Gyújtópont
Nézzük az erkélyről a Rákóczi utat.
Az autók fényszórói egy számunkra
kiismerhetetlen hálózat pontjaiként
kötnek össze kontúrtalan, szürke
repedéseket. A füstön át az erkélyt
körbe fonó fémhálóra támaszkodunk.
Én nem akarok az apám lenni – mondod,
majd az apádtól megszokott mozdulattal
gyújtasz rá egy újabb cigarettára.
Vagy csak nem nézünk elég távolról magunkra,
válaszolnám, de mégsem mondok semmit,
inkább elgondolom, mekkora súlyt
kell ennek a hálónak felfognia, nehogy
a folyamatosan lepattogzó, romos törmelék
a járdára essen. Úgy is ismerem lehetséges
válaszaid kifejezetten nekem szánt élét.
Hallgatjuk a repedésekbe
ütköző fénycsóvák becsapódásait.
A gyújtópont eltolása nélkül, mondd,
legalább öt méter magasból
mit lehet kezdeni egy befejezetlen térrel?
Zárszerkezet
Látod, a kormos vakolatok repedései között
egyre több ember jelenik meg és az utcára mered.
Először csak a sziluettjük rajzolódik ki az éles,
kék háttérben, majd később, alkonyatkor veszed észre,
hogyan mosódnak el arcizmaik rándulásai
– egy ütemben az eklektikus homlokzatok
romos melankóliájával, teszed hozzá magadban.
Te is azért költöztél a városba, mert itt könnyebb
élned. Mert tudod, a test kulcslyuk,
benne egykori kulcsok reszelékeivel.
Szüleid rögeszmésen vették elő
még a legjelentéktelenebb, legfeleslegesebb viták
során is, hogy a nyitások tükrében alakulnak át
a zárszerkezet csapjai; egyre kijjebb esik az ütköző,
rozsdásodnak a csavarok, elvásik a fa.
Mindegy, mekkora és milyen fekvésű lakást nézel ki magadnak,
a zárszerkezet legyen az első, amiről megbizonyosodsz,
hogy jól működik-e – ismételgette idegesen anyád.
Nem ám csak úgy éldegélsz a városban, nem.
Zárj mindent, ahogy lehet – a szavai éjszaka
vadul kaparásznak a visszhangos belső udvaron.
Próbálsz az útra figyelni, a hidak profiljára, a Várra.
Tabán mellett elhaladva, a busz ablakán át nézed
a zöldövezetet, és arra gondolsz,
mi lesz, ha téged sem épít fel soha senki.
