel. A Szempontok, 2017 kép is ezt a kérdéskört veti fel, miként is felel egymásnak két tekintet, a tisztaság utáni vágyban, egy irányba néznek. Érintettek vagyunk, bűnben és igazságban, az idő összemossa a kettőt. A félkörívek, összekötések és hiányok Incze Mózes festői világának központi kérdését dolgozzák fel, az emlékezés töredékességét, a jelenlét hiányosságát. A Kétely, 2017 a kapcsolat jelentőségét veti fel, itt nem egy kávét ivó nőt látunk, hanem egy olyan személyt, aki kapcsolatot teremtene a világgal és önmagával. A kitárulkozás pillanatát látjuk, a védtelenséget, hogy valaki ki van szolgáltatva a rajta kívüli világnak, függ tőle. Az elzárkózásra is utal a kép, a kínra, amely önmagunk feladásakor elfog minket, vajon jól cselekszünk-e vagy sem. A színtónusok sötétek, a lelki világ belső állapotát jellemzik.
A Félreérzés, 2016 kesztyűs női alakja is önmagára utal, önmagára vonatkoztatóan néz maga elé, és nem néz a kép jobb sarkában lévő pólyás csecsemőre. Az anyaság belső örömének meghitt pillanatát látjuk vagy épp ellenkezőleg, a narcisztikus örömet, hogy vagyunk, és csak mi számítunk. A kép átlósan elválasztja a két lény világát, mintha nem lenne átjárás a két világ között. A csecsemő körül a digitális csatlakozók. Gúzsba kötné? Mégis nyugalmat látunk, belső csendet, test a testemből, vér a véremből. Csak az a fehér kesztyűs kéz ne lenne. Orvosi kellék? Csak nem mellműtéten esett át a nő és csonkaságát takarja kesztyűs kézzel? Sorsot látunk a képen, Incze Mózes nem tagadja meg önmagát. Sorsára hagyja a figuráit.
A Tömörített táj, 2017 csendélet, a merőkanál és a jénai fedő és a dinnye zöldje a helyes étrendre utalna? Az ördög konyháját látjuk? A Genezis, 2017 című képen a virágok között a jól ismert Incze Mózes jelkép, a dugalj, mint kapcsolat, az irányító kézre figyelnek. Nincs virágszirom, rég elhullottak, semmi dísz, dísztelenség van, kígyózó mozdulatok, valaki bűvöli a virágszárakat, a balkézen kötés látható, szúrnak is ezek a virágszárak? Valami születik, új magvak szállnak a szélben. A Párhuzamos álom, 2017 a mesterséges intelligencia világát juttatják eszembe. Már álmodni is csak úgy tudunk, ha köröttünk zsong egy-egy gép, monitor, hardware, be vagyunk kapcsolva az áramkörbe, miként a Mátrix című filmben. Földi és égi világ találkozik egymással. Metafizikai világ is, tele ismeretlennel, megmagyarázhatatlan jelenségekkel. Erre a felvetésekre rímel az Analyzis, 2017 című kép. Mintha a megtermékenyítés előtt analizálni kellene a női testet, a magzatot kihordót. Háttérben az izmos férfikéz, az öröklét, a teremtés szimbóluma. Incze Mózes finom iróniája jelzi, milyen felfogások léteznek a fogantatásról, magáról az életről. A női test kiszolgáltatottságát látjuk és alávetettségét.
Hogy az Itt kezdődik, 2017 című képen mi is kezdődik el, nem tudni. Tesztelik a falat, amely áttörhetetlennek tűnik. Egy fal, lehet, hogy csak egy beteg hasán lévő kötést látunk valójában. Incze Mózes bravúrosan utal a jelen eseményeire. A fal építésére, amely egyben Valóságpróba (tanulmány), 2017 is. Bezártság (mintha egy barlang belsejét látnánk) és a nyitottság (kék ég), a női alak munkára készül, öltözködik, teste formája az időre is utal, ereje teljében van. A képen látunk egy alvó figurát, hogy itt a nő társát fedezhetjük-e fel, vagy épp az álmodó nőt látjuk más idősíkban, nem tudni. A fülhallgató jelzi, mai világról van szó. A szerepek felcserélődtek, és a nők tartják el a férfiakat?
