Zenészek ülnek a Magvető Café pódiumán, Grecsó Krisztián a pultnál rendel, a kerek asztaloknál még beszélgetnek páran. Pál Sándor Attila könyvbemutatóján jártam a Magvető Kávézóban.
A helyben az egyik legjobb, hogy sikerült megőrizni a Hátsó Kapu szerethető részeit, de a tér világosabb lett, és ettől sokkal tágasabbnak hat. A kiszolgálás ugyan kissé lassú, ám a pulthoz közel is helyeztek el könyveket, ettől a várakozás megbocsátható. Többek között a Düvő is karnyújtásnyira van tőlem, a könyvtárgy kézbe vehető, átlapozható.
A fülszöveg ígérete szerint a kötet szövegvilágát erősen áthatja a népzenei ihletettség. Ahogy Pál Sándor Attila előző könyvénél (Pontozó. JAK-füzetek, 2013), itt is megidézi a cím a zenei közeget: a düvő egyfajta játékmódot jelöl, azt, amikor „a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan játszik.”
Előzetes elvárásaimnak megfelelően a beszélgetőpartnerek – Turi Tímea, Grecsó Krisztián és a szerző – a népiesség és hagyomány kérdésköreit járják körbe. 
A népi kultúráról nem csak tőlük hallunk, Kálna Natáliának és Csoóri Sándornak köszönhetően népzenei betétek adnak lehetőséget arra, hogy megpihenjünk a gondolatfolyamban. A Csoóri Sándor név nem véletlen, a költőnek nem csak fia, hanem unokája is zenész, a névvel együtt ez is továbböröklődött.
A továbböröklődés, áthagyományozódás persze nem egyszerű folyamat. Turi Tímea izgalmas kérdéseket vet fel, többek között az irodalmi előképekről, generációk közti értékátadás lehetőségéről, műfajok használatáról folyik a diskurzus. A szerző néptáncos múltján túl, falusi identitásán keresztül is járja a hagyomány feldolgozásának útjait.
Pál Sándor Attila Szankon született, de nem kell kiskunságinak lenni ahhoz, hogy megéljük az elszármazás kettős állapotát. Budapest-centrikus országunkban a se itt, se ott állapot sokaknak ismerős lehet, ám az identitás válsága előnyökkel is járhat. Grecsó szerint ennek köszönhetően „az etnográfus lehet bennszülött is”, azaz része is lehet az ember annak a világnak, amit külső megfigyelőként szemlél. Valószínűleg a megfigyelt világnak akkor is részévé válunk, ha eredendően nem oda tartozunk, hiszen az egyén nézőpontja befolyásoló tényező, közrejátszik abban, hogy a megfigyelés tárgyát minek látjuk, egyáltalán mit választunk ki tanulmányozásra érdemesnek. Mindenesetre az tény, egy adott közösségben élünk, csak azon belül tudunk értelmezi interakciókat, jelenségeket. Más közösségek megismerésével több lesz a viszonyítási pontunk, máshonnan tudjuk megnézni azt, amit addig egyfélének ismertünk. Másként tudunk dolgozni hagyományainkon – PSA kedvenc Esterházy-idézete is erről szól: „A hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek.”
Mit tekintünk hagyománynak? Grecsó a táncház-mozgalomról sztorizik ennek kapcsán, amit budai úri fiúk értékmentő akciójaként határoz meg. Ilyennek látja PSA költészetét is, ami egyszerre népies és egyszerre urbánus is. A szerző egyetért: ezt a hagyományt hitelesen csak újrateremteni lehet. Grecsó szerint az újrateremtés által a hagyomány visszanyerheti eredeti szerepét is, ahogy a táncházban is visszatért valami a párválasztási funkcióból a tekintetek, érintések, testi közelség által. Nem az öltözet a fontos. PSA egyetért. Nem attól találunk egy faluban autentiukus táncokat, hogy népviseletbe öltöznek a lakói. 2017-ben a ma élő szokások az autentikusak.
A hagyományok tekintetében ő költészetében az origóhoz nyúlt vissza, a népköltészeti előképekre inspirációként tekintett, nem akarta imitálni azokat. Fontos volt számára, hogy kerülje a pátoszt, megtalálja a megfelelő formát és formátlanságot, ami illeszkedik a tartalomhoz. Így talált rá a balladákra is: a hosszabb, prózába kívánkozó szövegeknek keresett egy történetmesélésre alkalmas lírai formát.
A kötet szerkesztésénél Pál Sándor Attila kiindulási pontja az volt, hogy népdalgyűjtemények struktúráját követte és írta szét. Bevallom, lírájának ez a sajátossága személyesen is érint: magam is erősen kötődöm a népdalok, népi rigmusok világához, dolgozom a családi örökség e részével. A Düvő is azt bizonyítja, hogy népköltészet, népzene nem csak a falumúzeumokba való, nem csak mímelni, imitálni lehet, hanem igenis használható, érvényes érték lehet ma is.
A könyvből részleteket a Könyvesblogon olvashatunk: http://konyves.blog.hu/2017/04/11/ez_az_orszag_egy_visszeres_lab
Horváth Veronika
Fotó: Farkas-Mohi Balázs
