Február utolsó napján a Petőfi Irodalmi Múzeum egy többrészes beszélgetéssorozat első alkalmának biztosított helyszínt, melyen Balassa Péter irodalomkritikai esszéit világították át mai szemmel Visy Beatrix, Margócsy István, Márton László és Nemes Z. Márió. A beszélgetést Bazsányi Sándor moderálta.
Balassa Péter (Tóth László fotója)
Balassa Pétert munkássága korai éveiben, azaz 1976 és 1986 között egyfajta analitikus lendület jellemezte, majd a ’86-os év fordulópontot jelentett, és stílusára jellemző lett valami patetikus súlyosodás, majd a kilencvenes években érzékelhető egy rosszkedvű visszahúzódás részéről – Bazsányi Sándor így jellemezte röviden azt az életművet, ami a beszélgetés tárgyát képezte. A nyolcvanas években oly nagy népszerűségnek örvendő kritikus fölött mintha nem túl kegyesen járt volna el az idő, hiszen míg az ELTE Esztétika Tanszékén sokáig „mesternek” szólították, az épület túloldalán már meglehetős faragatlansággal beszéltek róla a félkész bölcsészek. A nyolcvanas évek új prózakísérleteit éltető esszék önmagukba harapó posztmodern kígyók csupán, melyek kiszakítva közegükből már nem tűnnek olyan érdekesnek? Az idő távlatából nézve vannak-e nehézségek Balassa Péterről való beszédben – tette fel az est fő kérdését a beszélgetés moderátora.
Márton László „mesebeli segítőnek” nevezte a 2003-ban elhunyt Balassa Pétert, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Igaz, hogy idősödvén csaknem minden fiatalabb barátjával összeveszett, ővele nem (talán Esterházy Péter kivétel még), így nem látott különösebb problémát Balassa személye körül. Margócsy István, aki azt a generációt képviselte a beszélgetés folyamán, melybe Balassa is tartozott, vitatkozva Márton Lászlóval megállapította, hogy nagyjából 5-8 éve tapasztalható az, hogy a diákokról leperegnek Balassa tanulmányai. Balassa esszéi nosztalgikusan faszcinálják azokat, akik ismerték őt személyesen, míg a fiatalokat nem. A nyolcvanas években írt legjobb írásainak is megkopott a bölcselkedése; műelemző bravúrjai máig érvényesek, de nem tudott minden kritikájával monumentumot állítani, ahogy szerette volna – fejtette ki Margócsy István. Az Észjárás és forma, Balassa legnagyobb hatású tanulmánya messze túlfeszített, és történetileg nem mindenhol tartható, de egy adekvát reakció a korabeli retorika ellen. – tette hozzá Margócsy. Visy Beatrix, akinek Lengyel Péter prózájáról írt szakdolgozata írásakor Balassa volt a témavezetője, visszaemlékezésében Balassa idősebb alakját tárta elénk, szerinte ekkor már nem volt azonos azzal a harcos irodalmárral, akire a generációjából legtöbben emlékeznek. Megállapította, hogy Balassa Pétert nem lehet csak kritikusként vagy irodalmárként értékelni, hiszen ő mindvégig a lét súlyosságát kereste, az ünnepet a mindennapokban. Nemes Z. Márió, aki elmondása szerint „pont lemaradt” Balassáról –hiszen ő akkor kezdett az ELTE-n tanulni, amikor az idős irodalmár abba hagyta a tanítást – kifejtette, hogy ma a balassai életmű lappangási fázisban van, hiszen írásai elvesztették ugyan közeli aktualitásukat, még nem alakult ki az a történelmi távlat, ami révén elfogulatlanul tudnánk ítélni róla. Nemes Z. Máriót riasztották kezdetben Balassa „operai gesztusai”, de később azt is hozzátette, hogy nagyon lenyűgözőnek tartotta nyelvezetét. Nemes Z. Márió kiemelte, hogy tevékenységének egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy közeget teremtett, és hogy ma is ugyanez a feladat vár az irodalmárokra.
A beszélgetés további részében arról esett szó főleg, amit Balassának fel kellett áldoznia az új prózapoétika megalkotása kedvéért, és hogy a korabeli irodalmi táj talán nem volt teljesen olyan, mint Balassa rárajzolt térképe. Margócsy István felidézte, hogy Balassa ugyan nagyon nagyra tartotta Esterházy Péter Termelési regényét, arra intette az írót, hogy „alá kellene szállnia”, hiszen bár jó humorú ember volt, nem szerette Esterházy humorizálását a műben. Személyes attitűdjét nem tudta beépíteni teóriájába. Margócsy szerint Balassa megújulásra való igénye legyőzte az irodalomtörténeti belátását, azt gondolta a nyolcvanas években, üdvtörténeti igyekezetében, hogy megalkothatják az új próza gyülekezetét, mely szerint az észjárást megújító prózatechnikával az egész társadalom észjárását megváltoztathatják. 1993-ban már csalódottan látta be, hogy gyülekezetiségük megszűnt, és hogy egy tucat íróra alapozta elméletét.
Balassa Péter valójában nagyon bizalmatlan volt a posztmodern értékpluralizmussal szemben, az írástudók modernista szenvedélyével fordult az irodalom és a kultúra felé. A rendszerváltás Balassa Péter számára sem hozta meg a tőle remélt katarzist, az újonnan kialakuló intézményi struktúrában már nem találta meg a helyét. Az irodalom nagyjai álló csillagrendszert képeznek, mondta Margócsy István, de a kilencvenes években már nem létezik az az irodalmi kupola, amelyben Balassa alkotott, a korábbi értékhorizont elveszett. Nem tudott örülni a posztmodern idők mellérendelő értékrendszerének, „boldog bábelének”, ahogyan Nemes Z. Márió nevezte Roland Barthes kapcsán.
Balassa Péter generál-kritikája a kortárs kultúra felett pályája vége felé sokakat elriasztott, Margócsy István is annak a véleményének adott hangot, hogy a Halálnaplóval már nem tudott azonosulni. Visy Beatrix szerint olyan volt élete vége felé Balassa Péter, mint egy megbántott apa, aki rosszallóan nézi gyerekét, aki nem tanult elég jómodort. Akár apaként, akár bábaként gondolunk Balassa Péterre, annyi biztos, hogy nem tudta levenni óvó kezét gyerekéről, nem tudta hagyni, hogy maga fejlődjön a maga útján tovább. Talán még nem tudhatjuk, joggal aggódott-e.
Páli Attila