A Fenti táj (triptichon), 2015 kép zöldje és kékje olyan világ, amelyet nézünk, de el nem érhetjük, vágykép csak, utazási cél, mindvégig cél marad. Emlék is lehet, amit őrzünk magunkban, amíg meg nem halunk. Fent. Ez lenne a Mennyország? A kiállítás egyik kiemelkedő alkotása a Tisztánlátók, 2016. A valóság mására tekint az egyik figura, a másik is néz, önmagába, a kezében tartott fejrészbe. Bepillantani az ismeretlenbe, kíváncsisággal, nincs külvilág, csak olyan világ, ahol a tárggyal marad kettesben a figura. Nincs kapcsolat a két figura között, mégis, a figura levágott fejrésszel is a nyitottságot képviseli, és az azonosságot, az állandóságot, az identitást, önazonosak vagyunk. Nem köldöknézést látunk, Incze Mózes a vakságot mutatja fel, a figyelmet, amely nélkül nem élhetünk. Két magatartást vetít elénk, a befele és a kifele fordulót. Ez a két figura valójában egy, egymás feltételei.
A főkertész csapásait újrajárva
Február utolsó napján a Petőfi Irodalmi Múzeum egy többrészes beszélgetéssorozat első alkalmának biztosított helyszínt, melyen Balassa Péter irodalomkritikai esszéit világították át mai szemmel Visy Beatrix, Margócsy István, Márton László és Nemes Z. Márió. A beszélgetést Bazsányi Sándor moderálta.
Balassa Péter (Tóth László fotója)
Balassa Pétert munkássága korai éveiben, azaz 1976 és 1986 között egyfajta analitikus lendület jellemezte, majd a ’86-os év fordulópontot jelentett, és stílusára jellemző lett valami patetikus súlyosodás, majd a kilencvenes években érzékelhető egy rosszkedvű visszahúzódás részéről – Bazsányi Sándor így jellemezte röviden azt az életművet, ami a beszélgetés tárgyát képezte. A nyolcvanas években oly nagy népszerűségnek örvendő kritikus fölött mintha nem túl kegyesen járt volna el az idő, hiszen míg az ELTE Esztétika Tanszékén sokáig „mesternek” szólították, az épület túloldalán már meglehetős faragatlansággal beszéltek róla a félkész bölcsészek. A nyolcvanas évek új prózakísérleteit éltető esszék önmagukba harapó posztmodern kígyók csupán, melyek kiszakítva közegükből már nem tűnnek olyan érdekesnek? Az idő távlatából nézve vannak-e nehézségek Balassa Péterről való beszédben – tette fel az est fő kérdését a beszélgetés moderátora.
Márton László „mesebeli segítőnek” nevezte a 2003-ban elhunyt Balassa Pétert, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Igaz, hogy idősödvén csaknem minden fiatalabb barátjával összeveszett, ővele nem (talán Esterházy Péter kivétel még), így nem látott különösebb problémát Balassa személye körül. Margócsy István, aki azt a generációt képviselte a beszélgetés folyamán, melybe Balassa is tartozott, vitatkozva Márton Lászlóval megállapította, hogy nagyjából 5-8 éve tapasztalható az, hogy a diákokról leperegnek Balassa tanulmányai. Balassa esszéi nosztalgikusan faszcinálják azokat, akik ismerték őt személyesen, míg a fiatalokat nem. A nyolcvanas években írt legjobb írásainak is megkopott a bölcselkedése; műelemző bravúrjai máig érvényesek, de nem tudott minden kritikájával monumentumot állítani, ahogy szerette volna – fejtette ki Margócsy István. Az Észjárás és forma, Balassa legnagyobb hatású tanulmánya messze túlfeszített, és történetileg nem mindenhol tartható, de egy adekvát reakció a korabeli retorika ellen. – tette hozzá Margócsy. Visy Beatrix, akinek Lengyel Péter prózájáról írt szakdolgozata írásakor Balassa volt a témavezetője, visszaemlékezésében Balassa idősebb alakját tárta elénk, szerinte ekkor már nem volt azonos azzal a harcos irodalmárral, akire a generációjából legtöbben emlékeznek. Megállapította, hogy Balassa Pétert nem lehet csak kritikusként vagy irodalmárként értékelni, hiszen ő mindvégig a lét súlyosságát kereste, az ünnepet a mindennapokban. Nemes Z. Márió, aki elmondása szerint „pont lemaradt” Balassáról –hiszen ő akkor kezdett az ELTE-n tanulni, amikor az idős irodalmár abba hagyta a tanítást – kifejtette, hogy ma a balassai életmű lappangási fázisban van, hiszen írásai elvesztették ugyan közeli aktualitásukat, még nem alakult ki az a történelmi távlat, ami révén elfogulatlanul tudnánk ítélni róla. Nemes Z. Máriót riasztották kezdetben Balassa „operai gesztusai”, de később azt is hozzátette, hogy nagyon lenyűgözőnek tartotta nyelvezetét. Nemes Z. Márió kiemelte, hogy tevékenységének egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy közeget teremtett, és hogy ma is ugyanez a feladat vár az irodalmárokra.
A beszélgetés további részében arról esett szó főleg, amit Balassának fel kellett áldoznia az új prózapoétika megalkotása kedvéért, és hogy a korabeli irodalmi táj talán nem volt teljesen olyan, mint Balassa rárajzolt térképe. Margócsy István felidézte, hogy Balassa ugyan nagyon nagyra tartotta Esterházy Péter Termelési regényét, arra intette az írót, hogy „alá kellene szállnia”, hiszen bár jó humorú ember volt, nem szerette Esterházy humorizálását a műben. Személyes attitűdjét nem tudta beépíteni teóriájába. Margócsy szerint Balassa megújulásra való igénye legyőzte az irodalomtörténeti belátását, azt gondolta a nyolcvanas években, üdvtörténeti igyekezetében, hogy megalkothatják az új próza gyülekezetét, mely szerint az észjárást megújító prózatechnikával az egész társadalom észjárását megváltoztathatják. 1993-ban már csalódottan látta be, hogy gyülekezetiségük megszűnt, és hogy egy tucat íróra alapozta elméletét.
Balassa Péter valójában nagyon bizalmatlan volt a posztmodern értékpluralizmussal szemben, az írástudók modernista szenvedélyével fordult az irodalom és a kultúra felé. A rendszerváltás Balassa Péter számára sem hozta meg a tőle remélt katarzist, az újonnan kialakuló intézményi struktúrában már nem találta meg a helyét. Az irodalom nagyjai álló csillagrendszert képeznek, mondta Margócsy István, de a kilencvenes években már nem létezik az az irodalmi kupola, amelyben Balassa alkotott, a korábbi értékhorizont elveszett. Nem tudott örülni a posztmodern idők mellérendelő értékrendszerének, „boldog bábelének”, ahogyan Nemes Z. Márió nevezte Roland Barthes kapcsán.
Balassa Péter generál-kritikája a kortárs kultúra felett pályája vége felé sokakat elriasztott, Margócsy István is annak a véleményének adott hangot, hogy a Halálnaplóval már nem tudott azonosulni. Visy Beatrix szerint olyan volt élete vége felé Balassa Péter, mint egy megbántott apa, aki rosszallóan nézi gyerekét, aki nem tanult elég jómodort. Akár apaként, akár bábaként gondolunk Balassa Péterre, annyi biztos, hogy nem tudta levenni óvó kezét gyerekéről, nem tudta hagyni, hogy maga fejlődjön a maga útján tovább. Talán még nem tudhatjuk, joggal aggódott-e.
Páli Attila
Képtelen mozi
Kilenc történet, amely a zene, a hang és a szöveg által láthatóvá válik
A Képtelen mozi című hangoskönyv Hekl Krisztina író, és Kondor Péter zeneszerző közös művészeti projektje. A kilenc novella Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetében szerepel (Ambroobook Kiadó, 2016). Írója saját optikáján keresztül láttatja a valóságot, a maga alkotta univerzumban kalauzolja olvasóját. Kezében a toll olyan, mint a tű a földrengésjelző készülékben, felnagyítva ábrázol minden apró rezgést, előrejelzi a drámai fordulatokat, néha gyomron vág, máskor felemel. A hangoskönyv realista kisprózák, tárcanovellák gyűjteménye, hiperrealista, mikrorealista stílusban írt művek. A hiperrealista szó arra utal, hogy a szerző a valóság apró részleteit hűen, vagy akár felnagyítva ábrázolja, hétköznapi szereplőkről ír, hétköznapi történésekkel és szavakkal. 
Az egyre stresszesebbé váló világunkat a hangoskönyv szereplői mutatják be különféle hangokon keresztül, az érzéseiket elfojtóktól, a menekülőkön át a megalkuvókig terjedő skálán. Ugyanaz a város más és más arcát mutatja a különböző generációknak, saját szemüvegén keresztül látjuk az identitását kereső fiatal lány, a taxisofőr, az irodai dolgozó és más karakterek életét. A novellák szövege szépirodalmi igényességgel megírt, azonban a hétköznapi olvasó számára is fogyasztható és élvezhető, elsősorban hozzájuk szól. A lemez küldetése közelebb vinni a felgyorsult világ nyomása alatt élő, a világhálóról ömlő képekre, filmekre, információtöredékekre koncentráló mindennapok emberét a szépirodalomhoz. A hangoskönyv témái igazodnak a társadalmi problémákhoz, mint a csereszabatos párkapcsolatok, egzisztenciális problémák, a média által sugallt ideáknak való megfelelés, és a többi.
A szövegek plasztikusak, szinte láthatók, tapinthatók, az események peregnek, vagy megállnak és kimerevednek a térben és időben, kézenfekvő volt tehát az ötlet, hogy Kondor Péterrel közösen hangoskönyvet készítsenek belőlük. A produkció páratlan, hiszen ötvözi a hangjátékot, a zenét és az irodalmat. Minden novellához más és más zenei stílus illik, Kondor Péter zeneszerző kiválóan érezve ezt, kilenc darabot komponált és biztosította a tökéletes mozi atmoszférát is.
A lemez nemcsak a látók számára válik kuriózummá, hanem a vakok és gyengénlátók is közelebb kerülhetnek általa a kortárs irodalomhoz. A borítón található braille írás és QR kód is ezt a célt szolgálja, a május 12-én 19:00 órakor, az A38 állóhajó kiállító termében tartandó lemezbemutatón pedig a közönség is találkozhat, beszélgethet a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének tagjaival, hiszen a műsor az ő aktív közreműködésükkel készül.
A lemez készítésében hatalmas szerepet vállalt a Ludditák két MC-je, Fiáth Marianna és Fiáth Titanilla, illetve drMáriás. Tita és Móki rendhagyó módon a lemezen nem rappelnek, hanem novellákat olvasnak fel, drMáriás pedig szaxofonszólójával emeli a hanganyag színvonalát. A többi előadóról sem szabad megfeledkezni, a hangoskönyv készítésében részt vett Szabados Zsuzsa színművész, Magyarósi Andrea, Draskóczi Ágnes, Rakovits István gitárművész, Vöröss Ferenc, Bella Gábor, illetve egy kutya (Flopi) és egy nyúl (Bodza) is.
Hekl Krisztina, Kondor Péter: Képtelen mozi – hangoskönyv-bemutató
2017. május 12. (péntek), 19 óra, A38 Hajó
Az esemény honlapja: https://www.a38.hu/hu/program/keptelen-mozi
Ízelítő:
https://www.youtube.com/watch?v=ECG4wNmILfY&t=85s
https://www.youtube.com/watch?v=DBdnVfZXvYk&t=7s
A vers leágazása minden – interjú Szálinger Balázzsal
Szálinger Balázs neve szinte bármilyen művészeti kontextusban felmerülhet. Főleg, mióta a Rájátszás csapatából kilépve Szűcs Krisztiánnal koncertezik. Ezen kívül drámát, és még inkább verset ír, és ő az, akibe feltétlenül belebotlik az, aki a Hévíz folyóiratba készül lírai szöveget küldeni. Büszke Petőfi-rajongó, aki hasonlóképpen szereti felfedezni a legcsendesebb magyarországi falvakat és tájakat. A költővel Ferencz Mónika beszélgetett irodalomról, színházról és az alkotói lét legfontosabb kihívásairól.
—Nemrég mutatták be a Köztársaság című drámádat a Trafóban. Milyen érzés volt külső szemmel nézni a darabot?
— Mindig furcsa kívülről látni, amit valamikor monitoron láttam. De azért annyira nem volt új az élmény, már inkább van viszonyom az előadáshoz magához, mint a saját szövegemhez.
— Hogyan állsz neki egy hasonló dráma megírásának? Kosztolányi például, állítása szerint, a Néró, a véres költő megírása előtt nem végzett komolyabb kutatómunkát.
—Hú, hát én nagyon belefolytam. Másfél évig szinte csak antik történelmet olvastam. Elsősorban hogy ne vesszek el a korban - aztán ha már megvan az a klíma, és tudom, mondjuk hány óra a hajóút honnan hova, hol lehet pénzt váltani, hogy kellett szólítani egy katonát stb., stb. - akkor már jöhet a történet. Az elég hamar meg is lett.
—Volt esetleg olyan epizód, amit a felkészülés alatt nagyon izgalmasnak találtál, de végül egyáltalán nem került be a darabba?
— Szerintem beleírtam mindent, amit tudtam erről a történetről. De tény, Marcus Antonius személyében olyan figurát ismertem meg az anyaggyűjtés alatt, aki legalább annyira izgalmas, mint Iulius Caesar. Olyan lendületben voltam és annyira benne voltam a korszakban, hogy simán össze tudtam volna rántani egy darabot róla is, aztán viszont ellustultam, és ebből már valószínűleg semmi se lesz.
— Ha lehet ilyet kérdezni, melyik drámán dolgoztál a legszívesebben és melyik megvalósítása tetszett a legjobban?
— A Becsvölgye a kedvenc darabom, öröm volt írni, öröm volt látni a színpadon jó kezekben. Kicsit szerencsétlen sorsú darab, sajnálnám, ha végleg elaludna. A tiszta méz Horváth Csaba-rendezése a József Attila Színházban, a két Budapest Bábszínházbeli mesedarab és a Horváth Illés-féle zsámbéki Köztársaság állt hozzám a legközelebb.
— A Köztársaság után négy év szünet következett, mielőtt megjelent az új köteted, a 360°, és ez idő alatt főként különböző drámák kapcsán került elő a neved, pedig van egy másik műnem is, amelyben előszeretettel szólalsz meg, és ez a líra. Mi volt ennek a hallgatásnak az oka?
Ha egy műfajt kéne megneveznem mint legfontosabbat, akkor mindenképp a vers lenne az. Vagy felfoghatjuk úgy is, hogy minden, amit csinálok, ennek a leágazása, a színház is. Legutóbb 5 éve jelent meg kötetem, a Köztársaság, és hát abban szerintem minden benne volt, amit addig tudtam. Egy kolosszus, vastag (360 oldalas) kötetről van szó, amiben van egy dráma és egy verses epikai mű is, a versek mellett. Ezek után érthető a pihenő. Zenekarok ilyenkor mindig besztoffal jelentkeznek, ez tényleg afféle határ a pályán. A kötet után bármilyen verssel próbálkoztam, olyan volt, mint amit már írtam előtte. Kapóra jöttek a színházi felkérések, mert mégis csak szinten tartottak technikailag, gondolkodni meg nagyon nem kellett. Aztán kb. az történt, amire számítottam: egyre nyomasztóbb lett, hogy nincs vers, és hogy a legfiatalabbaknak én már szerkesztő bácsi vagyok, nem költő. És akkor egy kis erőltetés után hirtelen elkezdtek jönni a versek.
— Ezek szerint van egy pont, amikor az ember megijed, hogy már inkább szerkesztő, mint költő?
— Hát én megijedtem.
— Valahol meglepő ez a fajta félelem, valahol pedig úgy érzem jellemez is téged az örök "költőség". Egy vagy azok közül az alkotók közül, akik sohasem közelítettek a próza felé, és úgy tudom nincs is benned ilyen szándék, sőt. Hol gyökeredzik benned ez a költészet iránti leküzdhetetlen vágy? Már fiatal korodban tudtad, hogy költő szeretnél majd lenni?
— Bevallom, egyszer egy meghívásos novellapályázatra írtam valamit, meg se merem mondani, hova, de máig szégyellem. Azokkal szemben is, akik felkértek. Hát nem tudom, biztos valami népmesei mélységből jön. Valahonnan onnan, ahol minden költő Sándor névre hallgat, és minden költő királyfi is egyben és csillagszemű juhász. És néha én is gondolkodom, mennyire gyermeki/gyermekes ez, mennyire játszom rá és játszom vele, de szerintem ez van, és most már marad is, és jó is, hogy marad.
— Kicsit kanyarodjunk még vissza a kötethez. Engem kicsit meglepett, hogy ez a fajta természeti, falusi látkép most mutatkozott meg először ilyen koncepcionálisan egy kötetedben, hiszen köztudott, hogy szereted felfedezni a kisebb falvakat, a kevésbé forgalmas helyeket vagy a természetet járni, a madarakat figyelni, ez utóbbi pedig nem feltétlenül egy szokványos hobbi. Az a fajta tájlíra, amit valamikor Petőfi elkezdett valahol kezd elveszni és kuriózummá válni, annak ellenére is, hogy szívesen használnak a friss generációs írók természeti képeket önmaguk kifejezésére. Te, mint akinek fontos egy olyan világ, ahol „minden költő Sándor névre hallgat”, mennyire tartod fontosnak ennek a Petőfi-hagyománynak a megőrzését és továbbadását? Van-e egyáltalán bármi hasonló szándék a versek megírása mögött?
— Petőfi nekem tényleg fontos, de sosem éreztem, hogy ez a fajta érdeklődésem kapcsolatba hozható vele. És ami ijesztő: ha most felidézem ezt meg azt a versét, nem a Tiszát, nem a Kiskunságot, hanem mondjuk A koldús sírját, hát… arra jutok, hogy tényleg sok tekintetben hasonló dolgokat nézhettünk/láthattunk/kereshettünk egy panorámában. Ez tényleg eszembe se jutott eddig. A táj neki történelem, szokások és ember is egyben, egy alaprajz, amin élet folyik. Az is tájvers, hogy a vers végén hazamennek a legények. Ha meg a hagyomány… szerintem a szakmának baromira gyorsan össze kéne ülnie egy tábortűzhöz, hogy Petőfiről beszélgessen, mert fontos évtizedek jönnek. Az az alap, hogy a gimnazistákat nem érdekli Petőfi, mert egyrészt az ikon, a Nemzeti dal szerzője nem érdekes, ha meg mint költőről, irodalmárról, versek szerzőjéről, az irodalmi élet szereplőjéről beszél róla a tankönyv, sajnos 1.0-ás, kétakkordos slágerszerzőt ismernek meg benne. Petőfi humora, az Útirajzok, a személyisége, a vagánysága, a makacssága, az emberszeretete, a játékossága mintha nem is létezne. Van egy költőnk, aki ma is érthető, emellett mint személyiség, mint karrier, mint jelenség a reformkor legfőbb társadalmi programja, a polgárosodás első nagy remekművének is felfogható, és a humorától, a személyiségétől meg néhány ismeretlen versétől simán nyitva maradna a fiatalok szája - de az irodalomoktatásunk megelégszik azzal, hogy március 15. meg hogy Júlia. Egyenesen vele lehetne megszerettetni a versolvasást kilencedikben, és mégis az van, hogy egyetlen rendhagyó magyarórámon se tette fel egy diák se a kezét, hogy szereti. És ha visszaemlékszem bármelyik gimnáziumi tankönyvre, ami a kezemben volt: tényleg, mégis mit szeretne egy mai tizenéves Petőfiben? Azért jön most egy rázós időszak, mert nemsokára kiderül, hogy a nyelv porosodása mennyire árt a költészetének. Nagyon hamar ki kéne találni valamit, mert pont hogy a csodafegyverünket veszítjük el, azt a csodafegyvert, amit sose használtunk okosan.
— Lehet, elegendő lenne az is, ha mindenkit segítenének már iskolában eljutni olyan versekhez, amik elragadtatják, és ebben benne vannak a kortársak is, meg az is, amit te mondasz, hogy jobban vagy máshogy tudjon eljutni egy-egy szerző a fiatalokhoz, megmutatva azt, amilyen valójában és ami miatt tényleg ütősek a szövegei. Mindenképpen fontos szerinted egy ilyen csodafegyver? Látsz még amúgy a régiek közül esetleg mást is annak?
— Fontos, mert a legtöbb ember utoljára középiskolás korában vesz a kezébe verseket. Ekkor lehetne megfogni őket utoljára. Persze, ha ez cél. De világos, hogy nem társadalmi cél. Verseket olvasni a köztudatban csak olyan, mint hogy ne bántsuk egymást, legyünk jólneveltek, meg hogy szeressük a természetet. Pedig ennél több is lehetne - segíthet bizonyos életszakaszokban stb., stb. Ennyire univerzális, mint Petőfi, talán tényleg nincs: rajta keresztül egész váratlan dolgokat be lehet mutatni.
— Zárásként kérlek, mesélj még egy kicsit a Szűcsinger nevű formációról, amit Szűcs Krisztiánnal együtt alapítottatok. Egyre többször futni belétek a Hunnia Bisztróban, és ha jól tudom, már vannak elszánt rajongóitok is.
— Vagy három éve ülünk Krisztiánnal az ekhós szekéren, nekem pedig régi álmom volt, hogy vele dolgozzam. Jobban teljesült a kívánság, mint gondoltam. A műsor kezdi túlnőni egy est kereteit, lassan le kéne csapolni, és lemezre menekíteni. Már egy éve beszélünk róla, hátha egyszer meg is valósul.
A Trafóban műsoron lévő előadás fotóit Albert Kinga készítette
Hagyományainkon dolgozunk – Pál Sándor Attila Düvő című kötetének bemutatójáról
Zenészek ülnek a Magvető Café pódiumán, Grecsó Krisztián a pultnál rendel, a kerek asztaloknál még beszélgetnek páran. Pál Sándor Attila könyvbemutatóján jártam a Magvető Kávézóban.
A helyben az egyik legjobb, hogy sikerült megőrizni a Hátsó Kapu szerethető részeit, de a tér világosabb lett, és ettől sokkal tágasabbnak hat. A kiszolgálás ugyan kissé lassú, ám a pulthoz közel is helyeztek el könyveket, ettől a várakozás megbocsátható. Többek között a Düvő is karnyújtásnyira van tőlem, a könyvtárgy kézbe vehető, átlapozható.
A fülszöveg ígérete szerint a kötet szövegvilágát erősen áthatja a népzenei ihletettség. Ahogy Pál Sándor Attila előző könyvénél (Pontozó. JAK-füzetek, 2013), itt is megidézi a cím a zenei közeget: a düvő egyfajta játékmódot jelöl, azt, amikor „a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan játszik.”
Előzetes elvárásaimnak megfelelően a beszélgetőpartnerek – Turi Tímea, Grecsó Krisztián és a szerző – a népiesség és hagyomány kérdésköreit járják körbe. 
A népi kultúráról nem csak tőlük hallunk, Kálna Natáliának és Csoóri Sándornak köszönhetően népzenei betétek adnak lehetőséget arra, hogy megpihenjünk a gondolatfolyamban. A Csoóri Sándor név nem véletlen, a költőnek nem csak fia, hanem unokája is zenész, a névvel együtt ez is továbböröklődött.
A továbböröklődés, áthagyományozódás persze nem egyszerű folyamat. Turi Tímea izgalmas kérdéseket vet fel, többek között az irodalmi előképekről, generációk közti értékátadás lehetőségéről, műfajok használatáról folyik a diskurzus. A szerző néptáncos múltján túl, falusi identitásán keresztül is járja a hagyomány feldolgozásának útjait.
Pál Sándor Attila Szankon született, de nem kell kiskunságinak lenni ahhoz, hogy megéljük az elszármazás kettős állapotát. Budapest-centrikus országunkban a se itt, se ott állapot sokaknak ismerős lehet, ám az identitás válsága előnyökkel is járhat. Grecsó szerint ennek köszönhetően „az etnográfus lehet bennszülött is”, azaz része is lehet az ember annak a világnak, amit külső megfigyelőként szemlél. Valószínűleg a megfigyelt világnak akkor is részévé válunk, ha eredendően nem oda tartozunk, hiszen az egyén nézőpontja befolyásoló tényező, közrejátszik abban, hogy a megfigyelés tárgyát minek látjuk, egyáltalán mit választunk ki tanulmányozásra érdemesnek. Mindenesetre az tény, egy adott közösségben élünk, csak azon belül tudunk értelmezi interakciókat, jelenségeket. Más közösségek megismerésével több lesz a viszonyítási pontunk, máshonnan tudjuk megnézni azt, amit addig egyfélének ismertünk. Másként tudunk dolgozni hagyományainkon – PSA kedvenc Esterházy-idézete is erről szól: „A hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek.”
Mit tekintünk hagyománynak? Grecsó a táncház-mozgalomról sztorizik ennek kapcsán, amit budai úri fiúk értékmentő akciójaként határoz meg. Ilyennek látja PSA költészetét is, ami egyszerre népies és egyszerre urbánus is. A szerző egyetért: ezt a hagyományt hitelesen csak újrateremteni lehet. Grecsó szerint az újrateremtés által a hagyomány visszanyerheti eredeti szerepét is, ahogy a táncházban is visszatért valami a párválasztási funkcióból a tekintetek, érintések, testi közelség által. Nem az öltözet a fontos. PSA egyetért. Nem attól találunk egy faluban autentiukus táncokat, hogy népviseletbe öltöznek a lakói. 2017-ben a ma élő szokások az autentikusak.
A hagyományok tekintetében ő költészetében az origóhoz nyúlt vissza, a népköltészeti előképekre inspirációként tekintett, nem akarta imitálni azokat. Fontos volt számára, hogy kerülje a pátoszt, megtalálja a megfelelő formát és formátlanságot, ami illeszkedik a tartalomhoz. Így talált rá a balladákra is: a hosszabb, prózába kívánkozó szövegeknek keresett egy történetmesélésre alkalmas lírai formát.
A kötet szerkesztésénél Pál Sándor Attila kiindulási pontja az volt, hogy népdalgyűjtemények struktúráját követte és írta szét. Bevallom, lírájának ez a sajátossága személyesen is érint: magam is erősen kötődöm a népdalok, népi rigmusok világához, dolgozom a családi örökség e részével. A Düvő is azt bizonyítja, hogy népköltészet, népzene nem csak a falumúzeumokba való, nem csak mímelni, imitálni lehet, hanem igenis használható, érvényes érték lehet ma is.
A könyvből részleteket a Könyvesblogon olvashatunk: http://konyves.blog.hu/2017/04/11/ez_az_orszag_egy_visszeres_lab
Horváth Veronika
Fotó: Farkas-Mohi Balázs